#9 Suzy pt. 2: Kezdetek (+18)

Szereplők: YoonGi (BTS)
OC: Suzy (SuJi)

#5 Suzy előzménye a következő one shot.

  Gyerekkorodban talán sokszor kérdezték, mi akarsz lenni, ha nagy leszel. A válaszok között ott lehetett az állatorvos, az énekes, illetve egyéb sablonszövegek. Mindig irányítani akartak minket, gyerekeket a 'helyes' irányba. Főleg szüleink és tanáraink terelgetnek minket, hogy később a jövőbe 'rendes' munkánk, életünk legyen. Úgyse az lettél végül, ami akartál lenni kicsiként, nemde?. Vagy ha igen, elég elkötelezett lehetsz. De nekem is volna egy kérdésem. Ki tudja, mi igazából a 'helyes irány', a 'rendes munka'? A politikusok, akik ugyanúgy lopnak, csalnak? Vagy az orvosok, akik kenőpénzt fogadnak el, és akkor előbb fogadnak, kedvesebbek az emberrel? És akkor csak kettőt említettem, annak példájából, hogy az emberiség kibaszott pénzéhes. Aztán nem is beszéltünk arról, ha valaki direkt árt másoknak, hogy ő előrébb jusson.

  Őseim rengetegszer gondolkodtak el azon, hogy magántanulóvá tesznek, hogy ne ártsak tanáraimnak vagy diáktársaimnak, ami számtalanszor történt általános iskolai tanulmányaim alatt. Néha a körzőt nyomtam osztálytársaim lábába, karjába. Alkalomadtán pedig vonalzót törtem el osztályfőnökömön. Csoda, hogy nem csaptak ki ezekért, mert a szüleim mindig elsimították az ügyeket. Mondhatni befolyásosak voltak odafenn. Viszont én élveztem, ha láttam másokat szenvedni, ha nézhettem, hogy a másiknak fáj. Talán már a homokozóban is kővel dobáltam mindenki szemét, ezért is maradt velem inkább a négy fal közt anyám. Akit talán, lehetséges, hogy ezért megharaptam többször, ami hetekig ott díszelgett karján.
Végül a nyolcadikat már otthon töltöttem, magántanár oktatott a vizsgákra. Nagyon idegesítő egy nő volt, de muszáj volt elviselnem. Persze néha az ő székére is került egy kis szögecske, ha nem figyelt.

  Aztán egyik nap, amikor egy levél jött anyámnak, én vettem át a postástól. Kíváncsiságom vezérelt, ezért kibontottam, amíg szüleim nem tértek haza. Egy árvaház neve díszelgett a borítékon. A levél tartalma pedig arról szólt, hogy elutasítják a felvételemet, erőszakos hajlamokra hivatkozva. Letettem a konyhapultra a levélnyitó kés mellé a lapot, sóhajtottam egy mélyet, rátámaszkodva a felületre, próbáltam feldolgozni a történteket. Ekkor tökéletes időzítéssel nyitottak be őseim a bejáraton.
 - Ti le akartatok passzolni egy árvaházba? - vallattam azonnal őket, közben magam elé meredve, rájuk sem emelve tekintetem. - Engem nem akartatok megkérdezni, hogy mit is akarok, így tizennégy éves lányotokként?
 - Nem szabad kinyitni más levelét - szólalt meg nyugodt hangon édesapám.
 - Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak - kaptam fel a kést, már villámokat szóró tekintettel.
 - Tedd azt le, SuJi! - ordított rám édesanyám.
 - Most azonnal tedd azt le, hogy megbeszélhessük ezt - folytattam apám.
 - Ne mondjátok meg nekem, hogy mit csináljak, ha úgyse voltam nektek elég jó! - egymásra néztek hátha valami okosat válaszolhatnak erre.
 - Tedd meg, Suzy - mintha valaki a fülembe suttogott volna abban a pillanatban, viszont azt sem tudtam, hogy mi az, amit meg akarok tenni. én pedig lecsaptam nyakukon a pengével. Anyám felsikoltott, ahogy még sosem hallottam. Zene volt füleimnek. Mindketten élettelenül hulltak a földre kezükkel szorították el nyaki sebüket. Mégsem volt nekem ez elég. Még párszor hasukba szúrtam a fegyveremül szolgáló kést, amíg még szuszogtak. Ezek után megfogtam magam, és a bejárati ajtón túli lábtörlőre leültem, hátam az ajtónak döntöttem. A pengét magam mellé tettem, a kezemen csurgó vért kicsit beletöröltem pólómba, aztán csak néztem ki fejemből. Szüleim sikolya visszhangzott még fejemben. Olyan tíz perc elteltével két rendőrautó állt meg csikorgó fékkel az udvar előtt. A villogó lámpa a járművek tetején kibaszottul irritálta a szememet, így kicsit eltakartam kezemmel a fényt. Nyílt az ajtajuk, és négy rendőr sziluettje közeledett felém, mindnek keze a fegyvertáskáján nyugodott.
 - Hol vannak a szüleid, kicsi lány? - közeledett hozzám az egyik férfi óvatosan.
 - Odabent - néztem körbe rajtuk, közben pedig biccentettem a hátam mögé fejemmel.
 - Mit csinálnak odabent? - folytatta a kérdést feltételt.
 - Szerintem éppen véres álmokat alszanak - elmosolyodtam kicsit. - Elvisznek innen végre? - rugaszkodtam el a földtől. Megmeredve álltak körbe. - Melyik kocsiba szálljak?
 - A bal oldaliba, kérem, hölgyem - elindultam az említett jármű felé, amikor helyet nyitottak nekem.
 - Hölgyem? Ugyan. Suzy vagyok - legyintettem. Miközben behuppantam a hátsó ülésre, egyikőjük elkezdte sorolni a jogaimat, meg hogy hova fognak most vinni. - Nem hagyná abba? Kibaszottul idegesítő hangja van - ráncoltam össze homlokomat, majd amint csendben maradt, megköszöntem, és az ablakon pásztáztam tovább az elhaladó dolgokat.

Jó pár év eltelt az incidensem óta. Kettő-három talán, ha jól számoltam a napokat. Minden nap kicsit visszhangzott szüleim utolsó szavai vagy éppen sikolyaik. Egy nap viszont úgy döntöttem, osztálytalálkozót szervezek őseim házába, amit ugye távollétük alatt valósítottam meg, így nem volt ki rám szóljon. A huszonegy létszámos osztályból húszan jelen voltak, csupán egy fiú nem tudott eljönni a munkája miatt. Persze, pont annak a fiúnak nevét használtam álnévnek, hogy eljöjjenek a fiatalok.

A jelenlévők jól érezték magukat, gyomrukban az étellel, kezükben az italos poharakkal, a fülükben a jó zenével. Én az emeleten lebzseltem, csináltam így a buli közepe felé egy sminket magamnak. Majd levánszorogtam észrevétlenül. Bezártam minden ajtót, ablakot, ekkor felálltam az üvegből készült dohányzóasztalra a nappalink közepén egy fegyverrel és a kulcscsomóval a kezemben. Egyből felhívtam magamra a figyelmet ezzel.

 - Ez olyan piával töltött műpisztoly? - kérdezte egyik volt osztálytársnőm az asztal mellé pattanva.

 - Ki akarod próbálni, drágaság? - bólogatva nyitotta ajkait, megrántottam a ravaszt a szájába célozva, mögötte mindent vörösre festett kifröccsenő vére. - Hoppá! Ez nem olyan - határozott mozdulattal irányítottam a szökni próbáló emberekre, összeestek a lövés hatására. A fele népességnél elfogyott a töltényem, ezért megfogtam az asztal alá rejtett baltát és azzal folytattam munkámat. Lábon, fejen, gerincen találtam a volt osztályom tagjait. Végig néztem, ahogy elvéreznek egyesével. De azok a sikolyok. Istenem. Utánozhatatlan az az érzés, amikor kihallod hangjukból a halálfélelmet. Vöröslő vér folyt már mindenütt, mint valami új dizájn. A személyeket, kiknek ereinek vére színezte a padlót, a falakat, arrébb rúgtam egy mozdulattal. A maradék remegő ember felé vettem az irányt, akik megsebesített lábuk miatt csupán húzták magukat a parkettán. Felnevettem a látképre, az esernyők közé rejtett baseball ütőt felvettem kezembe, magam után húztam a földön. Két osztálytársam még mindig próbált szabadulni, kevés sikerrel. Meglendítve a botot találtam egyikük lábát, az pedig reccsent egyet, jelezve, eltört. - Tudod, mi a bajotok? Elhittétek, hogy ártatlan vagyok és csendes. Nagy hiba.

Meglendítettem újból az ütőt, az pedig osztálytársam egyikének tarkóját találta telibe, a lány el is ájult. Majd fél perc múlva már hátának emelkedését sem láttam. Odaléptem az utolsó lányhoz.

 - Ne próbálj meg menekülni. Ha körül nézel, látod, mi vár rád is. Nem tudom amúgy, miért születtél egyáltalán meg? A szüleid minek akartak? Hogy igazolhassák a rengeteg hiányzásod, amit csak úgy csavargással töltöttél? A jegyeid sem valami jók, mert egy segg van az agyad helyén is. Én sem mondom, hogy én vagyok a legokosabb, de meg sem erőltetnéd a kis agyacskád, hogy tanulj, ha már beiratkoztál abba a szájbabaszott suliba - nevettem el magam. - Nem baj - legyintettem. - Most már mindegy, nem igaz? Itt a telefonom, hívd fel a rendőrséget és jelents fel - tárcsáztam a számot és tartottam a füléhez a készüléket. - Beszélj. Így is, úgy is meghalsz - dadogva elmondta a telefonba, amit látott, majd rám nézett, mikor végzett.
 - Nem vágod le a lábait? - megint a suttogás. Ugyanaz, aki ezt az egész bulit kitalálta nekem. Csak, hogy szórakoztasson engem.
 - Tudod, milyen aranyos játékot találtam ki neked a rendőrség megérkezéséig? Megfogom azt a baltát - mutattam a lépcsőnek támasztott szerszámra. - és szépen levágom a lábaidat, hogy fájdalmasan vérezz el, drága volt osztálytársnőm - meztelen talpam alatt éreztem a még meleg vért, amíg odasétáltam a lépcsőhöz. Öt perc múlva meg már a kanapénak dőlve ültem a véres szőnyegen, miután megtettem az elmondottakat a remegő lánnyal. Végignéztem, amíg szépen a vérveszteségtől meghalt.

Kifújtam a tüdőm tartalmát, majd a balta élén végighúztam ujjam, ezzel egy kis réteg vért leszedve arról. Ajkaimhoz érintettem a vért és felnevettem, amint megéreztem a fémes ízt. Ekkor berontott az ajtón az egyenruhások egy osztaga, fegyvert szegeztek rám, mire csak elvigyorodtam.
 - Gyorsak voltak - felálltam, hátam mögé tettem kezem, mire egyikük egy bilincset tett csuklóim köré, persze egyből felismertem az egyént barátom személyében, mikor megfordultam. - YoonGi, nem tudom, mi történt - estem kétségbe. - Most mi lesz? YoonGi, mondj valamit.

 - Ne beszéljen, míg be nem érünk az őrsre - fordított az ajtó felé egy hirtelen mozdulattal, majd tolni kezdett kifelé. Beültetett a rendőrautó hátsó ülésére, ő az anyósülésen foglalt helyet, egy kollégája pedig a kormány mögött.
 - A barátnője? - fordult az ismeretlen YoonGi felé, miközben elindította a motort. Mire egy óvatos bólintást kapott válaszul a fiútól. Az épülethez értünk negyedóra kocsikázás után, ahova az ítéletre várókat zárták be. Szinte már otthon éreztem magam. Egy külön cellát kaptam, annak egyik falát vastag rudak helyettesítették. Barátom levette rólam a hideg fémet és belökött a még annál is hidegebb helyiségbe. - YoonGi - szóltam utána. Visszalépett a cella elé, tőlem két méterre. Megfogtam két rudat, közé helyeztem arcomat, majd ránéztem. - Miért nem kérted meg a főnököd, hogy ne küldjön megint ki hozzám?

 - Nem fognak a magánéleti dolgaim érdekelni a munka közben, főleg amíg gyakornok vagyok - komoly tekintettel válaszolt.

 - Akkor mondd el, hogy miért nem szakítasz velem? - olyan kieséseim vannak, azt sem tudom, mit csinálok. Csak egyszerűen véres kézzel térek vissza a fénybe. Ő meg mindig ott van, amikor letartóztatnak.

 - Mert szeretlek, baszd meg - fogta meg ugyanazokat a rudakat kicsit feljebb, mint én, hirtelen felindulásból.

 - Soha nem mondtad - csóváltam meg fejemet.

 - Szerinted, ha nem szeretnélek, melletted maradtam volna mindeddig? Különben is, hogyan jutottál már megint ki? - lépett megint messzebb.
 - Suzy mondta, hogyan - visszajött minden, amit tettem, hogy miért tettem.
 - Ki az a Suzy? - majd mielőtt megválaszolhattam volna a kollégái elhívták, hogy intézkedjenek az ügyemben.
Órákat ott ültem, a fejemet a rudaknak nyomtam és néztem a kezemen megszáradt vért. Majd az ítéletem az lett, hogy elmegyógyintézetbe zárnak, sok lakat alá. Nem is figyeltem nagyon a terepet, amíg odaértünk. Vagyis csak azt hittem.
A nap végén már egyedül voltam egy kipárnázott szobában, kényszerzubbonyban. Az ajtón lévő elhúzható lyuk pedig egy csattanással kinyílt, így felkeltem az ágyamról, és odalépdeltem.
 - SuJi? Minden oké? - YoonGi hangja ütötte meg fülemet.
 - Ezt komolyan kérdezed? Hogy lehetne minden oké? Amikor egy ilyen szobában vagyok, egy ilyen szarban - emeltem fel hangomat.
 - Az csak a megfigyelés idejére lesz rajtad, hogy magadat is bántani akarod e vagy sem. Legalábbis én ezt tudom - magyarázta.
 - Mintha ez megnyugtatna - motyogást hallottam megint a fejemben. - Azt mondod, adjam át ezt neki?
 - Mi? Most hozzám beszélsz? - értetlen hangon szólalt fel.
 - Suzy üzeni, hogy bepótolhatnánk egyszer, hogy még nem feküdtünk le - vigyorodtam el.
 - Eszednél vagy? - akadt ki kicsit.
 - Tudja, hogy te is akarod, nem kell tagadni. De majd még megbeszéljük, ha legközelebb egyáltalán bejössz - vontam meg vállam, majd leültem az ágyamra, hogy tovább bambulhassak magamban.

#8 Disbanding

Szereplők: HyunA & JiHyun & SoHyun & JiYoon & GaYoon (4MINUTE) + HyunSeung (BEAST)

/HyunA pov/

A napokban jár le a szerződésünk, amit hét éve kötöttünk a Cube Entertainment-tel. A lányok híven kötődnek a 4Minute névhez, mert hét év bizony sok idő, mégis elgondolkoztak azon, hogy a kiadótól távozzunk együtt. Ugyanúgy folytatnánk csupán más cég neve alatt...nos, nem is tudom.

Eljött a Cube által összehozott fotózás időpontja, egy 'Trouble Maker Throwback Photoshoot' keretében készítenek majd fotókat HyunSeung közreműködésével egy címlapnak, de semmi életérzésem sincs hozzá, mert a fejem csupán a 4Minute jövője körül forog.

Reggel megtettem a szokásos mosakodásomat a tükröm előtt, a sminkem is feltettem, amit minden nap megcsinálok, majd el is indultam a helyszínre. HyunSeung az épület előtt várt már rám egy papírpohárral a kezében, ami kedvenc kávémat rejtette.

 - Hiányolom a Trouble Maker-ös időket néha - szólaltam meg egy kis idő után. - Jó páros voltunk.

 - Szerintem is - mosolyodott el, míg a lépcsőket szeltük felfelé a megfelelő teremig, ahova küldtek a földszinten tartózkodó illetékesek. Az ajtó előtt egy ideges hosszú barna hajú nő állt, aki bosszúsan copfba kötötte hajtincseit és eléggé mérgesen meg is húzta azt, szinte kitépve hajhagymáit fejbőréből.

 - Végre, hogy itt vagytok - nyitotta ki az ajtót, melyen egy tizennyolcas szám díszelgett. - Arra van az öltöző neked, HyunA - tolt meg egy újabb fehér falap felé. - A bent található ruhák sorban vannak, jobbról az elsőt vedd fel, tíz perc és kezdünk. A sminkes is már bent vár rád - csukta be rám az ajtót. Egy kedves hölgy vigyorgott rám, mikor megfordultam. Sokkal szimpatikusabb volt, mint a másik hajtépkedő. Megmutatta, melyik öltözéket vegyem fel először. Magamra öltöttem azt, majd a sminkem is készre alkotta, hajamat pedig kiengedve, szabadon hagyta. Kimentem az öltözőből, HyunSeung mellé léptem, mikor útbaigazítást adott az előbbi nő, mint megtudtam SeoRa, hogy hol és mit csináljunk. Először egy fekete bőr kanapén kellett közös fotókat készíteni.

 - Nem látom, hogy közel lennétek egymáshoz. Adjátok át a Troublemaker érzést - szólalt meg a fotósférfi, alias NamJae a bemutatkozása alapján. Bólintottunk, majd egyből közelebb is húzódott HyunSeung hozzám.

 - Tényleg kilépsz a kiadótól? - suttogta szemembe nézve. A vaku újra villogni kezdett, a falakról visszaverődve a szememen keresztül pedig az agyam is észrevette, így többet pislogtam, hogy ne bántsa annyira a retinám.

 - Ne most beszéljük meg - fogtam meg vállát egy kép kedvéért. Villant párat a fény, aztán újra megszólalt póz váltás közben, nem hagyta annyiban a dolgot.

 - Akkor mikor?

 - HyunSeung, később beszélgess, ha nem ide tartozik, most dolgozunk - mordult fel a fotós, majd megkért, hasaljak fotópartneremre. Próbáltam a pózváltásaimra figyelni csak, de mindig befurakodott valami más agyalni való. HyunSeung hajába túrtam egy fénykép erejéig, ami az utolsó volt ebben a koncepcióban. Még volt pár sorozat, mint például egy fehér vászon előtti sorozat, ami alatt szinte alig figyeltem másra, mint maga a munka, volt szólókoncepciós is, ahol egy eszméletlen kényelmetlen ruhát kellett viselnem, ami szúrt, nyomott szinte mindenhol, de abban is remekelnem kellett, nem máson agyalva. Az utolsó pedig egy ablakpárkányban zajlott. Fotópartnerem ölében kellett legtöbbször ülnöm. Az érintése, a jelenléte felidézte a közös fellépéseket bennem, a színpadi csókokat, a klipforgatások alatt lévő megnyilvánulásait.

Mikor annak is vége volt, körülbelül három-négy órával a kezdés után, hazamehettünk. Visszaöltöztünk saját ruháinkba és elhagytuk az épületet. Elköszöntem HyunSeungtól, de megfogta karomat.

 - Nem úszod meg a beszélgetésünket. Szóval HyunA, el akarod hagyni a Cube-ot? - fordított maga felé.

 - HyunSeung, ne ma, kérlek - sóhajtottam.

 - Akkor mégis mikor? Ha jól tudom, holnap kell döntenetek, hogy megújítjátok-e a szerződést vagy nem. Én csupán tudni akarom, hogyan fogsz dönteni. Maradsz? - húzott magához közelebb. - Te magad mondtad, hogy jó páros voltunk. Ha elmész, nem lehet újabb comeback, HyunA.

 - Tudom jól, HyunSeung, de az egész nagyon nehéz döntés, mert JiHyun, SoHyun, JiYoon és GaYoon is tovább akar állni, viszont mint egy banda, ahogy volt eddig is. Régóta ismerem őket, a barátaim több, mint hét éve - hajtottam le a fejem.

 - És akkor én mi vagyok? - tette fel a kérdést, amire nem tudtam igazából a választ, aztán a csillogó, sötét szemébe néztem.

 - Holnap délután találkozzunk a táncteremben, akkor elmondok mindent, amit szeretnél. Viszlát addig is, HyunSeung - utamra engedett, én pedig hajlékomba fáradtam. Az egész éjszakát végig aggodalmaskodtam, hogyan is döntsek. A 4Minute vagy HyunSeung és a Trouble Maker?

Másnap nyúzottan keltem ki az ágyamból, ami húzott egyfolytában vissza magához, az sem akarta, hogy bárhova is menjek. A fürdőbe kicsoszogva tettem rendbe az ábrázatom, hogy ne tűnjek zombinak az utcákon átsuhanva. Majd kiléptem a napfénybe, ami bántotta szememet.

Ezért lehajtott fejjel baktattam végig az utamon célba véve a Cube épületét. Mikor pedig beléptem a megfelelő irodába a lányok és menedzserünk tekintete szegeződött rám. Helyet foglaltam köreikben. JiHyun, mint a banda vezetője, egy kisebb beszédet tartott, hogy ők úgy döntöttek, nem folytatnák az itteni tevékenységeiket. Idegesen ültem, a gondolataim cikáztak a fejemben, hogy mégis mi tévő legyek. Ezek után egyesével szólított be minket az irodába egymás után menedzserünk. A többieknek nem tudom, mit mondott, de utolsónak én léptem be ismét a helyiségbe.

 - HyunA! - leültem. - JiHyun, GaYoon, SoHyun és JiYoon papírjai itt vannak, hogy ők elhagyják az entertainmentet - elkeseredtem. Minden egyes emlékem átsuhant keresztben az agyamban. A hét közös év, mint 4Minute tag, a sok nevetés klipforgatás közben, vagy a rengeteg fellépés. Nyeltem egy nagyot. Nem tudom, hogy eldobnám-e ezt a rengeteg emléket azért, hogy a HyunSeunggal való pillanatokat gyarapítsam, vagy inkább a négy barátnőmmel tartanék-e egy másik kiadóhoz, ahol ugyanúgy folytatnám a karrierem, mint énekes és mint bandatag. Szívem a torkomban dobogott, síri csönd uralkodott a helyiségben. - Szóval? - törte meg a csendet menedzserem. A torkomat feszítő gombóc nem szűnt meg rengeteg nagyobb nyelés után sem.

Később a megbeszélt helyre mentem sietős léptekkel. Benyitottam a táncterembe, HyunSeung a földön ücsörgött, a telefonján pötyögve valamit. Az ajtó csukódására felnézett telefonja képernyőjéről, feltápászkodott nehézkesen, majd a terem közepén találkoztunk. Mivel jóval több, mint tíz centivel magasabb volt nálam, ezért felnéztem rá, a szemeibe.

 - Szóval? - tette hátsó zsebeibe a kezét.

Sóhajtottam egyet és lehajtottam a fejem.

 - Szóval? Hogyan döntöttél? - kérdezte meg menedzserem, amit nem akartam, hogy kiejtsen a száján. A szívemre hagyatkozom, úgy tűnik.

 - Maradok - vettem a kezembe a tollat egy nagy sóhajtás után, magamhoz húztam a papírlapokat.

 - Ugye tudod, hogy akkor vége a 4Minutenek, ha most aláírod, mert a lányok nem itt folytatják a pályafutásukat. Csakis szólóban mehetsz tovább - részletezte.

 - Tudom - jelentettem fájdalmasan, majd megmutatta, hol írjam alá. Életem legnehezebb aláírása volt ez.

 - Viszlát holnap akkor, HyunA! - kimentem a folyosóra, a lányok fürkésző szemei vettek célba, kérdően néztek rám.

 - Sajnálom - pillantottam körbe a szempárok között. Azok ledöbbentek, csalódás ült ki rájuk.

 - Sok szerencsét, HyunA - tette JiHyun a vállamra kezét, majd távozott. Egy súly nehezedett oda, ahol keze volt.

 - Remélem, jól döntöttél - ölelt át SoHyun épphogy, aztán ahogy szó nélkül JiYoon is tette. GaYoon szembe állt velem. Egy ideig nem szólt semmit.

 - Én remélem, biztos vagy a döntésedben, mert ezt már nem csinálhatod vissza és nem a szerződésre értem. Csupán hiszem, hogy jó okod volt rá és nem csak valami elvakított - mosolygott keserűen, megölelt, majd ő is a többiekkel karöltve ment tovább egyre messzebb tőlem a folyosón. Majdnem elsírtam magamat, ahogy egyre kisebbek lettek a folyóson, majd eltűntek. Biztos jó döntés volt, vagy mégsem? Ha úgy éreztem, hogy jól választottam, miért érzem ilyen nehéznek az egészet?

 - Maradok, HyunSeung - húztam mosolyra a számat. - Megújítottam a szerződésem, de a lányok nem - csuklott el a hangom, átkaroltam HyunSeungot és a mellkasába fúrva a fejem elkezdtem sírni.

 - Semmi baj nincs, HyunA - ölelt magához. - Akkor miért nem mentél velük, ha most ezért sírsz?

 - Miattad, te barom - szipogtam mellkasába.

 - Csak miattam eldobtad az egész bandát? - emelte fel államat, csupán egy bólintással válaszoltam. - Akkor mi vagyok én neked? - nézett mélyen a szemembe.

 - Az egyetlen HyunSeungom, aki megváltoztatta a múltamat és a jövőmet - ajkaira terelődött pillantásom. - Remélem, jól döntöttem.

 - Bebizonyítom neked - csókolt ajkaimra, amitől a Now időszak forgott le újra bennem. Mikor egész végig a közelségét élvezhettem. Eltelített a melegsége, amit ölelés közben adott át, kellemes volt.

Tudom, hogy aljas volt igazából, hogy egy fiúért eldobtam a bandát, sőt a lányokkal való barátságomat is elveszítettem körülbelül. Viszont azt nem tudom, hogy ez hiba volt-e vagy sem. Ez csak a jövőben fog kiderülni, lehet, hogy majd ilyen hullámokat is kibír a barátságunk és lehet, így volt helyes, hogy a Cube-nál és HyunSeung mellett maradtam.

A 4Minute jövőjének vége, de remélem a legjobbakat a lányoknak, minden jót nekik, én örökre barátaimként fogok rájuk tekinteni bármi is történik.

#7 The curse

Szereplők: JungKook (BTS), SolJi (EXID)

,,Ha neked nem kellek, akkor ennek is el kellett jönnie. A lányod legyen olyan szép, mikor felnő, hogy mindenki fusson utána, hogy kelljen a fiúknak, de ezt nem élheti túl semelyikőjük. Az egyetlen dolog, ami megtörheti ezt, az egy szerelmes csók, de mindkét fél felől őszintének kell lennie vagy mindketten belehalnak."

Mióta kijöttem anyám méhéből elég sok minden történt velem, mint szöuli gyerekkel. Három éves koromig mondhatnám egész jól éltem a gyermekkorom, de aztán utolért egy átok, amelyet egy magunkra haragított jósnő küldött rám. Ennek lényege igen egyszerű, ha valaki megkedvel, meghal egy kis idő múlva és semmit sem tehetek. Rengeteg barátom halálát kellett végignéznem. Szüleim ugyan próbálkoztak több ráolvasással, de őket is elérte e átok hatása.

Tizenhét év elteltével, szülők és barátok nélkül, a sulit befejezve járkáltam egy félig leomlott házban, nem is tudtam, mire várva, mint egy magára hagyott szellem, aki sehova sem mehet.

Egy késő délután, szürkületben viszont megváltozott az életvitelem. Csapatostul jöttek a telekhez huszonéves fiatalok, nem éppen józan állapotban. Tudtam, azt fogják hinni, kísértet vagyok. Néztem őket az egyik fal résén. Nevetgéltek, jól szórakoztak, ami nekem is hiányzott.

 - Most legyen nagy a szád, JungKook - ordította az egyik fiú egy helyesebbiknek és talán a legjózanabbnak. - Menj oda be - folytatta a házra mutatva, mire a megszólított elindult az ajtó felé. Gyorsan elbújtam az egyik köztes fal mögé, amikor lépéseket hallottam közeledni felém. Nem tudtam már máshova menni, mikor meglátott.

 - Mondd, hogy nem vagy szellem, csak egy csöves - nézett rám kicsit ijedten. Kikerültem egy grimasszal, visszahúzódtam a rés mellé, amin át néztem korábban őket.

 - Meghaltál már? - ordította kintről az egyik, feltehetőleg, haverja. - Menjünk innen, srácok - hallottam még, majd már csupán a rohanás zajait hagyták maguk mögött.

 - Ki vagy, ha szabad kérdeznem? - erőlködött továbbra is. - Miért laksz itt egyáltalán? - ránéztem, aztán melléléptem.

 - Kifelé - mondtam szemébe egyszerűen. - Nem véletlen lakom itt, de nem akarok neked kis mesét tartani - minden idetévedővel így kellett beszélnem.

 - Mondd el a neved és elmegyek - állt meg a romos ajtó mellett.

 - A nevem SolJi és nincs családom, azért élek itt, de most már jó lenne, ha eltűnnél innen, kérlek - mentem az egyik fal mögé, hogy ne is lássam őt. A szívem hevesen kezdett dobogni, kezeimet hozzászorítottam mellkasomhoz. - Mi történik? - suttogtam magamban.

 - JungKook vagyok és szeretnélek elvinni a városba, SolJi - nyújtotta felém a kezét. Mennyire kell még elbújnom, hogy ne találjanak meg? Hogy nem okozzak senkinek fájdalmat?

 - Nem lehet, nem is szeretném, hogy megkedvelj - utasítottam vissza.

 - Ezzel már elkéstél. Ahogy a szemedbe nézek, mintha egy varázslat ülne rám, ami nem enged el, elvarázsoltál, te titokzatos SolJi. Bármit megteszek, hogy elgyere velem - tudtam, hogy nem fog meghátrálni, és talán ez egy esély az átok megszüntetésére, bólintottam, mire felvidult. A ruhám nem volt koszos, annak ellenére, hogy milyen helyen élek, ezért elindultam vele a városba. Besötétedett, mire beértünk, de egy messziről is kiválóan kivehető kávézó felé vettük az irányt. A főváros utcái fényben úsztak, a neoncsövek, illetve az utcai lámpák bevilágították a sötét éjszakát. - Miért laksz ott? - vont kérdőre egyből, mikor leültünk egy két fős asztalhoz.
 - Hogy őszinte legyek, rejtőzködök. Nem szabadna nekem emberek között lennem. Fura most is, hogy újra a városba jöttem - rendelt nekem is egy teát, majd szó nélkül ültem a széken.
 - Nem akartál soha eljönni onnan? Normális életet élni? Munkát esetleg? - tette fel a megfelelő kérdéseket, amire persze igen lett volna válaszom, viszont inkább gondolataim tömegével maradtam a fejem belsejében. - Tudod, tényleg megkedveltelek, mert olyan modorod van, ami bejön és muszáj ezt elmondanom szerintem. Mutassak neked valami nagyon jót? - hajolt közelebb, mintha titkot akart volna suttogni. Nem volt sok választásom, mivel JungKook nyomulós stílusa úgyse hagyott volna menni.
Miután megittuk italunkat rengeteg párhuzamos utcán keresztül vezetett egészen a partig. A Han folyó mellett sétáltunk tovább. Fényár árasztotta el a víz felett átívelő hidakat, ami talán a város látványosságai között is szerepel. Különböző formájú és designú fénycsöveket szereltek fel a betonhidakra, ezzel jobban vonzva az emberi szemeket magához. Egy lilás színskálájú fényszórókkal felszerelt híd oldaláról szinte vízesésként ívelt alább a víz, ahogy azt tervezője álmodta anno.

Addig forgattam a fejem a színek között cikázva, hogy oda sem figyelve a szembe jövő emberekre mentem bele egy férfiba. Majdnem a földet értem, az egyensúlyom is elvesztettem. Viszont filmbeillően JungKook elkapott derekamnál fogva, ahogy visszarántott talpaimra. Soha nem hittem a filmes csodákba, de mikor a szemeibe néztem igen közelről, amíg ő a derekamat fogta, egészen nagyot dobbant a szívem, aztán két ütemet ki is hagyott. Beleszerettem pár óra alatt a csillogó szempárba. Viszont tudatnom kellett a gondolataimmal, hogy az átok hatása alatt van e fiú és még nem is ismerem.
 - Köszönöm, hogy elkaptál - pislogtam párat, majd próbáltam kibújni kezei közül. - Most már elengedhetsz - fejtegettem le magamról kezeit, sikertelenül. Erősen szorított, mint egy transzban lévő személy. - JungKook! - löktem el végre sikeresen.
 - Bocsánat, bocsánat - túrt hajába idegesen. - Nem tudom, mi van velem.
 - Hiszel abban, hogy egy nap alatt lehet szerelem két ember között? - bólintása után lenéztem a földre. - Szerintem szerelem nem tud egy nap alatt kialakulni - sóhajtottam.
 - Solji, be kell vallanom, hogy én nem ma ismertelek meg. Már egy gimnáziumba is jártunk, sőt az én nénikém szórta rád, ami miatt nem bírsz rendes életet élni. Nem tekintem ezt végzetnek, csupán véletlen egybe esésnek, de mégis jó egy kicsit - emelte fel államat. - Bocsánat, hogy eddig nem próbáltam meg segíteni rajtad - hajolt közelebb és már csak ajkait éreztem sajátjaimon. Ismét nagyot dobbant a szívem, lehunytam szemem és mintha elillant volna az elmúlt tizenhét év összes fájdalma és halálesete. Tudtam, hogy megtört, ami kísértett minden nap. Egy gyönyörű befejezése volt az átoknak, amit rám szórtak. Nem hittem volna sohasem, hogy olyan közel voltam a megoldáshoz, de mégis oly messze. - Túléltük? - vigyorodott el, bolondnak nyilvánítva szavakkal csaptam vállára, majd újabb csókot adott.


Pár hét múlva kellemes szuszogásra keltem. JungKook békés levegővétele volt az, mi felébresztett engem, de nem is bántam, mert imádtam nézni az arcát, miközben alszik. Érzékelhette, hogy néztem, mivel elkezdte nyitogatni szemét, majd rám mosolygott, amint meglátott.
 - Túléltük? - nevettem el magam.
 - Úgy látszik - simogatta meg arcom.
Mintha tűzijáték játszódna le a fejemben, mintha rózsaszín köd lebegne körbe. Mintha gyomromban pillangók kaptak volna szárnyra, mintha az agyam elment volna szabadságra és a szívem diktálna.


Úgy tűnik a legváratlanabb helyeken bukkan fel a végzet, ahol nem is számítanánk rá, olyan képben jelenik meg, amiről fogalmunk se lenne. Nem szabad azt hinni, nincs megoldás. Mindig van megoldás, csak nem mindig elsőre találjuk meg vagy lehet nem is lelünk rá az egyértelmű válaszra.

#6 The Room 106 (+18)

Szereplők: HoSeok; YoonGi; NamJoon (BTS), HyoMin (T-ara)


A kompon szeltük a nagy szélességű tavat, hogy átérve elfoglalhassuk a szállodát. A hideg szél iszonyatosan fújt, az időjárás sem volt jobb, az eső verdeste pulcsim kapucniját. Mindenki összehúzódva didergett.

Igazgattam vizes hajtincseimet, mikor félre nézve megláttam a komp legszélén egy nőt, hosszabb haja volt, mint nekem, és feketén lengette a levegő áramlása. Egy fehér, hosszú ujjú, bokáig érő ruha volt rajta, aminek csipkézett mintája miatt régiesnek hatott. Sápadt arcán nem volt észrevehető bármi jel, ami azt mutatta volna, hogy nem élvezi a hideg fuvallatot, ami bőrét érte.

 - Elnézést, jól van? - léptem mellé, mert aggasztani kezdett bőrének színe. Terjengett a fiatal nőből az átható, poshadt vizes szennyes szaga. Csak miután megkocogtattam vállát nézett rám. Egy bólintásnyi időre felém fordult, aztán újra a vizet pásztázta. Visszatértem baráti körömhöz, ekkor át is értünk, megálltunk, hátra nézve már nem is láttam a hölgyet. A hideg szaladt át gerincemen, de nem az időjárás okozta, ez más volt.

A szálloda felé indultunk, az esőfelhők még mindig nem hagyták megszáradni ruháinkat. Szerencsére a szállás közel volt a kikötőhöz.

A bejárati ajtón belépve egyből kiegyenesedtek a didergő hátak a meleg hatására. HoSeok,  a recepcióhoz sietett, hogy minél előbb elfoglalhassuk szobánkat.

A benti bútorzat régies, kopottas állapota hátborzongató hatást keltett bennem. A sötét falak se nyújtottak kedves kezeket felém.

Amint a kulcsfelelősünk meglengette a fémdarabot, és az zörrent egyet a vele egy karikán lévő kulcstartóval, amin a szobaszám díszelgett, az öt fős társaságunk végig vonult a lépcsőn felfelé, az első emeleten elfordulva, a folyosó végén találtuk meg a két napig otthonunknak nevezendő helyiséget. A szobában két különálló, de mégis egybenyíló helyiség volt, egy ajtónak hagyott lyuk volt csupán a falon, plusz egy fürdő. Összesen pont öt ágy volt, ami nekünk megfelelt.

Az egyes emberek elfoglalták, kis veszekedésekkel, az ágyakat, én meg az ablak alatti fekvőhelyre lehuppanva néztem kifelé.

Átlibbent a másik részből barátnőm, a szőke HyoMin, felvetette az ötletet, hogy csináljunk már valamit, de a többi szobalakó a telefon képernyője mögé bújva lustálkodott tovább.

 - HyoMin, senkinek nincs kedve semmihez ilyen szar időben, te is vegyél vissza kicsit, ez az egész úgyis a te ötleted volt - szólalt meg a velem szomszédos ágyon heverő fekete hajú, álmoskás egyén, azaz YoonGi, közben szemei lehunyva tartotta. Jót mosolyogtam beszólásán, mire a lány dühös tekintettel nézett felém. Letettem a fejem párnámra, amíg sértődötten átvonult a helyére HyoMin, majd YoonGi az oldalára fordulva rám nézett. - Te mégis mit vársz ettől az úttól? - szegezte felém a kérdést.

 - Hogy éljük túl - nevettem el magam. Nagyot sóhajtva újra az ablakon lefolyó vízcseppekre terelődött a tekintetem. Csak éljük túl.

Hamar be is esteledett, és egyre sötétebb lett a szobában is, a lámpákat próbáltuk felkapcsolni, sikertelenül. A recepcióra leballagva, közben telefonjainkkal világítva, megtudtuk, hogy az áramot a vihar csapta le, így fűtés sem lesz este. Felháborodva trappolt fel az emeletre a társaságunk másik - mi ketten foglaltuk el a lányok szerepét az ötös fogatban - lány tagja.

 - Holnap meg lesz javítva? - érdeklődtem, nem foglalkozva HyoMin besértődős fajtájával. A recepciós hölgy bólintására csak egy nyugtázó mosollyal válaszoltam.

 - NamJoon, hogy viseled el ezt a nőszemélyt? - lökött egyet haverján YoonGi, miközben szeltük a lépcsőfokokat a vaksötétben.

 - Szeretem, néha ilyen, az meg hát a velejárója - vont vállat a kérdezett. A szobánkban, mire felértünk, már a fal felé fordulva, nyakig betakarózva aludt a beszélgetés témája. - De a szőke haja mutat valamire - kacsintott a fiúk felé.

 - Én is értem, nyugi - bújtam el telefonom mögé. - Barátnők mesélnek ám egymásnak, Nam - ijedt tekintetén nem tudtam nem elnevetni magam.

Hogy hagyjuk aludni HyoMint, YoonGi ágyán ültek a fiúk, én a sajátomon, és beszélgettünk, közben fagyoskodva, mert a falak kezdtek áthűlni.

Aztán kezdtem valami fura szagot érezni, ezt meg is jegyeztem, mire a fiúk felállva elkezdték keresni a szag forrását. A telefon lámpái cikáztak faltól falig, padlótól plafonig, majd az én kezem megállította YoonGi csuklóját, és rávezette egy foltra HyoMin ágya mellett. Közelebbről megnézve egy vérfoltnak látszott, majd a mozdulatlan barátnőmről lehúztam a takarót, és a vérben fürdő testének látványától elborzadva hátráltam vissza.

 - Srácok, most mit csináljunk?! - szólalt meg remegve HoSeok. - Csaknem hagyhatjuk így.

 - Nem csinálhatunk már semmit, HoSeok! - ijedt, aggódó hangon mordult rá NamJoon. Óvatosan visszalépkedve az ágyhoz takartam be HyoMin vágásokkal, sebekkel tarkított testét, közben belelépve a vértócsába. Az agyam elkezdett kattogni, hogy hogyan nem vehettük észre.

 - El kell mondanunk - jelentettem ki. - Muszáj. Nem takarhatjuk vissza, mintha csupán aludna, fiúk!

 - Én mindenesetre előbb gondolkozni akarok egy kicsit - vonult feszülten, aggódó ábrázattal a fürdőbe becsukva maga mögött az ajtót NamJoon.

 - Látott ez horrorfilmeket? - akadt ki HoSeok. - Nem szabad szétválni - tagolta szavakra mondatát, kihangsúlyozva mondanivalóját, kihúzta a fürdőszobából barátját, és együtt maradtunk YoonGi és az én ágyamon ülve.

Még mindig törtem a fejemet a történteken. Összerezzentem, amint újra előjött a kép a halott testről. De újra és újra lejátszottam a képeket, majd felpattantam, és a testhez léptem, megint beleléptem a szőnyeget vörösre festő anyagba. A takarót arrébb húztam, aztán a fénnyel jobban megnéztem a sebeket. Mélyek, szabályosak voltak, mint egy kés pengéje, de az aggasztó a nyakán figyelő szorításnyom volt. Hirtelen valaki mögém lépett, és megkocogtatta a vállam. Ugrottam egyet, megfordulva pedig a nőt fedeztem fel a kompról, felé világítottam, ő meg csak nézett engem, egyre szaporább lett a szívverésem, nagyokat nyeltem, valamit pedig tátogott, próbáltam kivenni, sikertelenül. Aztán YoonGi utánam jött, de nem látta a hölgyet. Szellem volna?

 - Van valami baj? - fogta meg a vállam. - Haló! - integetett arcom előtt kezével, mire a nő eltűnt.

 - Nincs, semmi, csak..mennyi van még napfelkeltéig?

 - Két óra, körülbelül - nyeltem egy nagyot, mire egy női sikolyt hallottam a folyosóról.

 - Ti is hallottátok? - gyűltünk össze ismét ágyam mellett. Mind a négyen a hosszú folyosón kötöttünk ki, hogy megtudjuk a sikoly okát. A négy fény egyike eltűnt a látókörből, NamJoon telefonja lemerült. Így még kevesebb fénnyel, de tovább mentünk, a padlón véres lábnyomok tűntek fel, amik a semmibe vezettek. A sötétből, minden irányból ordítás, sikolyok, durva fém koccanása valami kemény felületen hallatszott.

 - Eltűnt! Eltűnt! - hadarta egymás után HoSeok. - NamJoo.... - zuhant a földre. Körülnézve a legidősebb tagunk sehol sem volt, és ilyen helyzetben mind tudtuk, hogy mi történt vele, majd messziről hallottuk a fájdalmas hangját is.

Tanácstalanul haladtunk le a lépcsőn, a vaksötétben lépkedtünk lefelé, a recepciós pultot én láttam meg legelőbb, de vissza is léptem. A pult még friss vérrel volt fedve, a hátborzongató bútorok telefröcskölve az anyaggal. A padlón keresztülestem egy testen, ami a recepciós hölgyhöz tartozott.

A kanapé hátuljához toltam magam lábammal, és keserves sírásba kezdtem, a fülem pedig lefedtem a kezeimmel. Féltem, nem volt ilyenbe még részem, igazából azt sem tudtam, mi történik éppen. A halálfélelemtől remegtem, lehunytam a szememet is. A sikítások abba maradtak, de a szemeimet így sem nyitottam ki.

 - HoSeok! - hallottam meg YoonGi hangját távolabbról, majd egy pisztoly dördült. Egyáltalán nem is számítottam fegyver hangjára. Felugrottam a földről, és az ismerős alakhoz futottam. A mindig mosolygós barátunk feküdt a padlón, nem messze a lépcsőtől, a fejébe eresztett golyó által hagyott lyukból folyt a vér, amibe beletenyereltem, a kezeimre néztem, és a kint még mindig tartó dörgések utáni villámlások világították meg kezem.

A látványtól kiment a vér a lábamból, és elvesztve az egyensúlyom ültem le a földre. A sírás újra kitört belőlem, mikor a feljebbi szintekről hallottam az újabb fájdalmas, utolsó leheleteket.

YoonGi felrántott a padlóról, és szaladni kezdett velem, berontott egy földszinti szobába, egy kis helyiségbe, és bezárta kulccsal az ajtaját. Raktárhelyiségnek tűnt, mivel takarítószerek sorakoztak a polcokon, épphogy elfértünk köztük. A sírásom megállíthatatlan volt, láttam, éreztem a halott embereket. Egyre nehezebben vettem a levegőt, a szívem is a torkomban dobogott, a sok adrenalin nem hagyott lenyugodni. A velem egy helyiségben tartózkodó személy magához húzott.

 - Nem a te hibád ez, nyugodj meg, kérlek - próbált lenyugtatni. Kintről még mindig szűrődtek be a halálsikolyok, majd egyszer csak minden csendes lett. Elkezdtem remegni, az arcomra irányította a telefonja vakuját, aztán megsimogatta arcom, hogy ne féljek. A kilincset lenyomta valaki kívülről, majd próbált be is jönni, hirtelen a kulcs elfordult a zárban, és kinyílt az ajtó.

A hosszú, fekete hajú alak állt vizesen az ajtóban, hátulról a villámlás világította meg, a fehér ruhája ezúttal szinte fürdött a vérben, a kezében egy csurom vér kés díszelgett. Nyeltem egy nagyot, tudtam, hogy nem élem túl. Hirtelen YoonGi maga felé fordított, és megcsókolt, őszintén. Ekkor a nő, mikor újra ránéztünk elsírta magát, a kést eleresztette, az a földet érve koppant, megfordult, és eltűnt. Megkönnyebbülve, de még mindig gombóccal a torkomban léptem ki a helyiségből. A véres lábnyomokban pedig egy képet találtam, ami fénnyel megvilágítva megvilágosított engem is. Elraktam a zsebembe, majd HoSeok zsebéből kivettem a szobakulcsunkat, beletettem a 'Kijelentkezve' feliratú kosárba, utoljára körülnéztem még, az ablaknál a hajnalodás jelei látszódtak, így meg lett világítva az előtér, a vér fedett mindent, de nem tudtam csak úgy elmenni onnan.

A kérésemre minden egyes megtalált embert eltemettünk YoonGival a hotel kertjében. Minden ember arca, sebei beleivódott az emlékeimbe, az elmémbe. Egy perces néma csendet is tartottunk az egyesével elásott személyeknél. Majd elindultunk csak a saját telefonjainkkal és a visszaútra szóló jegyeinkkel, a többi holminkat a hotelben hagyva. A legelső kompra felszállva néztük, ahogy emelkedett a Nap feljebb és feljebb. A vizet pásztáztam, majd a zsebemből elővettem a talált fotót, a fekete hajú nő és férje üldögélt rajta. Dédmama, dédpapa, nyugodjatok békében. Elengedtem a fotót, azt pedig repítette magával a szél messzire. YoonGi hátulról megölelt, összefonta ujjainkat, amin még mindig a rászáradt vér volt, majd együtt sóhajtottunk.

 - Túléltük - nyomott puszit arcomra, majd együtt néztük tovább a tavat, amint fodrozódott a komp haladásával párhuzamban.

Egy barátunk csendben, a másik kínok között, a harmadik a saját keze által holt, de mi mégis az emlékükkel tovább élünk. Viszont soha vissza nem térünk a százhatos szobába.

~~~

Egy perces néma csend minden elhunyt szerettünkre.

To-Do List #10 ~ A perfect day

Szereplők: Kai (EXO)
OC: Sophie


~
Hirtelen egy nagy dudálás zökkent ki merengésemből, a buszmegálló mellett elhaladó sofőrök feszültségét érzem behatolni dombhártyámon.
- Miért mennek úgy az utakon, mint egy csapat állat? - sóhajtom magam elé. Begördül ekkor a busz a helyére, elfoglalok rajta egy tetszőleges ülést, majd a fülhallgatómat elővéve zárom ki a reggeli csecsemősírás, a hangosan beszélgető egyének és a közlekedés zaját. Csak bámulok ki az ablakon, mikor térlátásomnak köszönhetően látom, hogy egy személy megáll a soromban és az ülésre mutat, ugyan a zenétől, mi a fülembe szól, nem hallom a kérdését, de arrébb húzódom jelzésképpen.
Pár perc múlva az illető kikapja a fülemből a megnyugtató dallamokat, felé kapom fejem, mikor rájövök, ismerem.
- Jó reggelt, Sophie! - mosolyog rám fiúm.
- Neked is Kai. Csak a buszon szándékszol tudomást venni rólam? - tudni illik, hogy a suliban nagy hírneve van, mindenki érte omlik, de nem vállalta még fel, hogy együtt vagyunk. Az út további részében folytatom az elhaladó fák fürkészését, majd ahogy szokásosan a bejáratnál különválunk, mintha nem is ismernénk egymást, mintha talán az osztálytársi viszonyban kimerülne a dolog.
Az órák egymás után jönnek, viszont az egyik szünetben a mindig zsúfolt folyosón, ahol általában a legtöbb pletyka alapanyaga keletkezik, Kai közelít felém, amíg én a szekrényemet zárom éppen vissza.
- Sophie. - lép mellém határozottan a mögötte sorakozó lánytömeggel.
- Mit szeretnél? - mély barna szemeibe nézek, ami egyszerűen ellenállhatatlanná teszi és ezért is bomlanak érte annyian. Füttyent egy nagyot, mire a diákok összessége egyszerre megáll, újra felém fordul miközben minden egyes szempár minket néz.
- Téged. - suttogja. - Én ezt a lányt akarom mindenki közül. - emeli feljebb hangját a focista alkatú srác, hogy mindenki hallja.
- De..de..de Kai.. - hisztizik be mögötte a lánycsapat.
- Mostantól felvállalom, hogy ő a barátnőm. - letérdel elém ekkor hirtelen, a kabátjából előhúz egy szál vörös rózsát nekem címezve.
Pirulva átveszem, majd az egész napot velem tölti a suliban is. Hazafelé már öt körül jár az idő, de mi még mindig a sötétedő, decemberi utakat járjuk. Egyszer csak egy olyan úthoz érünk, ahol a fagyott út csillog az utcai lámpa fényétől, páromra mosolygok, elkezdek csúszkálni, mire lassacskán Kai is becsatlakozik a bolondozásomba. Felnézek az égre, ahonnan fehér pontokat látok esni. A lassan szállingó pelyheket enyhén fújja az északi szél. Mindent hó fed nem sokára. A patakok is lassabban folynak az ilyen hideg időkben felkészülve a mínuszok okozta fagyra.
Kinyújtottam kezem, hátha tenyeremben elkapok pár apró, de mégis különböző hópelyhet.
- Mi lesz, ha mindent elér a fagy, a vég? - fordulok fejemmel a mellettem álló személy felé.
- Akkor én ott leszek egy forró teával a kezemben. Nem hagynám, hogy az egyetlen reményem az életben megfagyjon.- elpirulok, kezébe veszi óvatosan arcom, mélyen szemembe néz. - A szerelmünk nem fagy meg soha.
Kezeit leveszem arcomról, megfordulok, lehajtom fejem, majd valamiért bekönnyezem és már csupán a szűz hóba eső könnyeimet látom. Az okát sírásomnak nem tudom viszont.

Hirtelen elkezdem érezni kezeit magam körül, érezni kezdem melegségét. Megfordít, államat felemeli, hogy szemembe nézhessen. Fájdalmasan ránézek. Hajamon elolvaszt egy hópelyhet, majd elengedve tincset megszólal.
- Miért sírsz? - kérdi kedves hangon.
- Nem tudom magam sem, igazából talán öröm könnyek.
- Ne sírj többet, kérlek. - ölel át vállam felett. - Gyere, csúszkáljunk még, akkor felvidulsz. - húz magával vissza a csúszós felületre. Aztán egyszer úgy kisiklik a lábam magam alól, hogy magammal rántva Kait elesek, ő hátára én meg rá érkezek, de csak nevetve nézünk egymásra. Lassan csöndbe maradunk, bámulunk egymás szemébe, hátamra hullnak az apró pelyhek, de nem zavar, mert talán ez az a pillanat az életemben, amikor semmi az ég világon nem érdekel, mert vele vagyok. E percek első találkozásunk emlékét idézik fel bennem, a havazást, a balesetből egymásra borulást, a szerelmes pillantásokat.
Feltápászkodva elindulunk az emeletes házig, hol én lakom. Az idő csakis ellenünk dolgozik, mert pár perc alatt a célunkhoz érünk. Fájdalmas búcsút kéne vennem tőle, mert szüleim nem éppen kellemesen fogadják jelenlétét. Úgy döntök hát, hogy barátom is magammal húzom a lépcsőházba, ahol melegebb van, mint kint, leülök az első lépcsőfokra, mosolyogva magam mellé húzom szerelmem.
- Nem kéne haza menned? - fordul felém.
- Itthon vagyok.
- Nem fognak leszidni, mert a lépcsőházban vagy és velem? - vált aggódó hangnemben.
- Nem érdekelnek a szüleim most. - bújok hozzá átölelve karját.
Hűvös a levegő ugyan, de Kai átadta melegét nekem. Így alszunk be, és így lett ez életem legszebb és legemlékezetesebb napja, vagyis tökéletes.

To-Do List #9 ~ Better fate

Szereplők: KiBum (SHINee)
OC: MyungHee


A dolgok elfajulhatnak. Rengeteg fiatal hal meg apró dolgok miatt. Szülői nemtörődömség vagy szerelmi bánat okozza, mindegy. Ha az embernek fáj valami, képes a legvégsőkig elmenni, ha nincs kinek elmondania azt. A világon nincs már így is elég gyilkosság, még valaki öngyilkos is lesz egy idő után...

~

Nagyra vágyó vagyok, ha csak el szeretnék szabadulni a gondterhelt életemtől?

Szüleim a jogi pálya felé zavarnak, de minek, jól keresnek, ennyi. Haza akarok menni. Egy olyan otthonba, akarok hazatérni, ahol elfogadnak úgy, ahogy vagyok, nem mondják, lányom, tanulj keményebben, mert nem lesz életed.

Érezni szeretném a tavaszias szellőt az arcomon, talán egy mezőn üldögélve. Valakivel, akit szeretek esetleg. 

Helyette itt ücsörgök a dohos, koszos, mihaszna tanterembe. Kifelé bámulok az ablakon, többször rám szól tanárom, de mielőtt még megkérne, hogy fáradjak ki, ugyan nem hangoskodok, de inkább kimegyek. Utánam néznek osztálytársaim, de mit érdekelne az engem.

Egyenesen, cuccommal együtt, rohanok keresztül a folyóson, ki az intézmény kapuin, majd csupán a híd korlátja állít meg.

Elegem van az életemből, a legboldogabb óráim akkor vannak, mikor álmaimban járok, de ekkor is kiszakít álmodozásomból szüleim veszekedésének zaja.

Átmásztam a korláton, épphogy egy kezemmel fogtam azt. Egy árva lelket sem rendít meg tettem.

Mikor épp ugrottam volna a hideg, kéklő vízbe egy fiú hangja szólított meg.

- Ugye nem ugrasz le? - lépett közelebb óvatosan.

- Van más választásom? Nem hiányoznék senkinek. - válaszoltam hátra se nézve.

- Ezt nem értem én. Mi olyan történik az emberek életében, hogy véget kell vetniük mindennek?

- Nem értheted. - vágtam fejéhez.

- Magyarázd el nekem. - fogta meg kezemet, ami a korláton nyugodott.

Megfordultam, majd átsegített a fémrúdon.

- Nem fogom neked megköszönni, hogy megmentettél talán egy jobb élettől. - kaptam fel vállamra táskám és indultam el az egyik irányba.

Nem néztem hátra, nem is érdekelt az a fiú. A mély barna szemei, a... nem érdekelt.

A nap folyamán császkáltam a városba, vissza nem mentem a suliba, minek is mentem volna?

Másnap újra belefutottam a hídi megmentőmmel.
- Szia. - mosolygott. - Megint lógsz a suliból?
- Te se tűnsz többnek nálam, akkor is lógsz?
- Igen. - vonta meg a vállát nevetve. Oh, istenem, az a nevetés.
- Mi a neved? - égetett a kérdés.
- KiBum. - dőlt neki a híd korlátjának hátával.
- Nem vagy helyes gyerek, ne játszd azt. - cukkoltam.
- Inkább mondd, mi a neved?
- MyungHee. - mutatkoztam be.
- Örülhetnél, megmentettelek ahelyett, itt cikizel?
- Ki cikizett?
- Helyes vagyok? - vágta be magát pózba.
Igen, minden irányból, minden megvilágításban, helyes vagy, anyám..
- Hm. - vágtam so-so képet.
Beleharaptam alsó ajkamba, mikor közelebb lépett.
Az amúgy forgalmas híd számomra megszűnt, csupán KiBumot láttam magam előtt. A járókelők sokasága eltűnt.
Soha nem éreztem ilyet, minden tagom bizsereg, végre boldog vagyok, pedig alig ismerem, sőt a nevén kívűl semmi egyebet sem tudok róla, de ez miért izgatna egy magam fajtát?
- Nem kell meghálálnod, hogy megmentettelek. Sétálj velem kicsit. Az is elég lesz.
- Rendben. - bólintottam. - Mesélsz magadról kicsit?
- Meg szeretnél ismerni? - húzta fel szemöldökét mosolyogva. - Hát rendben, hol kezdjem? Kim KiBum, tizenhat éves vagyok, a szüleim alig foglalkoznak velem, ezt lehet, hogy a sulihoz való hozzáállásom miatt teszik.
- KiBum, ha meghálálom, hogy megmentettél, akkor megígéred, hogy járni fogsz rendesen suliba?
- Ha te is ezentúl. - kötötte ki.
- Rendben. - ráztunk kezet. Az érintése puha, selymes, kedves volt. Mosolygása megnyugtatott, mosolygásra késztetett. Ajkai teltek, puhának tűnőek.
- Mi az álmod?
- Hm? - szakított ki merengésemből. - Öhm, hát, régen, amikor még általánosba jártam, szerettem lovagolni, jó is voltam benne, de aztán valahogy akkor történt, amikor meghalt az egyik lovam. Utána nem akartam többet másikra ülni. - figyelmesen hallgatott, ahogyan az élettörténetemet meséltem neki. - És te?
- Hát, nem is tudom, nem olyan fiús dolog, de nagyon szerettem volna divattervező lenni. Mert a ruhákat imádom, de ez is valami folytán meghiúsult ez a tervem.
- Én segítek. - jelentettem ki, ami életem legboldogabb éveinek kezdetét jelentette.
Ezek után mind a ketten egymásnak segítettünk a céljaink elérésében. Egy ideig még azt sem tudtuk, a másik hol lakik. Közel kerültünk egymáshoz.
Majd egy nap körülbelül két évvel ezek után újabb biztatásra került sor.
- Menni fog. - szorította meg kezeimet tenyerei között.
- Nem, nekem nem fog menni, KiBum.
- Ne is mondj ilyet. - nézett mélyen a szemembe, hirtelen közelebb hajolt egy csókot adva. - Remélem, majd megérdemled a következőt is. - kacsintott elengedve kezeimet, hogy mehessek.
Az első csókunk. Ez örökké megmarad bennem. Felültem lovamra, sóhajtottam egy határozottat.
Nem jutottam volna el idáig sem, ha nincs KiBum, igazából ha nincs ő, én már rég alulról szagolnám az ibolyát, hogy a régi kifejezésekkel éljek. Nem lett volna ruhatervezőszakon éltanuló ő sem nélkülem. 
Elkezdődött hát a versenyem, lovam remekül helyt állt. Ugrott ha kellett, tudta, mit kell csinálni.
Büszke voltam rá, főleg mikor megtudtam, első helyezést ért el az én négy lábú kis bajnokom.
Annyira hozzánőttem, mióta újra elkezdtem lovagolni, mint anno a régi lovamhoz.
KiBum gratulált egyből, miután megtudta az eredményt. Magához húzott, megcsókolt, aztán rám vigyorgott.
- Mivel megérdemled. - felnéztem csillogó szemeibe, tudtam, többet nem szabadulok mellőle.
A béna öngyilkossági kísérletemnek legalább volt egy jó indoka. Megismertem egy csodás fiút, aki tényleg szeret, aki megmutatta el tudom érni az álmomat, ha akarom és segít is benne ha kell.
Talán többször nem is kell magam a híd széléig kergetni többet.
De be kell vallanom, nem bántam meg semmit.

To-Do List ~ #1 Dye hair

Szereplők: ByungHun (TeenTop), YoonGi (BTS)

OC: MyungJi

Már nagyon rég, kislány korom óta egy farmon élek. Nagyon szeretem az állatokat. A nagypapámmal élek itt, mivel anyum és apum meghaltak. Anyu a szülésbe, apu meg az utána lévő depresszióba és stresszbe halt bele. A legközelebbi hozzám tartozó a nagyapám volt, ezért ötéves korom óta a farmján lakok. Ez tizenhárom éve volt..

Reggel hat fele, mikor felkelt a nap egy júniusi reggelen és a sugarak elérték a arcom kinyitottam a szemem. Minden reggel mosollyal az arcomon kelek körülbelül, de most még nagyobbal, mivel a szülinapom reggelén ébredtem.
-  Jó reggelt! - léptem be a konyhába.
- Jó reggelt, MyungJi.
Lehuppantam az egyik székre az ebédlő asztal mellett majd mellém lépett papám.
- Ez a tiéd. Boldog szülinapot! - nyújtott felém egy borítékot.
Kinyitva egy busz jegyet és mellette egy kis pénzt találtam.
- Köszönöm, de minek a busz jegy?
- Tudom, hogy mit akartál szülinapodra. Hogy befesthesd a hajad. Be tudsz menni így a városba ahol megcsinálhatod. Hiszen tizennyolc vagy már. - mosolyodott el.
- Köszönöm! - pattantam fel és öleltem át. - Hogyan emlékeztél rá?
- Mindenre emlékszem.
- Sziasztok! - lépett be az ajtón a szomszéd néni. - Csak boldog szülinapot akartam kívánni az unokádnak.
- Köszönöm. - mosolyogtam.
- Menj akkor szedd a cuccod. - sürgetett nagyapám.
Megfogtam egy hátizsákot és amit jónak és hasznosnak tartottam bele pakoltam.
A buszmegállóig kikísért nagyapám majd vidáman integetve köszönt el a busz ablakán át.
Elindult a busz és hivatalosan egy napra elhagytam a kis falut, ahol már tizenhárom éve éltem.
Kis idő után az egyik megállónál egy fiú szállt fel haverjával.

Egy barna hajviseletű aranyosnak látszó fiú volt. Annak látszott, az is volt szerintem. De nekem a kapucnis és az alól kilátszó vöröses fürtökkel megáldott fiú keltette fel érdeklődésemet.
Tizenhárom éve a nagyapámon kívűl nem láttam más fiút, kivéve a még ott lakó időseket, akik szintén nagyszüleim lehetnének.
A szomszéd néninek van egy unokája, aki néha meglátogatja, de hát na, ez a srác sokkal helyesebb nála.
- Szabad ez a hely? - mutatott a mellettem lévő üres helyre a vörös hajú személy.
- Persze. - húzódtam arrébb kicsit az ablak felé kicsit elpirulva.
- Köszi, amúgy ByungHun. - mutatkozott be. - Ő a haverom. YoonGi.
- Szia. - biccentettem.
- És te? - kérdezte ByungHun.
- Ja, én MyungJi.
- Örültem. - mosolygott.

Ahogy kérdezgetett, hogy hova megyek meg hasonlók, egyre jobban tetszett meg ByungHun.
- Oh, ott egy haverom. - kapta fel a fejét YoonGi. - Mindjárt jövök. - azzal elment köszönni egy éppen felszálló fiúnak.
- Van barátod? - kérdezte hirtelen felém fordulva ByungHun.
- Mi? Nincs. - vágtam rá.
- Okés. - vigyorgott utána ezerrel.
- Miért? - pillantottam rá kis idő múlva. - Ne mond azt, hogy csak kérdezted.
- Nyugi már. - tette a combomra kezét.
Elpirulva ültem a helyemen míg meg nem érkeztünk a városba.
Addig egész végig ByungHun keze az én combomon nyugodott.
Elindultam a megállóból egy fodrászat felé, amit kiszúrtam a sarkon.
- Várj! - szólt utánam ByungHun.
- Mi az? - fordultam meg.
- Hova mész most?
- Befestetem a hajam. Szülinapom alkalmából kaptam rá pénzt. - mintha ez nem került volna már szóba, ember.
- Boldog szülinapot! - vigyorgott.
- Köszi. - pirultam el.
- Elkísérjelek?
- Mi lesz YoonGival?
- Lebeszélem vele. - legyintett majd odarohant haverjához.
YoonGi megveregette ByungHun vállát majd elindult.
ByungHun pedig visszajött mellém.
- Mehetünk?
- Aham. - hümmögtem.
- Amúgy hány éves lettél? - indultunk el.
- Tizennyolc.
- Az jó évjárat. - mosolygott megint mire ajkaimba harapva sóhajtottam.
Betértünk a fodrászhoz, ahol üresedés miatt fogadtak is. Először nem tudtam dönteni a színek között, de ByungHun segített így hát szőke lettem.
Sötét tincseimet felváltotta a világos, amiket muszáj lesz megszoknom.
A festés után kifizettem az összeget és kiléptünk a szalonból.
Sétáltunk majd hirtelen megszólalt a mellettem lépegető fiú.
- Bejövök neked, ugye?
- Mi? Dehogy, nem, dehogy. - gyorsult fel szívverésem.
Arrébb húzott egy félreeső kis utcába. Neki nyomott a falnak majd úgy nézett a szemembe. Egy lélek sem volt a közelben.
- Biztos vagy te a szavadban?
- Nem. Miért is lennék?
- Tudtam. - nevetett fel kicsit majd közelebb hajolva megcsókolt.
Újra felgyorsult szívverésem. Már éreztem torkomban dobogó szívemet.
Lehunytam szememet és boldogság tört fel bennem.
- Hol voltál eddig? - kérdeztem.
- Túl messze voltam.
- Most már gyere közelebb. - húztam vissza magamhoz.
Levettem kapucniját fejéről majd beletúrtam hajába. Közben újabb csókot adott az előttem álló illető. Míg én haját birizgáltam, ő kezével átkarolta derekam és úgy húzott közelebb magához.
- Nem jössz fel hozzám? Itt lakom nem messze. - szakította meg a csókot.
- De.
Megfogta kezem és úgy vezetett el egy házig. Belépve senki nem volt a légtérben. Ledobta a kulcsokat egy kis asztalkára majd felhúzott az emeletre. Majdnem elestem a fokokon felfelé lépkedve.
Az emeleten a legközelebbi szobába vitt majd becsukta az ajtót.
- Körül sem nézhetek? - állítottam meg.
- Turista vagy? - nevetett fel.
- Nem.
- Akkor?
- Azért nem akarom azt. Nem is ismerlek.
- Feljössz a szobámba, bele is egyeztél, hogy feljössz. Most meg.. - morgolódott.
Majd ugyanúgy nekitolt a falnak és megcsókolt, mint az utcán.
Elkezdte levenni pulcsim, de én rámordultam, mire csak gyorsabban húzta le rólam.
- ByungHun! - szóltam rá. - Én csak egy éjszakás lennék neked?
Igaz, hogy nem városban nevelkedtem, de azért láttam filmeket meg hasonlókat. Meg hát általános suliba a városba jártam, ezért tudok pár dolgot a mostani fiúkról.
- Nem, dehogy. - rázta a fejét.
- Aha, persze.
- Ne rontsd el a dolgokat, MyungJi. - közelebb hajolt újra, mire eltoltam.
- Nem vagyok csitri. Ha valamit akarsz tőlem ismerj meg..
- Mire célzol?
- Nem mondtam, hol lakom.
- És?
- Egy farmom, a nagyapámmal. Így is kellek?
- Öhm, igen.
- Aha, inkább megyek. - nyitottam volna az ajtót.
- Ne menj! - húzott vissza ByungHun. - Különlegesnek látszol, nem mindennapinak. Meg akarlak ismerni. - csókolt meg újra.
Elmélyültünk a csókba, beleharapott néhol alsó ajkamba majd megfogta combjaim és az ölébe felkapott. Belenéztem mélyen sötét szemébe és elállt szavam is. Lerakott az ágyra és felém mászott.
- Meg akarsz ismerni?
- Igen. - mosolygott.
- Első lépés. - húztam magamhoz.

~
Leültem a padra két évvel később, ugyanúgy a szülinapomon. Összegyűltünk egy kis csapatba a nagyapám háza melletti nagy udvaron. Két év alatt többször jártam a városba és megismertem pár embert. Legalább húszan voltunk a huszadik szülinapomon. Négy pad volt egy tűzrakóhelykörül, ami nem volt még begyújtva.
- MyungJi, nem is mesélted. - szólalt meg nagyapám. - Ha szabad megkérdeznem, unokám.
- Mi az? - mosolyogtam.
- Hogyan ismerted meg a melletted ülő fiatal embert? Akire amúgy büszke vagyok.
- Hát.. - vigyorogtam.
Ránéztem az említett személyre.
- Legyek őszinte, nagyapa? - kérdeztem vissza.
- Azért kérdeztem, MyungJi. - nevetett fel.
- Egy buszon. - mosolyogtam ByungHunra. - Két éve. Mikor a városba mentem. Leült mellém és hát történelem, emberek.
- Közbe szólok! - jelentkezett YoonGi. - Ha én nem megyek el az útból, nem lennétek együtt most. - nevetett. - Voltam olyan jó haver és hagytam kicsit csajozni a mi ByungHununkat.
- YoonGi! - rikoltott megcsapva a fiú vállát legjobb barátnőm SooRin.
- Na, most mi van? Nem igaz, ByungHun? - fordult haverja felé, aki átkarolt engem a padon.
- Szerintem ha te is ráhajtottál volna MyungJira akkor is engem választott volna.
- Hé! - kaptam fel a fejem. - Ha rám hajtott volna?
- Szívem, nyugi. - ölelt magához.
- Aha szóval, MyungJi, ez biztos? - folytatta a vitát YoonGi.
- Jaj már, nem mindegy? - nevettem.
- Nem. - durcázott be.
- Na, fiatalok. Kicsit csillapodjatok! Kérdeznék valamit, ByungHuntól. -állt fel nagyapám helyéről. - Fiam, látom, hogy boldog vagy az unokámmal. Egy vén csont vagyok. Ezért szeretném majd neked adni a farmot ha lehet.
- Megtiszteltetés lenne, köszönöm. - mosolygott ByungHun.
- MyungJi, unokám, anyukád büszke lenne rád, tudod te is. - mosolygott. - Remélem boldog leszel mostantól és mindened meg lesz. Az is amit én nem adhattam meg.
- Felnevettél.

Az anyám az életét adta, hogy én élhessek. Alig éltem tizennyolc éves koromig. Jártam a városba, de szó szerint ByungHun mutatta meg igazából az életet.

Minden csók az elsőre emlékeztet..

#4 Miss Perfection

Szereplők: Jessica ([former] Girls' Generation), Jackson (GOT7), Amber + Victoria ( f(x) )

OC: Luna

~

Mindenki ismeri azt az embert, aki "tökéletes" több szempontból is. Szép vagy helyes, okos, pénzes családból származik, mindent megkap egy szó után az édes pofikája miatt és mindenki szereti.

Mi igazából a tökéletesség? Mit is jelent?

Korszakok szerint változik ez, ami kissé aggasztó. Több éve a teltebb nők voltak az ideálok. Mostanában ha körül nézel csupa "tökéletes", vékony, általában szőke lányok a ideálok a fiúk számára. Persze vannak kivételek a fiúk között, akiknek ez nem tetszik, de a többségüknél ez a jó.

Ezeket a lányokat én "plázacicáknak" hívom. Bár agyat nem lehet a plázában venni. A szép lányok nagyobb része buta.

Mi jó abban ha valaki szép, de buta, mint egy fadarab?

~

Egy éve nem láttam azt a szemétládát, aki a barátnőmmel, Jessicával csalt meg. Az utolsó mondata hozzám a "Vége." volt. Azóta azzal a barátnőmmel se beszéltem. Egy osztályba járunk, de egy szót se váltottunk.

De egy nap a szemétláda, nevén nevezve Jackson visszatért osztályunkba Angliából, ezért minden nap látnom kellett a fejét.

A sulis szekrényem mellett álltam két barátnőmmel, Amberrel és Victoriaval, mikor elment előttünk osztályunk és egyben a suli legmenőbb csaja, a régen még barátnőm, Jessica és barátja, Jackson, aki a volt barátom volt.

- Már megint. - sóhajtott forgatva szemét Amber.

- Ki? - kapta fel fejét telefonja képernyőjéről Victoria.

- Vajon? - mordultam rá barátnőmre.
Nagyából mióta Jessica együtt van Jacksonnal, azóta Jess egy kicsit elszállt magától és ezért már nem is vagyunk barátok.
- Szia, Luna, régen láttalak. - állt meg mellettem Jackson miközben Jessica tovább ment a termünkbe.
- Ja, szia. Mehetsz is, vár a barátnőd.
- Na! Milyen kis morcos valaki. - simogatta meg arcom, mire elkaptam fejem és toltam el magamtól.
- Húzz innen, Jackson! - trappoltam el, be a termünkbe.
Becsengettek pont, mire leültem helyemre, az ablak felőli padsor harmadik padjának belső helyére. Mellém leült Amber, elé Victoria.
A párocska az ablak felőli legutolsójába foglalt helyet.
A tanár mivel nem akart órát tartani megengedte, hogy beszélgessünk vagy átüljünk máshova.
Jessica szokásosan barátnőivel bevonult az egyik sarokba telefonozni. De Jackson elindult a padunk felé. A mögöttem lévő padra ráült és úgy szólalt meg.
- Haragszol rám? - tettette az ártatlant.
- Nem, miért is? Ja, mert megcsaltál az egyik barátnőmmel.
- Ahj, Luna, régen volt az. - kezdte el birizgálni hajam.
- Menj..innen. - fogtam vissza kezem, hogy ne pofozzam fel.
- Jó itt. - vonta meg a vállát elégedett mosollyal az arcán.
- Jackson, ide jössz? - ordította át a termen Jessica.
- Hív az asszony. - jelentettem ki.
- Luna.. - hajolt közel a fülemhez, hogy csak én halljam. - Egy parancsolgatós asszony mellett lennie kell egy szeretőnek is. - duruzsolta fülembe.
Majd lehuppant "asszonya" mellé a terem másik végébe.

....

Órák után mentem hazafelé és ismét Jacksonba ütköztem.
Próbáltam kikerülni, de folyton elém állt.
- Mit akarsz? - emeltem fel a hangom.
- Luna. - nézett kiskutya szemekkel. - Téged.
- Nem, nem érdekelsz. Elegem van minden fiúból, főleg belőled. Nem én leszek a hülye. Akit majd átvernek. Szépen végig fogod nézni, hogy mennyire meg vagyok nélküled. Azt, hogy nem kellesz nekem, hogy boldog legyek. - magyaráztam majd egy nagy ívbe kikerültem őt.

Nem leszek naiv. Akármennyire is fáj az..

Egész nap hívogatott, üzenetet írt, olyanokat például, hogy "vedd fel, beszélni akarok", de persze egyikre sem válaszoltam.
Belépett az ajtón anyum.
- Luna, gyere enni. - mondta, mire éppen megszólalt telefonom, ismét Jackson hívott.
Sóhajtva dobtam az ágyamra a készüléket.
- Ki az? - lépett beljebb anyu.
- Egy senki. - vontam meg a vállam lenémítva telefonom.
- Luna, mond el ha valami van légyszíves.
- Csak Jackson volt az.
- Az a Jackson gyerek?
- Ühüm. - hümmögtem. - De hagyjuk itt békén a dolgot.
Lementem vacsorázni, majd vissza a szobámba.
Egész éjszaka, a sötétben bámultam a telefonom kijelzőjét.
Túl sok volt az, hogy újra láttam.

.....

Másnap reggel mikor felkeltem, elindultam a suliba és a suli bejáratánál megállva láttam Jacksont bekötött kézzel.
- Mi történt a kezeddel? - léptem a bejáratnál egyedül ácsorgó Jacksonhoz.
- Miért érdekel? - fordította el a fejét.
- Még te sértődsz be? - válasz nélkül hagyta kérdésem. - Hát jó. - indultam volna el befelé mire megfogta csuklóm.
- Elvágtam a kezem, mert ököllel belevágtam a tükrömbe. - motyogta miközben lassan elengedte csuklóm. - Utána szakítottam Jessicával.
- Miért?
- Miattad. - nézett végre a szemembe. - Légyszíves gyere velem. - nyújtotta kezét.
Mulasszak csak azért, mert Jackson képes volt szakítani Jessel és meg is sebezte magát.. miattam? Ha elmegyek vele, akkor soha az életben nem fogom elfelejteni őt, főleg ha megint elválnak útjaink. A kérdés az, hogy el akarom-e bármikor felejteni őt?
Nyújtottam én is kezem, majd Jackson megmarkolta kézfejem és elkezdett mosolyogva rohanni és húzni magával. Szedtem lábaim, hogy ne essek orra, de közben mosolyogtam, mert mélyen tudtam, hogy éppen annak a személynek a kezét fogom, akit szeretek.
Megállt egy park közelében, ami mellett házak voltak, majd az egyik falnál megtorpant. Nekitolt a falnak és a szemembe nézett.
Jól döntöttem?
Közelebb hajolva, két kézfejem megfogva csókolt meg és ez eldöntötte a kérdésem. Érte megéri a kockázat.

~

Nem kell tökéletesnek lenned.

Ha valakinek így nem tetszel, akkor nem kell vele foglalkozni.

Ilyenkor meg kell mutatni, hogy te az ő véleményük ellenére is jól érzed magad a bőrödben.

Könyörgöm, kit érdekel mások véleménye ha van sajátod is?

Élj úgy ahogyan akarsz, mert úgy kell.

~

#2 Mikor kihuny a fény a szemekben

Szereplők: HoSeok (BTS)

OC-k: SooRin, EunTae

~

Emberként nem könnyű. Maga az élet sem. Ha viszont már a túlvilágon vagy akkor olyanokat is látsz, amiket amúgy nem. Az összes történetet. Az összes veszekedést. Látod, a fájdalmat az arcokon, mert mindenhol ott tudsz lenni..

~

Az utolsó emlékem, hogy jön a fekete autó és én már nem láttok, nem mozdulok.

Hirtelen egy kórház folyosóján voltam kórházi ruhában, amiket a betegekre adnak.

Nézelődtem körbe, de senki nem nézett rám.

- Elnézést! - szólaltam meg az egyik nővér felé fordulva.

Semmi reakció.

- Miért nem figyel rám senki? - ordítottam el magam.

Senki nem nézett fel, fordult meg vagy akármi.

- Hahó! - léptem egy ember mellé kalimpálva.

- Nem hall és nem is lát téged. - jelent meg a folyosó végén egy fekete ruhás férfi.

- Maga ki? - sétáltam arrébb. - És miért nem hallanak?

- Sokféle képen szoktak hívni, de nemes egyszerűséggel én vagyok a Halál. Azért nem hallanak, mert kómában vagy és szellem vagy.

- Hogy mi? - léptem közelebb az alakhoz. - Ez nem lehet. De én...

- Gyere. - szakított félbe.

Elmentünk a folyosón balra és ott az első ajtón bemenve láttam saját magam lélegeztető gépre kötve és az ágy mellett ült anyám könnyeit törölve.

- Anya. - sóhajtottam. - Nem tudsz rajta segíteni? Nagyon rossz sírni látni. - fordultam a Halál felé.

- Én csak a halott lelkeket viszem tovább.

- De én úgy tudom, hogy ha elintéznivalója van valakinek itt ragad. Nekem még nem szabad elmennem. - kezdtem el veszekedni. - Apa.. - fordultam oldalra meglátva a belépő szülőm.

- Jól vagy, drágám? - simogatta meg apum anya hátát.

- Nem. Még nincs itt az ideje. Még nem szabad. - fakadt sírva.

- Így kellett történnie. Nem mi határozzuk meg a dolgokat. - próbálta nyugtatni feleségét.

- Tudom.. - fogta meg kezemet anyám, ami meg sem moccant.

- Mindig ezt mondogatta apu. A dolgok meg vannak írva előre. Nem mi döntünk. - sóhajtottam. - Én még nem hagyhatom itt őket.

- EunTae, gyere be. - szólalt meg apám.

- EunTae? - fordultam meg mire átment rajtam az illető.

Mintha nekimentem volna a falnak. Hirtelen meg is szédültem.

Nagyokat pislogva próbáltam jobban lenni.
- Ez azért van, mert átment rajtad. Bonyolult, de a lényeg az, hogy nem szabad hagynod az ilyeneket. - magyarázta a Halál.
- Értem. - bólintottam. - Hiányzik a tesóm ölelése. - fordultam vissza családom felé.
- Kimegyünk, köszönünk addig HoSeoknak. - szólalt meg apám. - Beszélgess vele. - vetett egy mosolyt lányára majd kiment anyuval a folyosóra.
Sóhajtva leült az ágy melletti székbe, amibe eddig anyum foglalt helyet.
- SooRin, miért? Miért nem vigyáztál magadra? - könnyezett be. - Mindig mondtad, vigyázzak magamra. Én nem mondtam eleget.. Szinte soha nem voltál kórházban csak ha egyikünket látogattad. Most meg kómában vagy. Nem akarlak még elveszteni, hugi. Inkább lennék a helyedben. - mosolygott, de már elsírva magát. - Többen mondták, hogy ilyenkor hallanak a kómában lévők. Hallasz? Én itt vagyok.
- Halál. Nem lehetne, hogy elköszönök tőlük?
- Túl gyenge a tested és talán pár mondatot tudnál mondani talán. De nem lehet.
- Miért gyenge annyira? Csak egy autóbaleset. Azt értem, hogy elütött az autó meg minden, de..
- Nézd meg a kórlapod.
Odaléptem a laphoz majd elolvasva elsírtam magam.
- Rá..rákos vagyok? - nyögtem ki.
- Már le volt gyengülve a szervezeted és ezért vagy kómában.
- Egyszer, csak még egyszer szorítsd meg a kezem. - szólalt meg újra nővérem. - Boldogtalan leszek veled. A legjobb tesó vagy. Anyuék azért akartak, hogy ne legyek egyedül, legyen egy testvérem. Most meg itt hagysz? Hogy bírok majd egyedül anyuékkal? A jó emlékek hova lesznek?
- Halál, kérlek, had köszönjek el legalább. - fordultam ismét a fekete ruhás alak felé. - Ennyit megérdemelnek.
Elgondolkozott, majd csak rápillantott zsebórájára.
- Szia. - lépett be HoSeok, a tesóm barátja.
- Szia.. - törölte le könnyeit tesóm.
- Nehéz?
- Nagyon. - sóhajtott megfogva élettelen kezem. - Három évvel fiatalabb nálam és ő fekszik itt. Nekem meg kellett volna védenem.
- Nem tehettél semmit. - ölelte át barátnőjét. - Hallottad a dokit, gyenge volt alapból.
- Tudja, hogy mi a bajom? - kérdeztem a Haláltól, mire bólintott.
- De tehettem volna. Nem haragban válok el tőle. - könnyezett be nővérem.
- EunTae, ne sírj, légyszíves. - szorította magához nővéremet HoSeok.
- A kis húgom kómában van és nem tudok tőle elköszönni sem.
- Halál, egy órát? Egy órát sem kaphatnék? Vagy tíz percet? Elbúcsúzni.
- A tested fel fogja adni. Így kómában tovább bírod. - felelte.
- Tisztában vagyok vele.
- SooRin, tíz percet kapsz. De utána velem kell jönnöd.
- Köszönöm. - mosolyodtam el, mire fejemre rakta kezét és már az ágyban pislogtam. - EunTae.. - pislogtam.
- SooRin! - szorította meg kezem.
- Nem fogok innen hazamenni, EunTae. Kérlek, vigyázz anyuékra. Főleg magadra.
- Ne beszélj hülyeséget, hazaviszlek. - törölte meg arcát. - Behívom anyáékat. - rohant ki majd két szülőmmel tért vissza.
- Kicsim! - esett az ágy melletti székbe.
- Anya, nem maradok itt. Vár nagypapa és dédpapa. Vigyázzatok egymásra.
- Sajnálom, hogy nem tudtam jobban vigyázni rád. - szólalt meg apu.
- Mit sajnáltok? Mindent köszönök, amit adtatok. Felneveltetek. Arról viszont nem tehettek, ami történt. - sóhajtottam fájdalmamban. - Ha itt maradnék csak fájna. Jobb helyre fogok kerülni. A rokonok körébe. Vigyáznak ők majd rám.
Felnéztem az órára már öt perc elteltével és mélyet sóhajtottam.
Így kell véget érnie? De..várnak a rokonok..
- Jöttek hozzád, amúgy. - lépett be MinYeon, NaRa, MinRin, HwaNeul és JungGi, az általános sulis barátnőim.
- Lányok.. - sóhajtottam.
- Rossz bőrben vagy. - szólalt meg HwaNeul.
- Mit gondolsz, miért? - adott tockost barátnőjének MinRin.
További négy percig még többször is megmosolyogtattak barátnőim és szüleim is kicsit felderültek.
Viszont nővérem nem mozdult mellőlem.
- EunTae, nem haragszom. - szólaltam meg megszorítva kezét. - Vigyázz anyuékra! Puszilom a lányokat. - hunytam le szemem.
Megint saját magam láttam az ágy mellett állva. A gépek eszeveszettül elkezdtek sípolni. Leállt a szívem és ezt jelezték is a készülékek. Hirtelen mindenki hívta a nővéreket, orvosokat, de már nem tudtak visszahozni. Néztem ahogyan mindenki körülöttem áll, a lányokat, anyuékat is kiküldték.
Mintha egy orvosos filmet néztem volna. Csak éppen élőben néztem és én voltam a halál szélén.
A főorvos megszólalt.
- A halál beállta tizenkettő óra, öt perc. - sóhajtott majd pár nővér kiment a kórteremből.

Meghaltam..

Kimentem a folyosóra, ahol anyu alig kapott levegőt könnyeitől, a lányok döbbenten és bekönnyezve álltak mikor az orvos elmondta a fejleményt.
- Mehetünk? - szólalt meg a Halál.
- Pillanat. - mentem a nővérem mellé, aki összeroskadva ült az egyik folyosói széken.
Megfogtam kezét és suttogtam: ,,Minden rendben lesz"
Pislogva felnézett és éreztem meghallotta mondatomat.
- Menjünk. - fordultam a Halál felé majd elvitt a fénybe.

Azt mondják, a halál után ott élsz tovább, ami az álomvilágod. Nekem ez a házunk volt, ahol tíz éve karácskor költöztünk. A szüleim és nővérem velem voltak és két háziállatunk. Együtt filmeztünk és nevettünk. A kedvenc filmjeink maratonját tartottuk. Senkinek semmi baja sem volt és csak EGYÜTT voltunk...

~

A történet azoknak szól, akik nem tudják, mi a fontos az életben.

Van egy mondás:

,,Akkor veszed észre mid van, ha már elveszítetted"

Ez igaz..

És nyugodjon meg mindenki, a túlvilágon mindenki biztonságban van..

~

#1 A Boy Friend

Szereplők:  HyoJin (EXID), JunHong (B.A.P), SoonKyu (Girls' Generation), YoonGi (BTS), Jackson (GOT7), MyungSoo (Infinite), ChaeRin (2NE1), WonShik (VIXX)

OC: SooRin

Végre kicsöngettek, amit már minden diák várt. A diáksereg megindult kifelé az ajtókon. Mint az áradáskor, olyanok a folyósok ilyenkor. A diákok meg, mint a szardíniák haladnak kifelé.
- SooRin, akkor délután lejössz? - kérdezte barátnőm, HyoJin amint kiléptünk a suli kapuin.
- Aha, de most rohanok, sziasztok! - intettem baráti társaságomnak majd hazarohantam.
Hazaérve puszival köszöntem apumnak, beviharozva szobámba leültem asztalomhoz.
Eldöntöttem, hogy tanulok, hogy kimehessek délután, ezért el is kezdtem.
- Utálom a tanulást! - tettem a homlokom asztalomra lelógatva kezeimet.
Mint bárki másnál, kivéve a strébereket, nehezen megy a tanulásra koncentrálás. Minden el tudja terelni a figyelmem. Zenehallgatás közben szoktam tanulni, hogy kizárjam a zajokat, de közben mégis elkezdek rámolni meg hasonlók. Erről le kéne szoknom.

Mikor befejeztem a tanulást, bepakoltam. Megfogtam a kisebb táskám benne a telefonommal meg hasonlókkal. Jött a szokásos elkéredzkedés.
- Apa, lemehetek? Nem maradok sokáig, mert tudom, holnap suli, de légyszi! - néztem kiskutyaszemekkel apámra.
- Hétre itthon, SooRin. - jelentette ki majd egy puszit adva arcára távoztam is.
A nővéremet is leengedte szóval engem is illik.
A nővéremet imádom. Mindent meg tudok vele beszélni. Igaz, nem sokszor van otthon, hanem inkább haverjaival lóg, de amúgy sokszor szoktuk kibeszélni a dolgokat. Jó testvérek vagyunk, szerintem.

A szokásos találkahelyre mentem, ahol általában összegyűlünk a haverokkal.
- Hali! - köszöntek vigyorgó fejekkel.
- Sziasztok! - mosolyogtam.

Mind minden társaságban, itt is meg vannak az alap emberek.
Van mindig egy párocska. Ez éppen JunHong és SoonKyu. Izomagynak is kell lennie, bár csak azt hiszi magáról a kis Jackson. Kockás hasa van, de azért az egója is rendben van. Egy "ittas"-nak is kell lennie, ez úgy félig meddig az én barátnőm, HyoJin volt. A cigiző vagy néha mást is kipróbáló, MyungSoo. Aki mindig elalszik meg hasonlók, de amúgy ébren "aktív", YoonGi és vagyok én, aki hát a normális és a "legokosabb" a csapatba. Általában mindig tőlem csórják a kaját, megszokott már.
Szóval ez a kis csapat.

- Meddig engedtek? - szólalt meg YoonGi, aki a legjobb fiú barátom.
- Hétre rendeltek haza. Mivel holnap suli. - ültem le lábára, mert a többiek már elfoglalták a pad többi helyét.

Az ilyen "leülök az ölébe" dolgok nem furák nálunk. Normálisak. De amit SoonKyu és JunHong művel a szemünk előtt, mint két pióca, akik nem bírnak kiszállni egymás szájából.

- Komoly? - akadt ki HyoJin.
- Heyho! - érkezett meg végre, a mindig késő, ChaeRin.
Mások azt hinnék róla, hogy királynőnek képzeli magát, mert kihívóan öltözködik, de tök jó fej.
- Csak ide értél? - röhögött fel Jackson.
- Maradj csöndben és állj fel!
- Ez parancsra nem megy. - vigyorodott el felhúzva szemöldökét.
- Jackson, nem úgy értettem, de azt a magányos estéidre tartogasd. - pislogott nagyokat ám erre Jackson.
Hebegve próbált valamit visszavágni sikertelenül, ezért csak átadta helyét ChaeRinnek.
- SooRin, felállsz kicsit? - bökött meg YoonGi.
- Ja, aha. - pattantam fel, amíg felállt a padról, de mielőtt még leülhettem volna az ott hagyott helyre csuklómat megfogva húzott kicsit arrébb. - Jesszus, mi az? - hökkentem meg.
- Sokat rágódtam, hogy megkérdezzem-e, de.. - tartott hatásszünetet. - Eljönnél velem meginni valamit?

YoonGi az a fajta fiú barátom, akivel olyanokat is meg tudtam beszélni, mint a helyes fiúk az osztályból. Talán ha elmegyek vele, semmi nem lesz, de a rosszabbik is megtörténhet, az ha valami történik aztán vége lesz és az azutáni haveri találkáknál kínos lehet vagy nem, de ezt nem tudom megjósolni. A kockázat szóval az, hogy megromolhat a kapcsolatom YoonGival, amit valljunk be nem szeretnék.

- Nem tudom, YoonGi, a barátságod nem akarom elveszteni. - mosolyogtam rá keserűen megfogva vállát. - De legalább próbáljuk meg jól érezni magunkat ebben a négy órában.
- Rendben. - sóhajtott majd visszament a többiekhez.
A további órák kissé fájtak, mivel YoonGi rányomult ChaeRinre.
Ezért már hatkor elindultam haza.
- Sziasztok! - köszöntem majd integetve elindultam.
- Nem maradsz? Van még időd. - jött utánam HyoJin.
- Nem, hazamegyek. Holnap úgyis suli, majd találkozunk. - erőltettem egy mosolyt, majd elindultam.
Elindultam viszont jó lassan, mivel volt még időm.

Fiúk..mire számítottam?

Útközben belefutottam egyik osztálytársammal, WonShikkal.
Pont ő a helyes fiú, akit anno emlegettem YoonGinak. Jó, nem az összes lány az osztályból, de sokan odavannak érte.
Beleharapva alsó ajkamba dadogtam el egy sziát, majd láttam rajtam, valami van.
- SooRin, valami baj van? - kérdezte.
- Semmi.
- Hát jó. - vonta meg a vállát. - Szólj holnap ha el akarod mondani.
- Rend..ben. - dadogtam.
Majd ChaeRin és YoonGi haladt el mellettünk. Vihorászva és mosolyogva viharzottak el közöttünk. YoonGi enyhén rám pillantott aztán WonShik személyére.
- Ők a probléma? - kérdezte amint távolodni kezdtek tőlünk.
- Nem.. - néztem utánuk. - YoonGi.. - kezdtem el így mivel ismerte a két személyt. - YoonGi a legjobb haverom, elhívott meginni valamit, de a barátságunk miatt nemet mondtam, az elmúlt pár órában, ezek után, ráhajtott ChaeRinre. - hadartam el neki. - Bocsi, mennem kell. - sietve sétáltam el.
Hazaérve ledobtam magam az ágyra és ordítottam egy sort.
- Hogy hogy ilyenkor itthon? - lépett be apum.
- Haza akartam jönni. - mosolyogtam kicsit elhallgatva, mi történt.
- Rendben. - megvonva vállát hátrált ki a szobából.

A lényeg az, hogy én nem akarok holnap suliba menni. Látni a legjobb haverom, aki kicsit megbántott.

Másnap a suliban leültem helyemre, majd vártam a csengőt. Előttem ült YoonGi és JunHong.
- Mi a baj? - kérdezte YoonGi hátrafordulva.
- Semmi. - vetettem rá szúró tekintetet. - WonShik most jött be. - mutattam az ajtó felé.
Eldöntöttem, úgy teszek, mintha nem történt volna semmi.
- Aha. - bólintott.
- Féltékennyé akarsz tenni? - kérdeztem tőle.
- Nem, dehogy. - mentegetőzött.
- Nem is érdekel.
- Mi bajod?
- Semmi. Csak neked könnyű hazudni. - álltam fel helyemről és mentem ki a teremből.
Kimentem a szekrényekhez és HyoJin jött is utánam.
- SooRin! Mi történt?
- Elhívott randizni, de utána ChaeRinnel kavar azért, mert nemet mondtam. De nem azt mondom, hogy ne legyen más csaj az életében meg a haverom, de ne utána tíz perccel már. - hadartam neki félig röhögve vigyorogva félig bekönnyezve.
- Ez most ki? - próbálta fejében összerakni a dolgokat.
- YoonGi. - motyogtam.
- Mi? - rikoltott fel.
- Soha nem jönnék vele össze. A legjobb haverom. - magyaráztam. - De ChaeRin és közte biztos jobb párkapcsolat lesz.
- Ezért mentél előbb haza tegnap?
- Aha. - bólintottam.

Később mikor vége volt a sulinak a kapun kilépve megláttam együtt sétálni ChaeRint és YoonGit. Kézen fogva.
A szívem összeszorult.
Ha YoonGi nem kérdezte volna meg akkor nem is zavarna a kapcsolatuk, de így fájt..

*Pár hónappal később*
A haveri találkák még mindig tartanak, még mindig fáj ha mással látom. Csak egy mondat.. mindent megváltoztatott.
- Tényleg minden oké? - kérdezte YoonGi leülve mellém a padra.
- Nem, YoonGi.. - hallgattam el. - Te vagy a bajom. Pár hónapja te miattad változott meg a gondolatmenetem és már elegem van. Egy mondatod miatt. Csak a haverom vagy. De végül is a legjobb.
- Jössz YoonGi? - lépett hozzánk ChaeRin.
- Nem zavar, hogy éppen beszélünk? - néztem rá.
- De. Zavar, hogy beszéltek.
- Jajj, örülök neki, de nem fogok a te kedvedért elmenni innen.
- Hogy? - akadt ki.
- Azt hittem, jó fej vagy, de olyan vagy amilyennek kinézel. Öt kiló smink, márkás táska, napszemüveg amikor nem is süt a nap, műköröm. Egy ilyen barátot vagy havert nem akarok. Csak sajnállak, ChaeRin. De bocs, elmentem. - álltam fel és kerültem ki.
- Én győztem. - lépett mellém miután már messzebb voltam YoonGitól. - Enyém lett YoonGi.
- Gratulálok. Ez verseny volt. A legjobb barátom. Neked vannak barátaid egyáltalán.
- Van pasim.
- Miért jó az? Egy barát jobb. Egy fiú megcsal, egy barát melletted áll mindig. Hány barátod volt már? Mármint fiúd. És ehhez képest hány barátod van vagy haverod legalább?
Gondolkodott, látni lehetett rajta, mit tudna visszavágni.
- Nekem meg van..
- Hagyd inkább. - szakítottam félbe. - Örülök nektek..

~
E történet csak igazolja a mondást:
,,Az embernek mindig az kell, amit nem kaphat meg"

Legtöbbször a féltékenység vezérel sok embert, mert zavarja az embert ha valamit nem kap meg. Néhány ember azt mondja, hogy ő nem ilyen.
De most komolyan melyik gyerek nem hisztizett egy kis édességért? Melyik tini nem sírt már egy fiúért/lányért?
Igaz, hogy a fiúk kevesebbet sírnak, de ha már egy fiú sír egy lány után az tényleg szerelem volt..
A lányok körében az rossz, sőt gáz, ha felvágnak a párjukkal..

Egy haverral nem érdemes összejönni, mert valaki úgyis sérül.