Sick
,,A hányinger kerülget már, hogy visszanyelem fájdalmas könnyeimet. Nehéz bevallani bajaim, nehéz megfogalmazni, mi bánt, mintha tonnányi szikla súlya szakadna rá hátamra ilyenkor. Ha valami érzés ki akar törni végre testem rejtekéből, nem hagyom, mert azt semmi sem engedi, hogy gyenge legyek, nem sírhatok kedvem szerint. Ha végre mondani akarom valakinek dolgaim, sajnáltatom magam, ezért hagyom, had emésszen fel belülről, mint valami sav, mi lassan lecsurog torkomon és kimarja testem minden egyes kis zugát. Gyengeségem foka miatt már sírni sem tudok, csak egyszerűen forgolódok ágyamban hajnalok hajnalán, ébren. Szemeimet égeti már a kialvatlanság gyötrelme. Mint a karót nyelt eb állom meg, hogy szüleim előtt ne gyengüljek el. Fura, merev vagyok számukra. Tudják, elhallgatok valamit. Tanulás okán bevonulok szobámba, zenével elterelve figyelmem bámulok inkább ki az ablakon az utca emberét fürkészve.
Mikor már az iskola ideje jön el, reggel, a hideg hajnalon sétálok az állomás felé, de hirtelen egyetlen, rövid ideig tartó, meleg szellő suhan át hajtincseim között. Megtorpanok egyből, elemezni próbálom a helyzetet. Valami, valaki még mindig próbál erőt adni."
Demons
,,Mikor már csak nézek ki a fejemből, mert már nem érdekel semmi. Se élők, se a holtak világa. Sötét alakok lebegnek az utcákon, homályba veszve lépdelnek. A lábaim nem tudnak nem pocsolya fedte utat érni, néhol pedig jobban felserken a csatornafedelek alatt a csorgó víztömeg. Futok, mindig is futottam a dolgok elől, tehetetlenül sodródtam az árral. Elhatározom, érzelmek nélkül fogok élni, erre szembe jön száz, majd még ezer. Mikor nem foglalkoznék velük, mikor ki akarnám zárni, jön több millió érzés, gond, mind a nyakamon telepszik meg. Nem baj, semmi baj. Végre megvilágosultam, tisztábban látok, már nem kísért ez a tudatlanság, de egy részben mégis, mert a fájdalmam belülről emészt. Kínoz, hogy lenyomjam-e a billentyűket vagy várjak-e hátha megjelenik neved a kijelzőn. Oh, hányszor írtam már, semmi baj, már lassan a saját elmém is kinevet. Szívem már összeszorul, én is összébb húzom magam. Már csak nevetek azon, hogy hullanak könnyeim arcomról. Ha mélyen a szemembe nézne valaki, látná, ott, jó mélyen démonjaim rejtőznek, akik már kitörni vágynak, egy-kettő a fájdalmam jelzése közben kijut bőrömön legördülve, de a többi bent rohad, belülről falva fel engem. Éget, szenvedek tőle már, de nincs vége még. Egy hűvös szélfuvallat, mi átmegy rajtam ekkor. Kiráz a hideg, mintha egy lélek vándorolt volna át rajtam, vagy ki belőlem. Elfog a hiányérzet. Hidegséget, ürességet érzek. Az elmúlás köszönt vígan, mint barátot, öreg társat. Én már mosolyogva megyek vele tovább."
Chaconne
,,Az erdőben sétálok, a fénysugarak néhol áttörik a vastag lombokat. Forgatom fejem, hallgatom a kis neszeket, miket az állatok keltenek, érzem a lágy szellőt az arcomon, ahogy végigsimít bőrömön. Hirtelen egy szürkés kisebb sziklára száll egy pillangó, tarka szárnyait szándékszik pihentetni talán. Odalépek hozzá, megijed, mert ekkor leesik az égből egy esőcsepp mellé. Elrepül, elszáll a magasba, utána nézek, ezután arcomra esik egy vízcsepp. Egyre sűrűbben hull az égből alább, így vízfüggönyt létrehozva. Befutok egy nagy lombú fa alá, onnan nézem az ég áztató munkáját. Ezután valaki megölel halkan hátulról, mire nem számítok, de szorításának ereje ismerős, és mikor meg is szólal könnyek törnek ki belőlem. Szorongat, el sem enged, éppen az, ki elhagyott nem rég, mint ahogy a tarka pillangó, elszállt, de most megint itt van, ölel, mint oly rég. Az a kis idő is egy emberöltő volt számomra. Megfordulok ölelésében, hozzábújok, újra a régi érzések kavarognak fejemben. De mit sem ér a veszekedések okozta düh, a viták okozója, a féltékenység, ha most érzem a jelenlétét, és karjaiban akarnék meghalni a legszívesebben. Szomjaztam szerelméért, míg nem volt mellettem, de végre megnyugszik lelkem."
#AfterLife
,,Már csak ülök a nappaliban, a kanapét nyomom, mert nem tudom, hogy valamit meg kell-e még élnem vagy tovább állhatok-e végre. Nem is élvezem többé az emberek, illetve rokonok társaságát. A fáradságtól biggyesztem ajkamat, és ráncos kezemmel szorongatom a másikat. Öreg vagyok én ahhoz, hogy továbbra is elviseljem a napi gyógyszeradagok által leszorított, de olykor mégis feltörő fájdalmat, amit az elmúlás gondolata ébreszt bennem. A legyengült szervezetem olykor már fel sem akar kelni. Egyik reggel meg felkelnék, viszont testem nem, továbbra is mozdulatlan és hideg. De lelkem ugyanúgy kivándorol a kanapéig, folytatja a napi rutint. Ül, mint egy zsák, de mikor rám találnak, elviszik testem messzire, nem tudnak többé felébreszteni. Fájdalmasan nézem, ahogy síratják fejfámat szeretteim. Megérintem vállukat egyesével, de így még kevésbé tudok továbbállni. Végig kell néznem, hogy meghalnak mind, kínok között vagy békében, így már csak azok a generációk maradnak utánuk, kik nem ismertek, nem tartanak itt. Tovább mehetek, megnyugodhat lelkem. Végre."
#Free
,,A vonat mellett elhaladó dolgok elmosódnak szemem előtt. Merengek a tájban, de elmosolyodom, mert boldognak mondhatom magam. Ahogy zenémet hallgattam, az érzés, amikor már mindent magad mögött hagysz, amikor már nem érdekel semmi, hatalmasodott el bennem. Nem érdekel a kötelességeim listája, mert szabad szeretnék lenni. Megőrülni egy éjszaka erejéig, nem gondolni a holnapra, hogy hogyan fog folytatódni a reggel. Nem fogok sírni többet, senki miatt, ha elvesztek valakit, ha bánatom van, ha valami olyan történt, akkor sem. Soha. Mert többé nem lehet. Kihasználnak majd. Nem engedhetem ezt, magányomban talán elgyengülhetek, de akkor is csak pár pillanatra, mert erősnek neveltek engem. Szabad vagyok most már, a mosolyommal akarom betelíteni a teret a könnyfolyóim helyett. Az őszinte, álcázatlan mosolyommal. Örökké csak mosolyogni akarok, miközben szállok a magasban."
