To-Do List #11 ~ A day without problems

Szereplők: JungKook (BTS)


Az idegszálaim egyenként pattantak el szinte minden egyes nap, a legkisebb, a legapróbb dolgokon is, és nem is tudtam semmit sem tenni. Az összes tényező összeszaladt a családom feje felett. Segítségemet, és figyelmemet muszáj volt folyamatosan adnom megszakíthatatlanul mindenki felé. Ugyan a személyek körülöttem megérdemelték, de nekem is fogyóban volt türelmem.

A pszichológus felé baktatva, fülhallgatóval a fülemben szeltem az iskola folyosóit, a táskámmal a fél vállamon, közben összeszedtem a gondolataimat, és azon agyaltam, mit is kellene mondanom a nőnek. Idegességem ellen, vagy éppen annak csillapítására az iskolánkban betiltott rágót őröltem a fogaim között.

Belépve a kellemes kis szobába leültem a szokásos ronda kék színű, L alakú kanapéra, velem átlóba pedig helyet foglalt a helyiség törzsvendége.

 - Na, mi újság? - kezdte a szokásos indítómondatával.

 - Jól vagyok... - válaszoltam azt, amit magammal is próbáltam minden áldott nap elhitetni, aztán elkezdtem mesélni a heti eseményeket, amik történtek az egy hét alatt, míg nem találkoztam vele. Néha megríkatott egy szál, amibe belekérdezett, de csupán olyan volt nekem ez az egy óra, mint egy mesedélután.

 - Nos, lejárt az időnk, a jövő héten ugyanekkor - mosolygott rám biztatóan.

 - Viszlát! - hagytam el a kis szobát, hogy majd egy hét múlva újra visszatérhessek.

A következő órám helyszínére, a saját osztálytermünkbe igyekeztem, a teremben leültem a helyemre, és csak bámultam ki az ablakon. Kavarogtak a gondolatok, a gondok a fejemben megállíthatatlanul, nem is vettem észre, mikor belépett a tanárunk a becsöngetést kővetően és elkezdte az órát. Nem szólt rám, így továbbra is fürkésztem az égen haladó felhőket.

Mit is kellene tennem most? Betegségek, veszekedések, csapások haladnak el felettünk, mint a rossz viharfelhők. Várni a csodára...

Az utolsó óráról is kicsöngetve haladt kifelé az osztályom szélsebesen, mint a birkák, akik juhászuk elől menekülnek. Én értem ki utolsóként, majd nem szokásosan a metró felé vettem az irányt, hanem a folyó felé sétáltam, ami elég közel volt a sulimhoz. A part és a köztem elfekvő úton már nem mentem keresztül, ezért az egyik sétány mellett futó, a folyóval párhuzamos korlátra támaszkodtam. Egy ismerős arc könyökölt szintén a fémrúdra, aki azonnal meg is szólalt.

 - Nem haza kellett volna menned? - mosolygott rám JungKook, egyik osztálytársam.

 - Azt hiszem de... - bambultam továbbra is előre, majd leültem a közeli padra, és követte a példám, helyet foglalt mellettem aggódó ábrázattal. - Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?

 - Még nem tudom - vonta meg a vállát.

 - Igaz is, mert még csak a középiskola lépcsőfokait járjuk meg minden nap, van időnk még, igaz? Én viszont rájöttem, hogy az is sok, hogyha boldog akarok lenni, ellenem játszik minden - tekintettek fel az égre. - Tudod, szeretnék annyi pénzt keresni, hogy kedvem szerint utazgathassak. A repülőből nézném a felhőket, ahogy haladnak, és nem innen lentről. A felhők felett szabad lennék, problémák nélkül - sóhajtva néztem le a földre. - Mindenkinek szeretnék segíteni, de belerokkanok idegileg és lelkileg, JungKook.

 - Mint az ég, úgy az élet sem felhőtlen mulatás csak, mert még hogyha tisztának is látszik, mindig van legalább egy kicsi gond, egy apró páraképződmény, ami talán el van rejtve, de ott van.
 - Mi van akkor, ha egész vihar kerekedett már felettem?
 - Egyik vihar sem tart örökké, talán pusztítást végez, de utána kisüt a Nap, ami állandóan a helyén van - simogatta meg hátamat. Lassan elkezdtek folyni könnyeim, szipogva takartam el kezeimmel arcomat. Letöröltem szemem alól a könnyeket, és kihúzva hátamat pillantottam előre.
 - Menjünk haza - a megszokott utamat megtéve, újra a vonatra ülve, érkeztem haza. Anyum szorgosan pakolt a konyhában, mikor beléptem az ajtón. - Ülj csak le, majd folytatom - vettem ki a kezéből egy edényt. - Nincs semmi, 'majd én megcsinálom' beszólás, hanem tényleg leülsz - csendes köszönet ült ki a szemére. Mosolyogva mesélt az aznapi eseményekről, amit én is kedves vigyorral figyeltem.
Tudom, mennyi dolga van a munkahelyén, szokta mesélni, nem kell, hogy még itthon is lázasan takarítson, mint egy robot. Tudom, hogy szüksége van rám, miután a nővérem szélsőséges természete nem akart itthon maradni. Tudom, hogy sok minden van, ami összejött most, és nem bírná egyedül. A szüleimnek kellek, tudom, mert már eléggé érettnek érzem magam, és rájöttem erre.
Rengetegszer inkább az embereknek könnyebb lenne eldobni a problémákat, és elmenekülni előlük, de engem épp ez a súly tart vissza, amit muszáj segítenem tartani. Tudom, hogy nem fog egy könnyen elmúlni a sok vész, de én itt maradok.
Nem hagyhattam, hogy a saját szülinapján takarítson, ezért ültettem le főleg. Nem volt pénzem, hogy bármit is vegyek neki, de tudtam, hogy egy kedves kis kézzel írott ajándék a szívéhez szól.
Kiírtam minden érzelmet a fejemből, ami csak előjött írás közben. Megkönnyebbülve, néhol összekönnyezve a papírlapot adtam át a lelkemből szóló köszöntést édesanyámnak. Meghatódott arcát egy élet is kevés lenne látni.

Tíz évvel később...

Most meg itt ülök, várom, hogy kimondják a nevem, a régi emlékeken agyalva, és mikor elhangzik az az a pár szó, mi a nevemet jelenti, felfáradok a színpadra, átveszem a diplomám, a tömeg felé tekintek, ismét a szüleim meghatódott arcát látom, amit megkönnyezek. A régi problémák elsimultak, megoldódtak, mert nem hagytam el őket, nem hagytam hátra őket a bajban. Még érettebb fejjel tudok visszatekinteni a rossz dolgokra, és rájöttem, hogy nagyon sok akaratereje van a családomnak, amit én hála istennek, örököltem. A köszönetnyilvánításom hosszú lenne, mert annyi mindenki van, akinek meg kellene köszönnöm tetteket. Rövidre fogva a dolgot, visszaülök helyemre, magam mellé tekintek, JungKookra.
 - Most már tudod, mi akarsz lenni? - kérdezem meg tőle.
 - Nem elég, ha boldog akarok lenni? - mosolyog rám, majd tovább tapsolunk a maradék végzősnek. Az ünnepség végén, még taláromban szüleimhez futok, átölelem őket. - Boldog szülinapot, anyu - nyomok egy puszit könnyes arcára. - Remélem büszkék vagytok rám.


A büszke, boldog szülők a legjobbak, mostantól csak örömkönnyek legyenek őseink szemeibe.

Boldog szülinapot, anya!