#8 Disbanding

Szereplők: HyunA & JiHyun & SoHyun & JiYoon & GaYoon (4MINUTE) + HyunSeung (BEAST)

/HyunA pov/

A napokban jár le a szerződésünk, amit hét éve kötöttünk a Cube Entertainment-tel. A lányok híven kötődnek a 4Minute névhez, mert hét év bizony sok idő, mégis elgondolkoztak azon, hogy a kiadótól távozzunk együtt. Ugyanúgy folytatnánk csupán más cég neve alatt...nos, nem is tudom.

Eljött a Cube által összehozott fotózás időpontja, egy 'Trouble Maker Throwback Photoshoot' keretében készítenek majd fotókat HyunSeung közreműködésével egy címlapnak, de semmi életérzésem sincs hozzá, mert a fejem csupán a 4Minute jövője körül forog.

Reggel megtettem a szokásos mosakodásomat a tükröm előtt, a sminkem is feltettem, amit minden nap megcsinálok, majd el is indultam a helyszínre. HyunSeung az épület előtt várt már rám egy papírpohárral a kezében, ami kedvenc kávémat rejtette.

 - Hiányolom a Trouble Maker-ös időket néha - szólaltam meg egy kis idő után. - Jó páros voltunk.

 - Szerintem is - mosolyodott el, míg a lépcsőket szeltük felfelé a megfelelő teremig, ahova küldtek a földszinten tartózkodó illetékesek. Az ajtó előtt egy ideges hosszú barna hajú nő állt, aki bosszúsan copfba kötötte hajtincseit és eléggé mérgesen meg is húzta azt, szinte kitépve hajhagymáit fejbőréből.

 - Végre, hogy itt vagytok - nyitotta ki az ajtót, melyen egy tizennyolcas szám díszelgett. - Arra van az öltöző neked, HyunA - tolt meg egy újabb fehér falap felé. - A bent található ruhák sorban vannak, jobbról az elsőt vedd fel, tíz perc és kezdünk. A sminkes is már bent vár rád - csukta be rám az ajtót. Egy kedves hölgy vigyorgott rám, mikor megfordultam. Sokkal szimpatikusabb volt, mint a másik hajtépkedő. Megmutatta, melyik öltözéket vegyem fel először. Magamra öltöttem azt, majd a sminkem is készre alkotta, hajamat pedig kiengedve, szabadon hagyta. Kimentem az öltözőből, HyunSeung mellé léptem, mikor útbaigazítást adott az előbbi nő, mint megtudtam SeoRa, hogy hol és mit csináljunk. Először egy fekete bőr kanapén kellett közös fotókat készíteni.

 - Nem látom, hogy közel lennétek egymáshoz. Adjátok át a Troublemaker érzést - szólalt meg a fotósférfi, alias NamJae a bemutatkozása alapján. Bólintottunk, majd egyből közelebb is húzódott HyunSeung hozzám.

 - Tényleg kilépsz a kiadótól? - suttogta szemembe nézve. A vaku újra villogni kezdett, a falakról visszaverődve a szememen keresztül pedig az agyam is észrevette, így többet pislogtam, hogy ne bántsa annyira a retinám.

 - Ne most beszéljük meg - fogtam meg vállát egy kép kedvéért. Villant párat a fény, aztán újra megszólalt póz váltás közben, nem hagyta annyiban a dolgot.

 - Akkor mikor?

 - HyunSeung, később beszélgess, ha nem ide tartozik, most dolgozunk - mordult fel a fotós, majd megkért, hasaljak fotópartneremre. Próbáltam a pózváltásaimra figyelni csak, de mindig befurakodott valami más agyalni való. HyunSeung hajába túrtam egy fénykép erejéig, ami az utolsó volt ebben a koncepcióban. Még volt pár sorozat, mint például egy fehér vászon előtti sorozat, ami alatt szinte alig figyeltem másra, mint maga a munka, volt szólókoncepciós is, ahol egy eszméletlen kényelmetlen ruhát kellett viselnem, ami szúrt, nyomott szinte mindenhol, de abban is remekelnem kellett, nem máson agyalva. Az utolsó pedig egy ablakpárkányban zajlott. Fotópartnerem ölében kellett legtöbbször ülnöm. Az érintése, a jelenléte felidézte a közös fellépéseket bennem, a színpadi csókokat, a klipforgatások alatt lévő megnyilvánulásait.

Mikor annak is vége volt, körülbelül három-négy órával a kezdés után, hazamehettünk. Visszaöltöztünk saját ruháinkba és elhagytuk az épületet. Elköszöntem HyunSeungtól, de megfogta karomat.

 - Nem úszod meg a beszélgetésünket. Szóval HyunA, el akarod hagyni a Cube-ot? - fordított maga felé.

 - HyunSeung, ne ma, kérlek - sóhajtottam.

 - Akkor mégis mikor? Ha jól tudom, holnap kell döntenetek, hogy megújítjátok-e a szerződést vagy nem. Én csupán tudni akarom, hogyan fogsz dönteni. Maradsz? - húzott magához közelebb. - Te magad mondtad, hogy jó páros voltunk. Ha elmész, nem lehet újabb comeback, HyunA.

 - Tudom jól, HyunSeung, de az egész nagyon nehéz döntés, mert JiHyun, SoHyun, JiYoon és GaYoon is tovább akar állni, viszont mint egy banda, ahogy volt eddig is. Régóta ismerem őket, a barátaim több, mint hét éve - hajtottam le a fejem.

 - És akkor én mi vagyok? - tette fel a kérdést, amire nem tudtam igazából a választ, aztán a csillogó, sötét szemébe néztem.

 - Holnap délután találkozzunk a táncteremben, akkor elmondok mindent, amit szeretnél. Viszlát addig is, HyunSeung - utamra engedett, én pedig hajlékomba fáradtam. Az egész éjszakát végig aggodalmaskodtam, hogyan is döntsek. A 4Minute vagy HyunSeung és a Trouble Maker?

Másnap nyúzottan keltem ki az ágyamból, ami húzott egyfolytában vissza magához, az sem akarta, hogy bárhova is menjek. A fürdőbe kicsoszogva tettem rendbe az ábrázatom, hogy ne tűnjek zombinak az utcákon átsuhanva. Majd kiléptem a napfénybe, ami bántotta szememet.

Ezért lehajtott fejjel baktattam végig az utamon célba véve a Cube épületét. Mikor pedig beléptem a megfelelő irodába a lányok és menedzserünk tekintete szegeződött rám. Helyet foglaltam köreikben. JiHyun, mint a banda vezetője, egy kisebb beszédet tartott, hogy ők úgy döntöttek, nem folytatnák az itteni tevékenységeiket. Idegesen ültem, a gondolataim cikáztak a fejemben, hogy mégis mi tévő legyek. Ezek után egyesével szólított be minket az irodába egymás után menedzserünk. A többieknek nem tudom, mit mondott, de utolsónak én léptem be ismét a helyiségbe.

 - HyunA! - leültem. - JiHyun, GaYoon, SoHyun és JiYoon papírjai itt vannak, hogy ők elhagyják az entertainmentet - elkeseredtem. Minden egyes emlékem átsuhant keresztben az agyamban. A hét közös év, mint 4Minute tag, a sok nevetés klipforgatás közben, vagy a rengeteg fellépés. Nyeltem egy nagyot. Nem tudom, hogy eldobnám-e ezt a rengeteg emléket azért, hogy a HyunSeunggal való pillanatokat gyarapítsam, vagy inkább a négy barátnőmmel tartanék-e egy másik kiadóhoz, ahol ugyanúgy folytatnám a karrierem, mint énekes és mint bandatag. Szívem a torkomban dobogott, síri csönd uralkodott a helyiségben. - Szóval? - törte meg a csendet menedzserem. A torkomat feszítő gombóc nem szűnt meg rengeteg nagyobb nyelés után sem.

Később a megbeszélt helyre mentem sietős léptekkel. Benyitottam a táncterembe, HyunSeung a földön ücsörgött, a telefonján pötyögve valamit. Az ajtó csukódására felnézett telefonja képernyőjéről, feltápászkodott nehézkesen, majd a terem közepén találkoztunk. Mivel jóval több, mint tíz centivel magasabb volt nálam, ezért felnéztem rá, a szemeibe.

 - Szóval? - tette hátsó zsebeibe a kezét.

Sóhajtottam egyet és lehajtottam a fejem.

 - Szóval? Hogyan döntöttél? - kérdezte meg menedzserem, amit nem akartam, hogy kiejtsen a száján. A szívemre hagyatkozom, úgy tűnik.

 - Maradok - vettem a kezembe a tollat egy nagy sóhajtás után, magamhoz húztam a papírlapokat.

 - Ugye tudod, hogy akkor vége a 4Minutenek, ha most aláírod, mert a lányok nem itt folytatják a pályafutásukat. Csakis szólóban mehetsz tovább - részletezte.

 - Tudom - jelentettem fájdalmasan, majd megmutatta, hol írjam alá. Életem legnehezebb aláírása volt ez.

 - Viszlát holnap akkor, HyunA! - kimentem a folyosóra, a lányok fürkésző szemei vettek célba, kérdően néztek rám.

 - Sajnálom - pillantottam körbe a szempárok között. Azok ledöbbentek, csalódás ült ki rájuk.

 - Sok szerencsét, HyunA - tette JiHyun a vállamra kezét, majd távozott. Egy súly nehezedett oda, ahol keze volt.

 - Remélem, jól döntöttél - ölelt át SoHyun épphogy, aztán ahogy szó nélkül JiYoon is tette. GaYoon szembe állt velem. Egy ideig nem szólt semmit.

 - Én remélem, biztos vagy a döntésedben, mert ezt már nem csinálhatod vissza és nem a szerződésre értem. Csupán hiszem, hogy jó okod volt rá és nem csak valami elvakított - mosolygott keserűen, megölelt, majd ő is a többiekkel karöltve ment tovább egyre messzebb tőlem a folyosón. Majdnem elsírtam magamat, ahogy egyre kisebbek lettek a folyóson, majd eltűntek. Biztos jó döntés volt, vagy mégsem? Ha úgy éreztem, hogy jól választottam, miért érzem ilyen nehéznek az egészet?

 - Maradok, HyunSeung - húztam mosolyra a számat. - Megújítottam a szerződésem, de a lányok nem - csuklott el a hangom, átkaroltam HyunSeungot és a mellkasába fúrva a fejem elkezdtem sírni.

 - Semmi baj nincs, HyunA - ölelt magához. - Akkor miért nem mentél velük, ha most ezért sírsz?

 - Miattad, te barom - szipogtam mellkasába.

 - Csak miattam eldobtad az egész bandát? - emelte fel államat, csupán egy bólintással válaszoltam. - Akkor mi vagyok én neked? - nézett mélyen a szemembe.

 - Az egyetlen HyunSeungom, aki megváltoztatta a múltamat és a jövőmet - ajkaira terelődött pillantásom. - Remélem, jól döntöttem.

 - Bebizonyítom neked - csókolt ajkaimra, amitől a Now időszak forgott le újra bennem. Mikor egész végig a közelségét élvezhettem. Eltelített a melegsége, amit ölelés közben adott át, kellemes volt.

Tudom, hogy aljas volt igazából, hogy egy fiúért eldobtam a bandát, sőt a lányokkal való barátságomat is elveszítettem körülbelül. Viszont azt nem tudom, hogy ez hiba volt-e vagy sem. Ez csak a jövőben fog kiderülni, lehet, hogy majd ilyen hullámokat is kibír a barátságunk és lehet, így volt helyes, hogy a Cube-nál és HyunSeung mellett maradtam.

A 4Minute jövőjének vége, de remélem a legjobbakat a lányoknak, minden jót nekik, én örökre barátaimként fogok rájuk tekinteni bármi is történik.

#7 The curse

Szereplők: JungKook (BTS), SolJi (EXID)

,,Ha neked nem kellek, akkor ennek is el kellett jönnie. A lányod legyen olyan szép, mikor felnő, hogy mindenki fusson utána, hogy kelljen a fiúknak, de ezt nem élheti túl semelyikőjük. Az egyetlen dolog, ami megtörheti ezt, az egy szerelmes csók, de mindkét fél felől őszintének kell lennie vagy mindketten belehalnak."

Mióta kijöttem anyám méhéből elég sok minden történt velem, mint szöuli gyerekkel. Három éves koromig mondhatnám egész jól éltem a gyermekkorom, de aztán utolért egy átok, amelyet egy magunkra haragított jósnő küldött rám. Ennek lényege igen egyszerű, ha valaki megkedvel, meghal egy kis idő múlva és semmit sem tehetek. Rengeteg barátom halálát kellett végignéznem. Szüleim ugyan próbálkoztak több ráolvasással, de őket is elérte e átok hatása.

Tizenhét év elteltével, szülők és barátok nélkül, a sulit befejezve járkáltam egy félig leomlott házban, nem is tudtam, mire várva, mint egy magára hagyott szellem, aki sehova sem mehet.

Egy késő délután, szürkületben viszont megváltozott az életvitelem. Csapatostul jöttek a telekhez huszonéves fiatalok, nem éppen józan állapotban. Tudtam, azt fogják hinni, kísértet vagyok. Néztem őket az egyik fal résén. Nevetgéltek, jól szórakoztak, ami nekem is hiányzott.

 - Most legyen nagy a szád, JungKook - ordította az egyik fiú egy helyesebbiknek és talán a legjózanabbnak. - Menj oda be - folytatta a házra mutatva, mire a megszólított elindult az ajtó felé. Gyorsan elbújtam az egyik köztes fal mögé, amikor lépéseket hallottam közeledni felém. Nem tudtam már máshova menni, mikor meglátott.

 - Mondd, hogy nem vagy szellem, csak egy csöves - nézett rám kicsit ijedten. Kikerültem egy grimasszal, visszahúzódtam a rés mellé, amin át néztem korábban őket.

 - Meghaltál már? - ordította kintről az egyik, feltehetőleg, haverja. - Menjünk innen, srácok - hallottam még, majd már csupán a rohanás zajait hagyták maguk mögött.

 - Ki vagy, ha szabad kérdeznem? - erőlködött továbbra is. - Miért laksz itt egyáltalán? - ránéztem, aztán melléléptem.

 - Kifelé - mondtam szemébe egyszerűen. - Nem véletlen lakom itt, de nem akarok neked kis mesét tartani - minden idetévedővel így kellett beszélnem.

 - Mondd el a neved és elmegyek - állt meg a romos ajtó mellett.

 - A nevem SolJi és nincs családom, azért élek itt, de most már jó lenne, ha eltűnnél innen, kérlek - mentem az egyik fal mögé, hogy ne is lássam őt. A szívem hevesen kezdett dobogni, kezeimet hozzászorítottam mellkasomhoz. - Mi történik? - suttogtam magamban.

 - JungKook vagyok és szeretnélek elvinni a városba, SolJi - nyújtotta felém a kezét. Mennyire kell még elbújnom, hogy ne találjanak meg? Hogy nem okozzak senkinek fájdalmat?

 - Nem lehet, nem is szeretném, hogy megkedvelj - utasítottam vissza.

 - Ezzel már elkéstél. Ahogy a szemedbe nézek, mintha egy varázslat ülne rám, ami nem enged el, elvarázsoltál, te titokzatos SolJi. Bármit megteszek, hogy elgyere velem - tudtam, hogy nem fog meghátrálni, és talán ez egy esély az átok megszüntetésére, bólintottam, mire felvidult. A ruhám nem volt koszos, annak ellenére, hogy milyen helyen élek, ezért elindultam vele a városba. Besötétedett, mire beértünk, de egy messziről is kiválóan kivehető kávézó felé vettük az irányt. A főváros utcái fényben úsztak, a neoncsövek, illetve az utcai lámpák bevilágították a sötét éjszakát. - Miért laksz ott? - vont kérdőre egyből, mikor leültünk egy két fős asztalhoz.
 - Hogy őszinte legyek, rejtőzködök. Nem szabadna nekem emberek között lennem. Fura most is, hogy újra a városba jöttem - rendelt nekem is egy teát, majd szó nélkül ültem a széken.
 - Nem akartál soha eljönni onnan? Normális életet élni? Munkát esetleg? - tette fel a megfelelő kérdéseket, amire persze igen lett volna válaszom, viszont inkább gondolataim tömegével maradtam a fejem belsejében. - Tudod, tényleg megkedveltelek, mert olyan modorod van, ami bejön és muszáj ezt elmondanom szerintem. Mutassak neked valami nagyon jót? - hajolt közelebb, mintha titkot akart volna suttogni. Nem volt sok választásom, mivel JungKook nyomulós stílusa úgyse hagyott volna menni.
Miután megittuk italunkat rengeteg párhuzamos utcán keresztül vezetett egészen a partig. A Han folyó mellett sétáltunk tovább. Fényár árasztotta el a víz felett átívelő hidakat, ami talán a város látványosságai között is szerepel. Különböző formájú és designú fénycsöveket szereltek fel a betonhidakra, ezzel jobban vonzva az emberi szemeket magához. Egy lilás színskálájú fényszórókkal felszerelt híd oldaláról szinte vízesésként ívelt alább a víz, ahogy azt tervezője álmodta anno.

Addig forgattam a fejem a színek között cikázva, hogy oda sem figyelve a szembe jövő emberekre mentem bele egy férfiba. Majdnem a földet értem, az egyensúlyom is elvesztettem. Viszont filmbeillően JungKook elkapott derekamnál fogva, ahogy visszarántott talpaimra. Soha nem hittem a filmes csodákba, de mikor a szemeibe néztem igen közelről, amíg ő a derekamat fogta, egészen nagyot dobbant a szívem, aztán két ütemet ki is hagyott. Beleszerettem pár óra alatt a csillogó szempárba. Viszont tudatnom kellett a gondolataimmal, hogy az átok hatása alatt van e fiú és még nem is ismerem.
 - Köszönöm, hogy elkaptál - pislogtam párat, majd próbáltam kibújni kezei közül. - Most már elengedhetsz - fejtegettem le magamról kezeit, sikertelenül. Erősen szorított, mint egy transzban lévő személy. - JungKook! - löktem el végre sikeresen.
 - Bocsánat, bocsánat - túrt hajába idegesen. - Nem tudom, mi van velem.
 - Hiszel abban, hogy egy nap alatt lehet szerelem két ember között? - bólintása után lenéztem a földre. - Szerintem szerelem nem tud egy nap alatt kialakulni - sóhajtottam.
 - Solji, be kell vallanom, hogy én nem ma ismertelek meg. Már egy gimnáziumba is jártunk, sőt az én nénikém szórta rád, ami miatt nem bírsz rendes életet élni. Nem tekintem ezt végzetnek, csupán véletlen egybe esésnek, de mégis jó egy kicsit - emelte fel államat. - Bocsánat, hogy eddig nem próbáltam meg segíteni rajtad - hajolt közelebb és már csak ajkait éreztem sajátjaimon. Ismét nagyot dobbant a szívem, lehunytam szemem és mintha elillant volna az elmúlt tizenhét év összes fájdalma és halálesete. Tudtam, hogy megtört, ami kísértett minden nap. Egy gyönyörű befejezése volt az átoknak, amit rám szórtak. Nem hittem volna sohasem, hogy olyan közel voltam a megoldáshoz, de mégis oly messze. - Túléltük? - vigyorodott el, bolondnak nyilvánítva szavakkal csaptam vállára, majd újabb csókot adott.


Pár hét múlva kellemes szuszogásra keltem. JungKook békés levegővétele volt az, mi felébresztett engem, de nem is bántam, mert imádtam nézni az arcát, miközben alszik. Érzékelhette, hogy néztem, mivel elkezdte nyitogatni szemét, majd rám mosolygott, amint meglátott.
 - Túléltük? - nevettem el magam.
 - Úgy látszik - simogatta meg arcom.
Mintha tűzijáték játszódna le a fejemben, mintha rózsaszín köd lebegne körbe. Mintha gyomromban pillangók kaptak volna szárnyra, mintha az agyam elment volna szabadságra és a szívem diktálna.


Úgy tűnik a legváratlanabb helyeken bukkan fel a végzet, ahol nem is számítanánk rá, olyan képben jelenik meg, amiről fogalmunk se lenne. Nem szabad azt hinni, nincs megoldás. Mindig van megoldás, csak nem mindig elsőre találjuk meg vagy lehet nem is lelünk rá az egyértelmű válaszra.