To-Do List ~ #3 Get back the memories

Szereplők: JungKook (BTS)

OC: SoRa

Köhögve egy kórházi ágyon feküdve ébredtem fel. Körülnéztem és mellettem egy fiú ült, egy számomra ismeretlen és sötét hajú.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Igen, de te ki vagy? - kérdeztem vissza egy sor köhögés után majd felültem.
- Nem ismersz meg? JungKook vagyok.
- Semmire sem emlékszem. - fogtam meg fejemet.
Ezernyi kérdés fordult meg a fejembe, de elkezdte mesélni a dolgokat a bemutatkozása szerinti JungKook.
- Te SoRa vagy. Valahogyan leestél egy hídról. És mikor a vízbe érkeztél akkor üthetted meg annyira, hogy amnéziád lett. - magyarázta. - Egy pár nap lehet, amíg visszaállnak a dolgok az orvosok szerint. De veled leszek végig.
- Van valakim? Szüleim vagy valaki?
- A szüleid egy hét múlva jönnek csak vissza.
- És te ki vagy? - tettem fel az engem már nagyon foglalkoztató kérdést.
- JungKook, a te fiúd..
Ahogy kimondta egyszerre éreztem a hangján a kétségbeesést és a fejembe nyílaló fájdalmat, mire felszisszentem.
- Én nem tudom, hogy ki vagy. - néztem a szemébe.
- Túl régóta ismerlek, hogy ezt annyiba hagyjam. - rázta fejét. - Szép lassan emlékszel majd mindenre.
Nekem ez túl ijesztő. Egy ismeretlen azt mondja nekem, hogy amúgy a fiúm? Csak forgatni tudtam a szemem kínosan.
- Honnan tudjam, hogy ki vagy?
- Légyszi, higgy nekem, SoRa. - fogta meg a kezem.
- Kérlek, menj ki. Egyedül szeretnék lenni kicsit.
- Rendben. Amúgy holnap suliba kell mennünk majd.
Bólintottam lesütve a szemem majd kiment a helyiségből.
Annyira fura ez. Egy fiú aki azt mondja, hogy a fiúm. Holnap suliba kell mennem, amire egyáltalán nem is emlékszem. Biztos vannak barátaim, akikre szintén nem emlékszem.
Délután pár vizsgálat után hazaengedtek.
JungKook társaságában. Sétáltunk a háza felé, mert azt mondta még nem mutattam meg neki az enyémet.

*JungKook pov*
Félek megfogni a kezét vagy magamhoz húzva megcsókolni. Mivel talán miatta visszajönnek az emlékei. Amit még nem akarok.

*SoRa pov*
Félénken bementem a házba. Kedvesen körbevezetett, de én mégis feszengtem mellette.
- SoRa, muszáj elmondanom valamit. De még nekem is fáj.
- Holnap nem lenne jobb, kérlek. - fordultam meg.
Az arcomba lógott hajam, azzal álcáztam remegő tekintetem.
Hirtelen átölelt hátulról.
- Miattam ugrottál le a hídról. Mert én hülye voltam. - suttogta e szavakat a fülembe, mire remegő lábakkal összerogytam.
JungKook persze megtartott, de a hasítás, ami élesen fúródott a fejembe nem akart megszűnni.
Felnéztem az engem körbefonó karok tulajára.
- Nem akarom tudni. - jelentettem ki. - Majd eszembe jut minden.
Kétségbeesetten nézett rám majd óvatosan leültetett a kanapéra.
Törődő tekintettel kérdezgette, valamit szeretnék-e. Minderre nyersen, keserűen egy nemmel válaszoltam.
- Sajnálom. - sóhajtottam. - Hol tudnék aludni?
- Fent a szobámba.
- Köszi. - álltam fel a kanapéról.
- Ne vezesselek el odáig?
- Megtalálom.
- De..
- JungKook! - emeltem fel a hangom. - Tudom, segíteni akarsz, de éppen most mondtad, hogy te vagy az amnéziám hibása. Szerinted milyen érzés? Azt se tudom, ki vagy. - újra belehasított fejembe, aztán a fülem is elkezdett sípolni. - Csak hagyj. Tényleg kössz a segítséget, de nem kell több. - lépcsőztem fel.
A szobák közül az egyikre rá volt írva "JK" úgyhogy gondoltam, az az övé.
Nem is érdekelt semmi csak betaláltam az ágyat, amikor el is aludtam.
Másnap reggel hat körül JungKook ébresztett. Az arcán már nem a mosoly, hanem szomorúság látszott.
Épp ment volna ki a szobából, mikor utána szóltam.
- Sajnálom. - fogtam meg kezét.
- Mit sajnálsz? Nem kell semmit. - nézett a szemembe.
Mikor a szemébe láttam megcsillanni egy könnycseppet beugrott egy emlékkép.
Mikor JungKook sírt először előttem, amikor elvesztette anyukáját. Próbált akkor mégis férfi maradni a talpán, de nem bírt könnyeivel. Vele sírtam ekkor.
- Anyukád jó ember volt. - jelentettem ki.
- Te honnan tudod, hogy meghalt? Emlékszel?
- Csak egy emlékkép. Akkor volt, hogy először sírtál előttem. Ugye?
- Igen..
- Szeretlek? Vagy szerettelek?
- Azt neked kell tudnod.
- Nem lehetne, hogy holnap megyek suliba? Mégis csak mindent elfelejtettem.
- Előjött az előbbi is. Lehet, hogy a suliba menet eszedbe jut a napi rutinod. - mosolygott.
- Mi lenne ha elmondanád, mit csináltál, ami miatt ezt csináltam?
- Nem. Hagyjuk. Aludj! - ment ki a szobából.
Kétségbeesve ültem le az ágyra, de túl fáradt voltam ezért hátradőlve el is aludtam.

Az elkövetkezendő napokban félénken, de mégis barátságosan mentem suliba. Úgy, hogy senkit sem ismertem meg. Próbáltak segíteni, de négy nap után sem jött vissza emlékezetem. Ugyan pár emlékfoszlány előjött, de csak néhány. JungKookkal is egyre jobb viszonyba kerültem. Éreztem, hogy mi tényleg egy pár vagyunk, voltunk. Kézen fogva mentünk haza meg ilyenek.

Az ötödik napon viszont betelt a pohár nálam, hogy nem ismerem fel a nekem köszönőket.
- JungKook! - szólítottam meg, mikor a parkban ültünk pár haverral, én meg ölében keresztbe. - Légyszi, végre elmondanád? - néztem szemébe.
Szemébe megint előjött a kétségbeesés, tudtam, hogy éppen arra gondol, ami történt.
Közelebb húzott magához, majd fülembe suttogta.
- Ezt nem mertem eddig, mert féltem..az emlékektől...
A szemembe nézett majd lassan megcsókolt. Lehunytam szemem mire az összes, de tényleg az összes emlék előjött.
Az is, ami miatt leugrottam.
- Akkor vége! - hangzott el JungKook szájából emelt hangon.
- Akkor így! - ordítottam rá. - Túl sok volt a veszekedés. Elegem van!
- Tőlem a hídról is leugorhatnál. Nem érdekelne. - könnyezett be, de közbe ordított.
- Igen? - fakadtam sírva. - Hát jó. - rohantam el onnan majd a híd szélén álltam.
Sokáig néztem a vizet majd mikor csupán a fájdalom volt előttem, akkor ugrottam és ütötte meg fejemet, a magasról betonnak érezhető víz.
Az utolsó amit láttam, az a nap volt a vízfelszín felett, ami csak távolodott ahogy süllyedtem lefelé. Ekkor elvesztettem eszméletem.
- El akarok menni innen. - pattantam fel öléből, majd sietősen, köszönés nélkül elmentem onnan.
Az összes emlékem visszajött, így hát hazamentem, ahol megláttam szüleimet.
Megörültek, hogy láttak, de persze, mint minden szülő észrevették rajtam, hogy valami van.
Beszámoltam nekik az elmúlt napokról, majd tátott szájjal néztek rám.
Aztán kérdezgették, hogy de azért jól vagyok-e.
Komolyan ezek után, hogyan lehetnék jól? Egyáltalán elviselhető állapotban?

Pár órával később csengettek és én nyitottam ajtót. JungKook állt az ajtóban.
- Szia.. - hajtotta le fejét.
- Mit szeretnél? - csuktam be kívülről az ajtót.
- Egy esélyt.
- Nem érdekellek, azt mondtad. Leugrottam a hídról is miattad. Szerencse, hogy nem haltam meg. Csak a te hibád lett volna. Te magadnak adnál egy esélyt? Én nem szeretnék. - magyaráztam. - Most kérlek, menj. Legyünk csupán osztálytársak, JungKook.
- SoRa.. - nyúlt kezem felé.
- Menj el! - húztam el kezem.
A lábam néztem és igaz, hogy fájt, de a tekintetem nem is emeltem fel addig amíg el nem indult JungKook. Mikor már nem is nézett vissza sírva fakadtam.
Fájt. Fájt egyszerűen minden porcikám. Gyűlölöm azt, hogy nem tudom nem szeretni.

~
Minden történetnek van tanulsága. Ennek az volt, hogy nem minden ember érdemel második esélyt. Akármennyire is fáj, de ezt mindenkinek át kell élnie.