#8 Disbanding

Szereplők: HyunA & JiHyun & SoHyun & JiYoon & GaYoon (4MINUTE) + HyunSeung (BEAST)

/HyunA pov/

A napokban jár le a szerződésünk, amit hét éve kötöttünk a Cube Entertainment-tel. A lányok híven kötődnek a 4Minute névhez, mert hét év bizony sok idő, mégis elgondolkoztak azon, hogy a kiadótól távozzunk együtt. Ugyanúgy folytatnánk csupán más cég neve alatt...nos, nem is tudom.

Eljött a Cube által összehozott fotózás időpontja, egy 'Trouble Maker Throwback Photoshoot' keretében készítenek majd fotókat HyunSeung közreműködésével egy címlapnak, de semmi életérzésem sincs hozzá, mert a fejem csupán a 4Minute jövője körül forog.

Reggel megtettem a szokásos mosakodásomat a tükröm előtt, a sminkem is feltettem, amit minden nap megcsinálok, majd el is indultam a helyszínre. HyunSeung az épület előtt várt már rám egy papírpohárral a kezében, ami kedvenc kávémat rejtette.

 - Hiányolom a Trouble Maker-ös időket néha - szólaltam meg egy kis idő után. - Jó páros voltunk.

 - Szerintem is - mosolyodott el, míg a lépcsőket szeltük felfelé a megfelelő teremig, ahova küldtek a földszinten tartózkodó illetékesek. Az ajtó előtt egy ideges hosszú barna hajú nő állt, aki bosszúsan copfba kötötte hajtincseit és eléggé mérgesen meg is húzta azt, szinte kitépve hajhagymáit fejbőréből.

 - Végre, hogy itt vagytok - nyitotta ki az ajtót, melyen egy tizennyolcas szám díszelgett. - Arra van az öltöző neked, HyunA - tolt meg egy újabb fehér falap felé. - A bent található ruhák sorban vannak, jobbról az elsőt vedd fel, tíz perc és kezdünk. A sminkes is már bent vár rád - csukta be rám az ajtót. Egy kedves hölgy vigyorgott rám, mikor megfordultam. Sokkal szimpatikusabb volt, mint a másik hajtépkedő. Megmutatta, melyik öltözéket vegyem fel először. Magamra öltöttem azt, majd a sminkem is készre alkotta, hajamat pedig kiengedve, szabadon hagyta. Kimentem az öltözőből, HyunSeung mellé léptem, mikor útbaigazítást adott az előbbi nő, mint megtudtam SeoRa, hogy hol és mit csináljunk. Először egy fekete bőr kanapén kellett közös fotókat készíteni.

 - Nem látom, hogy közel lennétek egymáshoz. Adjátok át a Troublemaker érzést - szólalt meg a fotósférfi, alias NamJae a bemutatkozása alapján. Bólintottunk, majd egyből közelebb is húzódott HyunSeung hozzám.

 - Tényleg kilépsz a kiadótól? - suttogta szemembe nézve. A vaku újra villogni kezdett, a falakról visszaverődve a szememen keresztül pedig az agyam is észrevette, így többet pislogtam, hogy ne bántsa annyira a retinám.

 - Ne most beszéljük meg - fogtam meg vállát egy kép kedvéért. Villant párat a fény, aztán újra megszólalt póz váltás közben, nem hagyta annyiban a dolgot.

 - Akkor mikor?

 - HyunSeung, később beszélgess, ha nem ide tartozik, most dolgozunk - mordult fel a fotós, majd megkért, hasaljak fotópartneremre. Próbáltam a pózváltásaimra figyelni csak, de mindig befurakodott valami más agyalni való. HyunSeung hajába túrtam egy fénykép erejéig, ami az utolsó volt ebben a koncepcióban. Még volt pár sorozat, mint például egy fehér vászon előtti sorozat, ami alatt szinte alig figyeltem másra, mint maga a munka, volt szólókoncepciós is, ahol egy eszméletlen kényelmetlen ruhát kellett viselnem, ami szúrt, nyomott szinte mindenhol, de abban is remekelnem kellett, nem máson agyalva. Az utolsó pedig egy ablakpárkányban zajlott. Fotópartnerem ölében kellett legtöbbször ülnöm. Az érintése, a jelenléte felidézte a közös fellépéseket bennem, a színpadi csókokat, a klipforgatások alatt lévő megnyilvánulásait.

Mikor annak is vége volt, körülbelül három-négy órával a kezdés után, hazamehettünk. Visszaöltöztünk saját ruháinkba és elhagytuk az épületet. Elköszöntem HyunSeungtól, de megfogta karomat.

 - Nem úszod meg a beszélgetésünket. Szóval HyunA, el akarod hagyni a Cube-ot? - fordított maga felé.

 - HyunSeung, ne ma, kérlek - sóhajtottam.

 - Akkor mégis mikor? Ha jól tudom, holnap kell döntenetek, hogy megújítjátok-e a szerződést vagy nem. Én csupán tudni akarom, hogyan fogsz dönteni. Maradsz? - húzott magához közelebb. - Te magad mondtad, hogy jó páros voltunk. Ha elmész, nem lehet újabb comeback, HyunA.

 - Tudom jól, HyunSeung, de az egész nagyon nehéz döntés, mert JiHyun, SoHyun, JiYoon és GaYoon is tovább akar állni, viszont mint egy banda, ahogy volt eddig is. Régóta ismerem őket, a barátaim több, mint hét éve - hajtottam le a fejem.

 - És akkor én mi vagyok? - tette fel a kérdést, amire nem tudtam igazából a választ, aztán a csillogó, sötét szemébe néztem.

 - Holnap délután találkozzunk a táncteremben, akkor elmondok mindent, amit szeretnél. Viszlát addig is, HyunSeung - utamra engedett, én pedig hajlékomba fáradtam. Az egész éjszakát végig aggodalmaskodtam, hogyan is döntsek. A 4Minute vagy HyunSeung és a Trouble Maker?

Másnap nyúzottan keltem ki az ágyamból, ami húzott egyfolytában vissza magához, az sem akarta, hogy bárhova is menjek. A fürdőbe kicsoszogva tettem rendbe az ábrázatom, hogy ne tűnjek zombinak az utcákon átsuhanva. Majd kiléptem a napfénybe, ami bántotta szememet.

Ezért lehajtott fejjel baktattam végig az utamon célba véve a Cube épületét. Mikor pedig beléptem a megfelelő irodába a lányok és menedzserünk tekintete szegeződött rám. Helyet foglaltam köreikben. JiHyun, mint a banda vezetője, egy kisebb beszédet tartott, hogy ők úgy döntöttek, nem folytatnák az itteni tevékenységeiket. Idegesen ültem, a gondolataim cikáztak a fejemben, hogy mégis mi tévő legyek. Ezek után egyesével szólított be minket az irodába egymás után menedzserünk. A többieknek nem tudom, mit mondott, de utolsónak én léptem be ismét a helyiségbe.

 - HyunA! - leültem. - JiHyun, GaYoon, SoHyun és JiYoon papírjai itt vannak, hogy ők elhagyják az entertainmentet - elkeseredtem. Minden egyes emlékem átsuhant keresztben az agyamban. A hét közös év, mint 4Minute tag, a sok nevetés klipforgatás közben, vagy a rengeteg fellépés. Nyeltem egy nagyot. Nem tudom, hogy eldobnám-e ezt a rengeteg emléket azért, hogy a HyunSeunggal való pillanatokat gyarapítsam, vagy inkább a négy barátnőmmel tartanék-e egy másik kiadóhoz, ahol ugyanúgy folytatnám a karrierem, mint énekes és mint bandatag. Szívem a torkomban dobogott, síri csönd uralkodott a helyiségben. - Szóval? - törte meg a csendet menedzserem. A torkomat feszítő gombóc nem szűnt meg rengeteg nagyobb nyelés után sem.

Később a megbeszélt helyre mentem sietős léptekkel. Benyitottam a táncterembe, HyunSeung a földön ücsörgött, a telefonján pötyögve valamit. Az ajtó csukódására felnézett telefonja képernyőjéről, feltápászkodott nehézkesen, majd a terem közepén találkoztunk. Mivel jóval több, mint tíz centivel magasabb volt nálam, ezért felnéztem rá, a szemeibe.

 - Szóval? - tette hátsó zsebeibe a kezét.

Sóhajtottam egyet és lehajtottam a fejem.

 - Szóval? Hogyan döntöttél? - kérdezte meg menedzserem, amit nem akartam, hogy kiejtsen a száján. A szívemre hagyatkozom, úgy tűnik.

 - Maradok - vettem a kezembe a tollat egy nagy sóhajtás után, magamhoz húztam a papírlapokat.

 - Ugye tudod, hogy akkor vége a 4Minutenek, ha most aláírod, mert a lányok nem itt folytatják a pályafutásukat. Csakis szólóban mehetsz tovább - részletezte.

 - Tudom - jelentettem fájdalmasan, majd megmutatta, hol írjam alá. Életem legnehezebb aláírása volt ez.

 - Viszlát holnap akkor, HyunA! - kimentem a folyosóra, a lányok fürkésző szemei vettek célba, kérdően néztek rám.

 - Sajnálom - pillantottam körbe a szempárok között. Azok ledöbbentek, csalódás ült ki rájuk.

 - Sok szerencsét, HyunA - tette JiHyun a vállamra kezét, majd távozott. Egy súly nehezedett oda, ahol keze volt.

 - Remélem, jól döntöttél - ölelt át SoHyun épphogy, aztán ahogy szó nélkül JiYoon is tette. GaYoon szembe állt velem. Egy ideig nem szólt semmit.

 - Én remélem, biztos vagy a döntésedben, mert ezt már nem csinálhatod vissza és nem a szerződésre értem. Csupán hiszem, hogy jó okod volt rá és nem csak valami elvakított - mosolygott keserűen, megölelt, majd ő is a többiekkel karöltve ment tovább egyre messzebb tőlem a folyosón. Majdnem elsírtam magamat, ahogy egyre kisebbek lettek a folyóson, majd eltűntek. Biztos jó döntés volt, vagy mégsem? Ha úgy éreztem, hogy jól választottam, miért érzem ilyen nehéznek az egészet?

 - Maradok, HyunSeung - húztam mosolyra a számat. - Megújítottam a szerződésem, de a lányok nem - csuklott el a hangom, átkaroltam HyunSeungot és a mellkasába fúrva a fejem elkezdtem sírni.

 - Semmi baj nincs, HyunA - ölelt magához. - Akkor miért nem mentél velük, ha most ezért sírsz?

 - Miattad, te barom - szipogtam mellkasába.

 - Csak miattam eldobtad az egész bandát? - emelte fel államat, csupán egy bólintással válaszoltam. - Akkor mi vagyok én neked? - nézett mélyen a szemembe.

 - Az egyetlen HyunSeungom, aki megváltoztatta a múltamat és a jövőmet - ajkaira terelődött pillantásom. - Remélem, jól döntöttem.

 - Bebizonyítom neked - csókolt ajkaimra, amitől a Now időszak forgott le újra bennem. Mikor egész végig a közelségét élvezhettem. Eltelített a melegsége, amit ölelés közben adott át, kellemes volt.

Tudom, hogy aljas volt igazából, hogy egy fiúért eldobtam a bandát, sőt a lányokkal való barátságomat is elveszítettem körülbelül. Viszont azt nem tudom, hogy ez hiba volt-e vagy sem. Ez csak a jövőben fog kiderülni, lehet, hogy majd ilyen hullámokat is kibír a barátságunk és lehet, így volt helyes, hogy a Cube-nál és HyunSeung mellett maradtam.

A 4Minute jövőjének vége, de remélem a legjobbakat a lányoknak, minden jót nekik, én örökre barátaimként fogok rájuk tekinteni bármi is történik.

#7 The curse

Szereplők: JungKook (BTS), SolJi (EXID)

,,Ha neked nem kellek, akkor ennek is el kellett jönnie. A lányod legyen olyan szép, mikor felnő, hogy mindenki fusson utána, hogy kelljen a fiúknak, de ezt nem élheti túl semelyikőjük. Az egyetlen dolog, ami megtörheti ezt, az egy szerelmes csók, de mindkét fél felől őszintének kell lennie vagy mindketten belehalnak."

Mióta kijöttem anyám méhéből elég sok minden történt velem, mint szöuli gyerekkel. Három éves koromig mondhatnám egész jól éltem a gyermekkorom, de aztán utolért egy átok, amelyet egy magunkra haragított jósnő küldött rám. Ennek lényege igen egyszerű, ha valaki megkedvel, meghal egy kis idő múlva és semmit sem tehetek. Rengeteg barátom halálát kellett végignéznem. Szüleim ugyan próbálkoztak több ráolvasással, de őket is elérte e átok hatása.

Tizenhét év elteltével, szülők és barátok nélkül, a sulit befejezve járkáltam egy félig leomlott házban, nem is tudtam, mire várva, mint egy magára hagyott szellem, aki sehova sem mehet.

Egy késő délután, szürkületben viszont megváltozott az életvitelem. Csapatostul jöttek a telekhez huszonéves fiatalok, nem éppen józan állapotban. Tudtam, azt fogják hinni, kísértet vagyok. Néztem őket az egyik fal résén. Nevetgéltek, jól szórakoztak, ami nekem is hiányzott.

 - Most legyen nagy a szád, JungKook - ordította az egyik fiú egy helyesebbiknek és talán a legjózanabbnak. - Menj oda be - folytatta a házra mutatva, mire a megszólított elindult az ajtó felé. Gyorsan elbújtam az egyik köztes fal mögé, amikor lépéseket hallottam közeledni felém. Nem tudtam már máshova menni, mikor meglátott.

 - Mondd, hogy nem vagy szellem, csak egy csöves - nézett rám kicsit ijedten. Kikerültem egy grimasszal, visszahúzódtam a rés mellé, amin át néztem korábban őket.

 - Meghaltál már? - ordította kintről az egyik, feltehetőleg, haverja. - Menjünk innen, srácok - hallottam még, majd már csupán a rohanás zajait hagyták maguk mögött.

 - Ki vagy, ha szabad kérdeznem? - erőlködött továbbra is. - Miért laksz itt egyáltalán? - ránéztem, aztán melléléptem.

 - Kifelé - mondtam szemébe egyszerűen. - Nem véletlen lakom itt, de nem akarok neked kis mesét tartani - minden idetévedővel így kellett beszélnem.

 - Mondd el a neved és elmegyek - állt meg a romos ajtó mellett.

 - A nevem SolJi és nincs családom, azért élek itt, de most már jó lenne, ha eltűnnél innen, kérlek - mentem az egyik fal mögé, hogy ne is lássam őt. A szívem hevesen kezdett dobogni, kezeimet hozzászorítottam mellkasomhoz. - Mi történik? - suttogtam magamban.

 - JungKook vagyok és szeretnélek elvinni a városba, SolJi - nyújtotta felém a kezét. Mennyire kell még elbújnom, hogy ne találjanak meg? Hogy nem okozzak senkinek fájdalmat?

 - Nem lehet, nem is szeretném, hogy megkedvelj - utasítottam vissza.

 - Ezzel már elkéstél. Ahogy a szemedbe nézek, mintha egy varázslat ülne rám, ami nem enged el, elvarázsoltál, te titokzatos SolJi. Bármit megteszek, hogy elgyere velem - tudtam, hogy nem fog meghátrálni, és talán ez egy esély az átok megszüntetésére, bólintottam, mire felvidult. A ruhám nem volt koszos, annak ellenére, hogy milyen helyen élek, ezért elindultam vele a városba. Besötétedett, mire beértünk, de egy messziről is kiválóan kivehető kávézó felé vettük az irányt. A főváros utcái fényben úsztak, a neoncsövek, illetve az utcai lámpák bevilágították a sötét éjszakát. - Miért laksz ott? - vont kérdőre egyből, mikor leültünk egy két fős asztalhoz.
 - Hogy őszinte legyek, rejtőzködök. Nem szabadna nekem emberek között lennem. Fura most is, hogy újra a városba jöttem - rendelt nekem is egy teát, majd szó nélkül ültem a széken.
 - Nem akartál soha eljönni onnan? Normális életet élni? Munkát esetleg? - tette fel a megfelelő kérdéseket, amire persze igen lett volna válaszom, viszont inkább gondolataim tömegével maradtam a fejem belsejében. - Tudod, tényleg megkedveltelek, mert olyan modorod van, ami bejön és muszáj ezt elmondanom szerintem. Mutassak neked valami nagyon jót? - hajolt közelebb, mintha titkot akart volna suttogni. Nem volt sok választásom, mivel JungKook nyomulós stílusa úgyse hagyott volna menni.
Miután megittuk italunkat rengeteg párhuzamos utcán keresztül vezetett egészen a partig. A Han folyó mellett sétáltunk tovább. Fényár árasztotta el a víz felett átívelő hidakat, ami talán a város látványosságai között is szerepel. Különböző formájú és designú fénycsöveket szereltek fel a betonhidakra, ezzel jobban vonzva az emberi szemeket magához. Egy lilás színskálájú fényszórókkal felszerelt híd oldaláról szinte vízesésként ívelt alább a víz, ahogy azt tervezője álmodta anno.

Addig forgattam a fejem a színek között cikázva, hogy oda sem figyelve a szembe jövő emberekre mentem bele egy férfiba. Majdnem a földet értem, az egyensúlyom is elvesztettem. Viszont filmbeillően JungKook elkapott derekamnál fogva, ahogy visszarántott talpaimra. Soha nem hittem a filmes csodákba, de mikor a szemeibe néztem igen közelről, amíg ő a derekamat fogta, egészen nagyot dobbant a szívem, aztán két ütemet ki is hagyott. Beleszerettem pár óra alatt a csillogó szempárba. Viszont tudatnom kellett a gondolataimmal, hogy az átok hatása alatt van e fiú és még nem is ismerem.
 - Köszönöm, hogy elkaptál - pislogtam párat, majd próbáltam kibújni kezei közül. - Most már elengedhetsz - fejtegettem le magamról kezeit, sikertelenül. Erősen szorított, mint egy transzban lévő személy. - JungKook! - löktem el végre sikeresen.
 - Bocsánat, bocsánat - túrt hajába idegesen. - Nem tudom, mi van velem.
 - Hiszel abban, hogy egy nap alatt lehet szerelem két ember között? - bólintása után lenéztem a földre. - Szerintem szerelem nem tud egy nap alatt kialakulni - sóhajtottam.
 - Solji, be kell vallanom, hogy én nem ma ismertelek meg. Már egy gimnáziumba is jártunk, sőt az én nénikém szórta rád, ami miatt nem bírsz rendes életet élni. Nem tekintem ezt végzetnek, csupán véletlen egybe esésnek, de mégis jó egy kicsit - emelte fel államat. - Bocsánat, hogy eddig nem próbáltam meg segíteni rajtad - hajolt közelebb és már csak ajkait éreztem sajátjaimon. Ismét nagyot dobbant a szívem, lehunytam szemem és mintha elillant volna az elmúlt tizenhét év összes fájdalma és halálesete. Tudtam, hogy megtört, ami kísértett minden nap. Egy gyönyörű befejezése volt az átoknak, amit rám szórtak. Nem hittem volna sohasem, hogy olyan közel voltam a megoldáshoz, de mégis oly messze. - Túléltük? - vigyorodott el, bolondnak nyilvánítva szavakkal csaptam vállára, majd újabb csókot adott.


Pár hét múlva kellemes szuszogásra keltem. JungKook békés levegővétele volt az, mi felébresztett engem, de nem is bántam, mert imádtam nézni az arcát, miközben alszik. Érzékelhette, hogy néztem, mivel elkezdte nyitogatni szemét, majd rám mosolygott, amint meglátott.
 - Túléltük? - nevettem el magam.
 - Úgy látszik - simogatta meg arcom.
Mintha tűzijáték játszódna le a fejemben, mintha rózsaszín köd lebegne körbe. Mintha gyomromban pillangók kaptak volna szárnyra, mintha az agyam elment volna szabadságra és a szívem diktálna.


Úgy tűnik a legváratlanabb helyeken bukkan fel a végzet, ahol nem is számítanánk rá, olyan képben jelenik meg, amiről fogalmunk se lenne. Nem szabad azt hinni, nincs megoldás. Mindig van megoldás, csak nem mindig elsőre találjuk meg vagy lehet nem is lelünk rá az egyértelmű válaszra.

To-Do List #11 ~ A day without problems

Szereplők: JungKook (BTS)


Az idegszálaim egyenként pattantak el szinte minden egyes nap, a legkisebb, a legapróbb dolgokon is, és nem is tudtam semmit sem tenni. Az összes tényező összeszaladt a családom feje felett. Segítségemet, és figyelmemet muszáj volt folyamatosan adnom megszakíthatatlanul mindenki felé. Ugyan a személyek körülöttem megérdemelték, de nekem is fogyóban volt türelmem.

A pszichológus felé baktatva, fülhallgatóval a fülemben szeltem az iskola folyosóit, a táskámmal a fél vállamon, közben összeszedtem a gondolataimat, és azon agyaltam, mit is kellene mondanom a nőnek. Idegességem ellen, vagy éppen annak csillapítására az iskolánkban betiltott rágót őröltem a fogaim között.

Belépve a kellemes kis szobába leültem a szokásos ronda kék színű, L alakú kanapéra, velem átlóba pedig helyet foglalt a helyiség törzsvendége.

 - Na, mi újság? - kezdte a szokásos indítómondatával.

 - Jól vagyok... - válaszoltam azt, amit magammal is próbáltam minden áldott nap elhitetni, aztán elkezdtem mesélni a heti eseményeket, amik történtek az egy hét alatt, míg nem találkoztam vele. Néha megríkatott egy szál, amibe belekérdezett, de csupán olyan volt nekem ez az egy óra, mint egy mesedélután.

 - Nos, lejárt az időnk, a jövő héten ugyanekkor - mosolygott rám biztatóan.

 - Viszlát! - hagytam el a kis szobát, hogy majd egy hét múlva újra visszatérhessek.

A következő órám helyszínére, a saját osztálytermünkbe igyekeztem, a teremben leültem a helyemre, és csak bámultam ki az ablakon. Kavarogtak a gondolatok, a gondok a fejemben megállíthatatlanul, nem is vettem észre, mikor belépett a tanárunk a becsöngetést kővetően és elkezdte az órát. Nem szólt rám, így továbbra is fürkésztem az égen haladó felhőket.

Mit is kellene tennem most? Betegségek, veszekedések, csapások haladnak el felettünk, mint a rossz viharfelhők. Várni a csodára...

Az utolsó óráról is kicsöngetve haladt kifelé az osztályom szélsebesen, mint a birkák, akik juhászuk elől menekülnek. Én értem ki utolsóként, majd nem szokásosan a metró felé vettem az irányt, hanem a folyó felé sétáltam, ami elég közel volt a sulimhoz. A part és a köztem elfekvő úton már nem mentem keresztül, ezért az egyik sétány mellett futó, a folyóval párhuzamos korlátra támaszkodtam. Egy ismerős arc könyökölt szintén a fémrúdra, aki azonnal meg is szólalt.

 - Nem haza kellett volna menned? - mosolygott rám JungKook, egyik osztálytársam.

 - Azt hiszem de... - bambultam továbbra is előre, majd leültem a közeli padra, és követte a példám, helyet foglalt mellettem aggódó ábrázattal. - Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?

 - Még nem tudom - vonta meg a vállát.

 - Igaz is, mert még csak a középiskola lépcsőfokait járjuk meg minden nap, van időnk még, igaz? Én viszont rájöttem, hogy az is sok, hogyha boldog akarok lenni, ellenem játszik minden - tekintettek fel az égre. - Tudod, szeretnék annyi pénzt keresni, hogy kedvem szerint utazgathassak. A repülőből nézném a felhőket, ahogy haladnak, és nem innen lentről. A felhők felett szabad lennék, problémák nélkül - sóhajtva néztem le a földre. - Mindenkinek szeretnék segíteni, de belerokkanok idegileg és lelkileg, JungKook.

 - Mint az ég, úgy az élet sem felhőtlen mulatás csak, mert még hogyha tisztának is látszik, mindig van legalább egy kicsi gond, egy apró páraképződmény, ami talán el van rejtve, de ott van.
 - Mi van akkor, ha egész vihar kerekedett már felettem?
 - Egyik vihar sem tart örökké, talán pusztítást végez, de utána kisüt a Nap, ami állandóan a helyén van - simogatta meg hátamat. Lassan elkezdtek folyni könnyeim, szipogva takartam el kezeimmel arcomat. Letöröltem szemem alól a könnyeket, és kihúzva hátamat pillantottam előre.
 - Menjünk haza - a megszokott utamat megtéve, újra a vonatra ülve, érkeztem haza. Anyum szorgosan pakolt a konyhában, mikor beléptem az ajtón. - Ülj csak le, majd folytatom - vettem ki a kezéből egy edényt. - Nincs semmi, 'majd én megcsinálom' beszólás, hanem tényleg leülsz - csendes köszönet ült ki a szemére. Mosolyogva mesélt az aznapi eseményekről, amit én is kedves vigyorral figyeltem.
Tudom, mennyi dolga van a munkahelyén, szokta mesélni, nem kell, hogy még itthon is lázasan takarítson, mint egy robot. Tudom, hogy szüksége van rám, miután a nővérem szélsőséges természete nem akart itthon maradni. Tudom, hogy sok minden van, ami összejött most, és nem bírná egyedül. A szüleimnek kellek, tudom, mert már eléggé érettnek érzem magam, és rájöttem erre.
Rengetegszer inkább az embereknek könnyebb lenne eldobni a problémákat, és elmenekülni előlük, de engem épp ez a súly tart vissza, amit muszáj segítenem tartani. Tudom, hogy nem fog egy könnyen elmúlni a sok vész, de én itt maradok.
Nem hagyhattam, hogy a saját szülinapján takarítson, ezért ültettem le főleg. Nem volt pénzem, hogy bármit is vegyek neki, de tudtam, hogy egy kedves kis kézzel írott ajándék a szívéhez szól.
Kiírtam minden érzelmet a fejemből, ami csak előjött írás közben. Megkönnyebbülve, néhol összekönnyezve a papírlapot adtam át a lelkemből szóló köszöntést édesanyámnak. Meghatódott arcát egy élet is kevés lenne látni.

Tíz évvel később...

Most meg itt ülök, várom, hogy kimondják a nevem, a régi emlékeken agyalva, és mikor elhangzik az az a pár szó, mi a nevemet jelenti, felfáradok a színpadra, átveszem a diplomám, a tömeg felé tekintek, ismét a szüleim meghatódott arcát látom, amit megkönnyezek. A régi problémák elsimultak, megoldódtak, mert nem hagytam el őket, nem hagytam hátra őket a bajban. Még érettebb fejjel tudok visszatekinteni a rossz dolgokra, és rájöttem, hogy nagyon sok akaratereje van a családomnak, amit én hála istennek, örököltem. A köszönetnyilvánításom hosszú lenne, mert annyi mindenki van, akinek meg kellene köszönnöm tetteket. Rövidre fogva a dolgot, visszaülök helyemre, magam mellé tekintek, JungKookra.
 - Most már tudod, mi akarsz lenni? - kérdezem meg tőle.
 - Nem elég, ha boldog akarok lenni? - mosolyog rám, majd tovább tapsolunk a maradék végzősnek. Az ünnepség végén, még taláromban szüleimhez futok, átölelem őket. - Boldog szülinapot, anyu - nyomok egy puszit könnyes arcára. - Remélem büszkék vagytok rám.


A büszke, boldog szülők a legjobbak, mostantól csak örömkönnyek legyenek őseink szemeibe.

Boldog szülinapot, anya!

#6 The Room 106 (+18)

Szereplők: HoSeok; YoonGi; NamJoon (BTS), HyoMin (T-ara)


A kompon szeltük a nagy szélességű tavat, hogy átérve elfoglalhassuk a szállodát. A hideg szél iszonyatosan fújt, az időjárás sem volt jobb, az eső verdeste pulcsim kapucniját. Mindenki összehúzódva didergett.

Igazgattam vizes hajtincseimet, mikor félre nézve megláttam a komp legszélén egy nőt, hosszabb haja volt, mint nekem, és feketén lengette a levegő áramlása. Egy fehér, hosszú ujjú, bokáig érő ruha volt rajta, aminek csipkézett mintája miatt régiesnek hatott. Sápadt arcán nem volt észrevehető bármi jel, ami azt mutatta volna, hogy nem élvezi a hideg fuvallatot, ami bőrét érte.

 - Elnézést, jól van? - léptem mellé, mert aggasztani kezdett bőrének színe. Terjengett a fiatal nőből az átható, poshadt vizes szennyes szaga. Csak miután megkocogtattam vállát nézett rám. Egy bólintásnyi időre felém fordult, aztán újra a vizet pásztázta. Visszatértem baráti körömhöz, ekkor át is értünk, megálltunk, hátra nézve már nem is láttam a hölgyet. A hideg szaladt át gerincemen, de nem az időjárás okozta, ez más volt.

A szálloda felé indultunk, az esőfelhők még mindig nem hagyták megszáradni ruháinkat. Szerencsére a szállás közel volt a kikötőhöz.

A bejárati ajtón belépve egyből kiegyenesedtek a didergő hátak a meleg hatására. HoSeok,  a recepcióhoz sietett, hogy minél előbb elfoglalhassuk szobánkat.

A benti bútorzat régies, kopottas állapota hátborzongató hatást keltett bennem. A sötét falak se nyújtottak kedves kezeket felém.

Amint a kulcsfelelősünk meglengette a fémdarabot, és az zörrent egyet a vele egy karikán lévő kulcstartóval, amin a szobaszám díszelgett, az öt fős társaságunk végig vonult a lépcsőn felfelé, az első emeleten elfordulva, a folyosó végén találtuk meg a két napig otthonunknak nevezendő helyiséget. A szobában két különálló, de mégis egybenyíló helyiség volt, egy ajtónak hagyott lyuk volt csupán a falon, plusz egy fürdő. Összesen pont öt ágy volt, ami nekünk megfelelt.

Az egyes emberek elfoglalták, kis veszekedésekkel, az ágyakat, én meg az ablak alatti fekvőhelyre lehuppanva néztem kifelé.

Átlibbent a másik részből barátnőm, a szőke HyoMin, felvetette az ötletet, hogy csináljunk már valamit, de a többi szobalakó a telefon képernyője mögé bújva lustálkodott tovább.

 - HyoMin, senkinek nincs kedve semmihez ilyen szar időben, te is vegyél vissza kicsit, ez az egész úgyis a te ötleted volt - szólalt meg a velem szomszédos ágyon heverő fekete hajú, álmoskás egyén, azaz YoonGi, közben szemei lehunyva tartotta. Jót mosolyogtam beszólásán, mire a lány dühös tekintettel nézett felém. Letettem a fejem párnámra, amíg sértődötten átvonult a helyére HyoMin, majd YoonGi az oldalára fordulva rám nézett. - Te mégis mit vársz ettől az úttól? - szegezte felém a kérdést.

 - Hogy éljük túl - nevettem el magam. Nagyot sóhajtva újra az ablakon lefolyó vízcseppekre terelődött a tekintetem. Csak éljük túl.

Hamar be is esteledett, és egyre sötétebb lett a szobában is, a lámpákat próbáltuk felkapcsolni, sikertelenül. A recepcióra leballagva, közben telefonjainkkal világítva, megtudtuk, hogy az áramot a vihar csapta le, így fűtés sem lesz este. Felháborodva trappolt fel az emeletre a társaságunk másik - mi ketten foglaltuk el a lányok szerepét az ötös fogatban - lány tagja.

 - Holnap meg lesz javítva? - érdeklődtem, nem foglalkozva HyoMin besértődős fajtájával. A recepciós hölgy bólintására csak egy nyugtázó mosollyal válaszoltam.

 - NamJoon, hogy viseled el ezt a nőszemélyt? - lökött egyet haverján YoonGi, miközben szeltük a lépcsőfokokat a vaksötétben.

 - Szeretem, néha ilyen, az meg hát a velejárója - vont vállat a kérdezett. A szobánkban, mire felértünk, már a fal felé fordulva, nyakig betakarózva aludt a beszélgetés témája. - De a szőke haja mutat valamire - kacsintott a fiúk felé.

 - Én is értem, nyugi - bújtam el telefonom mögé. - Barátnők mesélnek ám egymásnak, Nam - ijedt tekintetén nem tudtam nem elnevetni magam.

Hogy hagyjuk aludni HyoMint, YoonGi ágyán ültek a fiúk, én a sajátomon, és beszélgettünk, közben fagyoskodva, mert a falak kezdtek áthűlni.

Aztán kezdtem valami fura szagot érezni, ezt meg is jegyeztem, mire a fiúk felállva elkezdték keresni a szag forrását. A telefon lámpái cikáztak faltól falig, padlótól plafonig, majd az én kezem megállította YoonGi csuklóját, és rávezette egy foltra HyoMin ágya mellett. Közelebbről megnézve egy vérfoltnak látszott, majd a mozdulatlan barátnőmről lehúztam a takarót, és a vérben fürdő testének látványától elborzadva hátráltam vissza.

 - Srácok, most mit csináljunk?! - szólalt meg remegve HoSeok. - Csaknem hagyhatjuk így.

 - Nem csinálhatunk már semmit, HoSeok! - ijedt, aggódó hangon mordult rá NamJoon. Óvatosan visszalépkedve az ágyhoz takartam be HyoMin vágásokkal, sebekkel tarkított testét, közben belelépve a vértócsába. Az agyam elkezdett kattogni, hogy hogyan nem vehettük észre.

 - El kell mondanunk - jelentettem ki. - Muszáj. Nem takarhatjuk vissza, mintha csupán aludna, fiúk!

 - Én mindenesetre előbb gondolkozni akarok egy kicsit - vonult feszülten, aggódó ábrázattal a fürdőbe becsukva maga mögött az ajtót NamJoon.

 - Látott ez horrorfilmeket? - akadt ki HoSeok. - Nem szabad szétválni - tagolta szavakra mondatát, kihangsúlyozva mondanivalóját, kihúzta a fürdőszobából barátját, és együtt maradtunk YoonGi és az én ágyamon ülve.

Még mindig törtem a fejemet a történteken. Összerezzentem, amint újra előjött a kép a halott testről. De újra és újra lejátszottam a képeket, majd felpattantam, és a testhez léptem, megint beleléptem a szőnyeget vörösre festő anyagba. A takarót arrébb húztam, aztán a fénnyel jobban megnéztem a sebeket. Mélyek, szabályosak voltak, mint egy kés pengéje, de az aggasztó a nyakán figyelő szorításnyom volt. Hirtelen valaki mögém lépett, és megkocogtatta a vállam. Ugrottam egyet, megfordulva pedig a nőt fedeztem fel a kompról, felé világítottam, ő meg csak nézett engem, egyre szaporább lett a szívverésem, nagyokat nyeltem, valamit pedig tátogott, próbáltam kivenni, sikertelenül. Aztán YoonGi utánam jött, de nem látta a hölgyet. Szellem volna?

 - Van valami baj? - fogta meg a vállam. - Haló! - integetett arcom előtt kezével, mire a nő eltűnt.

 - Nincs, semmi, csak..mennyi van még napfelkeltéig?

 - Két óra, körülbelül - nyeltem egy nagyot, mire egy női sikolyt hallottam a folyosóról.

 - Ti is hallottátok? - gyűltünk össze ismét ágyam mellett. Mind a négyen a hosszú folyosón kötöttünk ki, hogy megtudjuk a sikoly okát. A négy fény egyike eltűnt a látókörből, NamJoon telefonja lemerült. Így még kevesebb fénnyel, de tovább mentünk, a padlón véres lábnyomok tűntek fel, amik a semmibe vezettek. A sötétből, minden irányból ordítás, sikolyok, durva fém koccanása valami kemény felületen hallatszott.

 - Eltűnt! Eltűnt! - hadarta egymás után HoSeok. - NamJoo.... - zuhant a földre. Körülnézve a legidősebb tagunk sehol sem volt, és ilyen helyzetben mind tudtuk, hogy mi történt vele, majd messziről hallottuk a fájdalmas hangját is.

Tanácstalanul haladtunk le a lépcsőn, a vaksötétben lépkedtünk lefelé, a recepciós pultot én láttam meg legelőbb, de vissza is léptem. A pult még friss vérrel volt fedve, a hátborzongató bútorok telefröcskölve az anyaggal. A padlón keresztülestem egy testen, ami a recepciós hölgyhöz tartozott.

A kanapé hátuljához toltam magam lábammal, és keserves sírásba kezdtem, a fülem pedig lefedtem a kezeimmel. Féltem, nem volt ilyenbe még részem, igazából azt sem tudtam, mi történik éppen. A halálfélelemtől remegtem, lehunytam a szememet is. A sikítások abba maradtak, de a szemeimet így sem nyitottam ki.

 - HoSeok! - hallottam meg YoonGi hangját távolabbról, majd egy pisztoly dördült. Egyáltalán nem is számítottam fegyver hangjára. Felugrottam a földről, és az ismerős alakhoz futottam. A mindig mosolygós barátunk feküdt a padlón, nem messze a lépcsőtől, a fejébe eresztett golyó által hagyott lyukból folyt a vér, amibe beletenyereltem, a kezeimre néztem, és a kint még mindig tartó dörgések utáni villámlások világították meg kezem.

A látványtól kiment a vér a lábamból, és elvesztve az egyensúlyom ültem le a földre. A sírás újra kitört belőlem, mikor a feljebbi szintekről hallottam az újabb fájdalmas, utolsó leheleteket.

YoonGi felrántott a padlóról, és szaladni kezdett velem, berontott egy földszinti szobába, egy kis helyiségbe, és bezárta kulccsal az ajtaját. Raktárhelyiségnek tűnt, mivel takarítószerek sorakoztak a polcokon, épphogy elfértünk köztük. A sírásom megállíthatatlan volt, láttam, éreztem a halott embereket. Egyre nehezebben vettem a levegőt, a szívem is a torkomban dobogott, a sok adrenalin nem hagyott lenyugodni. A velem egy helyiségben tartózkodó személy magához húzott.

 - Nem a te hibád ez, nyugodj meg, kérlek - próbált lenyugtatni. Kintről még mindig szűrődtek be a halálsikolyok, majd egyszer csak minden csendes lett. Elkezdtem remegni, az arcomra irányította a telefonja vakuját, aztán megsimogatta arcom, hogy ne féljek. A kilincset lenyomta valaki kívülről, majd próbált be is jönni, hirtelen a kulcs elfordult a zárban, és kinyílt az ajtó.

A hosszú, fekete hajú alak állt vizesen az ajtóban, hátulról a villámlás világította meg, a fehér ruhája ezúttal szinte fürdött a vérben, a kezében egy csurom vér kés díszelgett. Nyeltem egy nagyot, tudtam, hogy nem élem túl. Hirtelen YoonGi maga felé fordított, és megcsókolt, őszintén. Ekkor a nő, mikor újra ránéztünk elsírta magát, a kést eleresztette, az a földet érve koppant, megfordult, és eltűnt. Megkönnyebbülve, de még mindig gombóccal a torkomban léptem ki a helyiségből. A véres lábnyomokban pedig egy képet találtam, ami fénnyel megvilágítva megvilágosított engem is. Elraktam a zsebembe, majd HoSeok zsebéből kivettem a szobakulcsunkat, beletettem a 'Kijelentkezve' feliratú kosárba, utoljára körülnéztem még, az ablaknál a hajnalodás jelei látszódtak, így meg lett világítva az előtér, a vér fedett mindent, de nem tudtam csak úgy elmenni onnan.

A kérésemre minden egyes megtalált embert eltemettünk YoonGival a hotel kertjében. Minden ember arca, sebei beleivódott az emlékeimbe, az elmémbe. Egy perces néma csendet is tartottunk az egyesével elásott személyeknél. Majd elindultunk csak a saját telefonjainkkal és a visszaútra szóló jegyeinkkel, a többi holminkat a hotelben hagyva. A legelső kompra felszállva néztük, ahogy emelkedett a Nap feljebb és feljebb. A vizet pásztáztam, majd a zsebemből elővettem a talált fotót, a fekete hajú nő és férje üldögélt rajta. Dédmama, dédpapa, nyugodjatok békében. Elengedtem a fotót, azt pedig repítette magával a szél messzire. YoonGi hátulról megölelt, összefonta ujjainkat, amin még mindig a rászáradt vér volt, majd együtt sóhajtottunk.

 - Túléltük - nyomott puszit arcomra, majd együtt néztük tovább a tavat, amint fodrozódott a komp haladásával párhuzamban.

Egy barátunk csendben, a másik kínok között, a harmadik a saját keze által holt, de mi mégis az emlékükkel tovább élünk. Viszont soha vissza nem térünk a százhatos szobába.

~~~

Egy perces néma csend minden elhunyt szerettünkre.

To-Do List #10 ~ A perfect day

Szereplők: Kai (EXO)
OC: Sophie


~
Hirtelen egy nagy dudálás zökkent ki merengésemből, a buszmegálló mellett elhaladó sofőrök feszültségét érzem behatolni dombhártyámon.
- Miért mennek úgy az utakon, mint egy csapat állat? - sóhajtom magam elé. Begördül ekkor a busz a helyére, elfoglalok rajta egy tetszőleges ülést, majd a fülhallgatómat elővéve zárom ki a reggeli csecsemősírás, a hangosan beszélgető egyének és a közlekedés zaját. Csak bámulok ki az ablakon, mikor térlátásomnak köszönhetően látom, hogy egy személy megáll a soromban és az ülésre mutat, ugyan a zenétől, mi a fülembe szól, nem hallom a kérdését, de arrébb húzódom jelzésképpen.
Pár perc múlva az illető kikapja a fülemből a megnyugtató dallamokat, felé kapom fejem, mikor rájövök, ismerem.
- Jó reggelt, Sophie! - mosolyog rám fiúm.
- Neked is Kai. Csak a buszon szándékszol tudomást venni rólam? - tudni illik, hogy a suliban nagy hírneve van, mindenki érte omlik, de nem vállalta még fel, hogy együtt vagyunk. Az út további részében folytatom az elhaladó fák fürkészését, majd ahogy szokásosan a bejáratnál különválunk, mintha nem is ismernénk egymást, mintha talán az osztálytársi viszonyban kimerülne a dolog.
Az órák egymás után jönnek, viszont az egyik szünetben a mindig zsúfolt folyosón, ahol általában a legtöbb pletyka alapanyaga keletkezik, Kai közelít felém, amíg én a szekrényemet zárom éppen vissza.
- Sophie. - lép mellém határozottan a mögötte sorakozó lánytömeggel.
- Mit szeretnél? - mély barna szemeibe nézek, ami egyszerűen ellenállhatatlanná teszi és ezért is bomlanak érte annyian. Füttyent egy nagyot, mire a diákok összessége egyszerre megáll, újra felém fordul miközben minden egyes szempár minket néz.
- Téged. - suttogja. - Én ezt a lányt akarom mindenki közül. - emeli feljebb hangját a focista alkatú srác, hogy mindenki hallja.
- De..de..de Kai.. - hisztizik be mögötte a lánycsapat.
- Mostantól felvállalom, hogy ő a barátnőm. - letérdel elém ekkor hirtelen, a kabátjából előhúz egy szál vörös rózsát nekem címezve.
Pirulva átveszem, majd az egész napot velem tölti a suliban is. Hazafelé már öt körül jár az idő, de mi még mindig a sötétedő, decemberi utakat járjuk. Egyszer csak egy olyan úthoz érünk, ahol a fagyott út csillog az utcai lámpa fényétől, páromra mosolygok, elkezdek csúszkálni, mire lassacskán Kai is becsatlakozik a bolondozásomba. Felnézek az égre, ahonnan fehér pontokat látok esni. A lassan szállingó pelyheket enyhén fújja az északi szél. Mindent hó fed nem sokára. A patakok is lassabban folynak az ilyen hideg időkben felkészülve a mínuszok okozta fagyra.
Kinyújtottam kezem, hátha tenyeremben elkapok pár apró, de mégis különböző hópelyhet.
- Mi lesz, ha mindent elér a fagy, a vég? - fordulok fejemmel a mellettem álló személy felé.
- Akkor én ott leszek egy forró teával a kezemben. Nem hagynám, hogy az egyetlen reményem az életben megfagyjon.- elpirulok, kezébe veszi óvatosan arcom, mélyen szemembe néz. - A szerelmünk nem fagy meg soha.
Kezeit leveszem arcomról, megfordulok, lehajtom fejem, majd valamiért bekönnyezem és már csupán a szűz hóba eső könnyeimet látom. Az okát sírásomnak nem tudom viszont.

Hirtelen elkezdem érezni kezeit magam körül, érezni kezdem melegségét. Megfordít, államat felemeli, hogy szemembe nézhessen. Fájdalmasan ránézek. Hajamon elolvaszt egy hópelyhet, majd elengedve tincset megszólal.
- Miért sírsz? - kérdi kedves hangon.
- Nem tudom magam sem, igazából talán öröm könnyek.
- Ne sírj többet, kérlek. - ölel át vállam felett. - Gyere, csúszkáljunk még, akkor felvidulsz. - húz magával vissza a csúszós felületre. Aztán egyszer úgy kisiklik a lábam magam alól, hogy magammal rántva Kait elesek, ő hátára én meg rá érkezek, de csak nevetve nézünk egymásra. Lassan csöndbe maradunk, bámulunk egymás szemébe, hátamra hullnak az apró pelyhek, de nem zavar, mert talán ez az a pillanat az életemben, amikor semmi az ég világon nem érdekel, mert vele vagyok. E percek első találkozásunk emlékét idézik fel bennem, a havazást, a balesetből egymásra borulást, a szerelmes pillantásokat.
Feltápászkodva elindulunk az emeletes házig, hol én lakom. Az idő csakis ellenünk dolgozik, mert pár perc alatt a célunkhoz érünk. Fájdalmas búcsút kéne vennem tőle, mert szüleim nem éppen kellemesen fogadják jelenlétét. Úgy döntök hát, hogy barátom is magammal húzom a lépcsőházba, ahol melegebb van, mint kint, leülök az első lépcsőfokra, mosolyogva magam mellé húzom szerelmem.
- Nem kéne haza menned? - fordul felém.
- Itthon vagyok.
- Nem fognak leszidni, mert a lépcsőházban vagy és velem? - vált aggódó hangnemben.
- Nem érdekelnek a szüleim most. - bújok hozzá átölelve karját.
Hűvös a levegő ugyan, de Kai átadta melegét nekem. Így alszunk be, és így lett ez életem legszebb és legemlékezetesebb napja, vagyis tökéletes.

To-Do List #9 ~ Better fate

Szereplők: KiBum (SHINee)
OC: MyungHee


A dolgok elfajulhatnak. Rengeteg fiatal hal meg apró dolgok miatt. Szülői nemtörődömség vagy szerelmi bánat okozza, mindegy. Ha az embernek fáj valami, képes a legvégsőkig elmenni, ha nincs kinek elmondania azt. A világon nincs már így is elég gyilkosság, még valaki öngyilkos is lesz egy idő után...

~

Nagyra vágyó vagyok, ha csak el szeretnék szabadulni a gondterhelt életemtől?

Szüleim a jogi pálya felé zavarnak, de minek, jól keresnek, ennyi. Haza akarok menni. Egy olyan otthonba, akarok hazatérni, ahol elfogadnak úgy, ahogy vagyok, nem mondják, lányom, tanulj keményebben, mert nem lesz életed.

Érezni szeretném a tavaszias szellőt az arcomon, talán egy mezőn üldögélve. Valakivel, akit szeretek esetleg. 

Helyette itt ücsörgök a dohos, koszos, mihaszna tanterembe. Kifelé bámulok az ablakon, többször rám szól tanárom, de mielőtt még megkérne, hogy fáradjak ki, ugyan nem hangoskodok, de inkább kimegyek. Utánam néznek osztálytársaim, de mit érdekelne az engem.

Egyenesen, cuccommal együtt, rohanok keresztül a folyóson, ki az intézmény kapuin, majd csupán a híd korlátja állít meg.

Elegem van az életemből, a legboldogabb óráim akkor vannak, mikor álmaimban járok, de ekkor is kiszakít álmodozásomból szüleim veszekedésének zaja.

Átmásztam a korláton, épphogy egy kezemmel fogtam azt. Egy árva lelket sem rendít meg tettem.

Mikor épp ugrottam volna a hideg, kéklő vízbe egy fiú hangja szólított meg.

- Ugye nem ugrasz le? - lépett közelebb óvatosan.

- Van más választásom? Nem hiányoznék senkinek. - válaszoltam hátra se nézve.

- Ezt nem értem én. Mi olyan történik az emberek életében, hogy véget kell vetniük mindennek?

- Nem értheted. - vágtam fejéhez.

- Magyarázd el nekem. - fogta meg kezemet, ami a korláton nyugodott.

Megfordultam, majd átsegített a fémrúdon.

- Nem fogom neked megköszönni, hogy megmentettél talán egy jobb élettől. - kaptam fel vállamra táskám és indultam el az egyik irányba.

Nem néztem hátra, nem is érdekelt az a fiú. A mély barna szemei, a... nem érdekelt.

A nap folyamán császkáltam a városba, vissza nem mentem a suliba, minek is mentem volna?

Másnap újra belefutottam a hídi megmentőmmel.
- Szia. - mosolygott. - Megint lógsz a suliból?
- Te se tűnsz többnek nálam, akkor is lógsz?
- Igen. - vonta meg a vállát nevetve. Oh, istenem, az a nevetés.
- Mi a neved? - égetett a kérdés.
- KiBum. - dőlt neki a híd korlátjának hátával.
- Nem vagy helyes gyerek, ne játszd azt. - cukkoltam.
- Inkább mondd, mi a neved?
- MyungHee. - mutatkoztam be.
- Örülhetnél, megmentettelek ahelyett, itt cikizel?
- Ki cikizett?
- Helyes vagyok? - vágta be magát pózba.
Igen, minden irányból, minden megvilágításban, helyes vagy, anyám..
- Hm. - vágtam so-so képet.
Beleharaptam alsó ajkamba, mikor közelebb lépett.
Az amúgy forgalmas híd számomra megszűnt, csupán KiBumot láttam magam előtt. A járókelők sokasága eltűnt.
Soha nem éreztem ilyet, minden tagom bizsereg, végre boldog vagyok, pedig alig ismerem, sőt a nevén kívűl semmi egyebet sem tudok róla, de ez miért izgatna egy magam fajtát?
- Nem kell meghálálnod, hogy megmentettelek. Sétálj velem kicsit. Az is elég lesz.
- Rendben. - bólintottam. - Mesélsz magadról kicsit?
- Meg szeretnél ismerni? - húzta fel szemöldökét mosolyogva. - Hát rendben, hol kezdjem? Kim KiBum, tizenhat éves vagyok, a szüleim alig foglalkoznak velem, ezt lehet, hogy a sulihoz való hozzáállásom miatt teszik.
- KiBum, ha meghálálom, hogy megmentettél, akkor megígéred, hogy járni fogsz rendesen suliba?
- Ha te is ezentúl. - kötötte ki.
- Rendben. - ráztunk kezet. Az érintése puha, selymes, kedves volt. Mosolygása megnyugtatott, mosolygásra késztetett. Ajkai teltek, puhának tűnőek.
- Mi az álmod?
- Hm? - szakított ki merengésemből. - Öhm, hát, régen, amikor még általánosba jártam, szerettem lovagolni, jó is voltam benne, de aztán valahogy akkor történt, amikor meghalt az egyik lovam. Utána nem akartam többet másikra ülni. - figyelmesen hallgatott, ahogyan az élettörténetemet meséltem neki. - És te?
- Hát, nem is tudom, nem olyan fiús dolog, de nagyon szerettem volna divattervező lenni. Mert a ruhákat imádom, de ez is valami folytán meghiúsult ez a tervem.
- Én segítek. - jelentettem ki, ami életem legboldogabb éveinek kezdetét jelentette.
Ezek után mind a ketten egymásnak segítettünk a céljaink elérésében. Egy ideig még azt sem tudtuk, a másik hol lakik. Közel kerültünk egymáshoz.
Majd egy nap körülbelül két évvel ezek után újabb biztatásra került sor.
- Menni fog. - szorította meg kezeimet tenyerei között.
- Nem, nekem nem fog menni, KiBum.
- Ne is mondj ilyet. - nézett mélyen a szemembe, hirtelen közelebb hajolt egy csókot adva. - Remélem, majd megérdemled a következőt is. - kacsintott elengedve kezeimet, hogy mehessek.
Az első csókunk. Ez örökké megmarad bennem. Felültem lovamra, sóhajtottam egy határozottat.
Nem jutottam volna el idáig sem, ha nincs KiBum, igazából ha nincs ő, én már rég alulról szagolnám az ibolyát, hogy a régi kifejezésekkel éljek. Nem lett volna ruhatervezőszakon éltanuló ő sem nélkülem. 
Elkezdődött hát a versenyem, lovam remekül helyt állt. Ugrott ha kellett, tudta, mit kell csinálni.
Büszke voltam rá, főleg mikor megtudtam, első helyezést ért el az én négy lábú kis bajnokom.
Annyira hozzánőttem, mióta újra elkezdtem lovagolni, mint anno a régi lovamhoz.
KiBum gratulált egyből, miután megtudta az eredményt. Magához húzott, megcsókolt, aztán rám vigyorgott.
- Mivel megérdemled. - felnéztem csillogó szemeibe, tudtam, többet nem szabadulok mellőle.
A béna öngyilkossági kísérletemnek legalább volt egy jó indoka. Megismertem egy csodás fiút, aki tényleg szeret, aki megmutatta el tudom érni az álmomat, ha akarom és segít is benne ha kell.
Talán többször nem is kell magam a híd széléig kergetni többet.
De be kell vallanom, nem bántam meg semmit.