To-Do List #11 ~ A day without problems

Szereplők: JungKook (BTS)


Az idegszálaim egyenként pattantak el szinte minden egyes nap, a legkisebb, a legapróbb dolgokon is, és nem is tudtam semmit sem tenni. Az összes tényező összeszaladt a családom feje felett. Segítségemet, és figyelmemet muszáj volt folyamatosan adnom megszakíthatatlanul mindenki felé. Ugyan a személyek körülöttem megérdemelték, de nekem is fogyóban volt türelmem.

A pszichológus felé baktatva, fülhallgatóval a fülemben szeltem az iskola folyosóit, a táskámmal a fél vállamon, közben összeszedtem a gondolataimat, és azon agyaltam, mit is kellene mondanom a nőnek. Idegességem ellen, vagy éppen annak csillapítására az iskolánkban betiltott rágót őröltem a fogaim között.

Belépve a kellemes kis szobába leültem a szokásos ronda kék színű, L alakú kanapéra, velem átlóba pedig helyet foglalt a helyiség törzsvendége.

 - Na, mi újság? - kezdte a szokásos indítómondatával.

 - Jól vagyok... - válaszoltam azt, amit magammal is próbáltam minden áldott nap elhitetni, aztán elkezdtem mesélni a heti eseményeket, amik történtek az egy hét alatt, míg nem találkoztam vele. Néha megríkatott egy szál, amibe belekérdezett, de csupán olyan volt nekem ez az egy óra, mint egy mesedélután.

 - Nos, lejárt az időnk, a jövő héten ugyanekkor - mosolygott rám biztatóan.

 - Viszlát! - hagytam el a kis szobát, hogy majd egy hét múlva újra visszatérhessek.

A következő órám helyszínére, a saját osztálytermünkbe igyekeztem, a teremben leültem a helyemre, és csak bámultam ki az ablakon. Kavarogtak a gondolatok, a gondok a fejemben megállíthatatlanul, nem is vettem észre, mikor belépett a tanárunk a becsöngetést kővetően és elkezdte az órát. Nem szólt rám, így továbbra is fürkésztem az égen haladó felhőket.

Mit is kellene tennem most? Betegségek, veszekedések, csapások haladnak el felettünk, mint a rossz viharfelhők. Várni a csodára...

Az utolsó óráról is kicsöngetve haladt kifelé az osztályom szélsebesen, mint a birkák, akik juhászuk elől menekülnek. Én értem ki utolsóként, majd nem szokásosan a metró felé vettem az irányt, hanem a folyó felé sétáltam, ami elég közel volt a sulimhoz. A part és a köztem elfekvő úton már nem mentem keresztül, ezért az egyik sétány mellett futó, a folyóval párhuzamos korlátra támaszkodtam. Egy ismerős arc könyökölt szintén a fémrúdra, aki azonnal meg is szólalt.

 - Nem haza kellett volna menned? - mosolygott rám JungKook, egyik osztálytársam.

 - Azt hiszem de... - bambultam továbbra is előre, majd leültem a közeli padra, és követte a példám, helyet foglalt mellettem aggódó ábrázattal. - Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?

 - Még nem tudom - vonta meg a vállát.

 - Igaz is, mert még csak a középiskola lépcsőfokait járjuk meg minden nap, van időnk még, igaz? Én viszont rájöttem, hogy az is sok, hogyha boldog akarok lenni, ellenem játszik minden - tekintettek fel az égre. - Tudod, szeretnék annyi pénzt keresni, hogy kedvem szerint utazgathassak. A repülőből nézném a felhőket, ahogy haladnak, és nem innen lentről. A felhők felett szabad lennék, problémák nélkül - sóhajtva néztem le a földre. - Mindenkinek szeretnék segíteni, de belerokkanok idegileg és lelkileg, JungKook.

 - Mint az ég, úgy az élet sem felhőtlen mulatás csak, mert még hogyha tisztának is látszik, mindig van legalább egy kicsi gond, egy apró páraképződmény, ami talán el van rejtve, de ott van.
 - Mi van akkor, ha egész vihar kerekedett már felettem?
 - Egyik vihar sem tart örökké, talán pusztítást végez, de utána kisüt a Nap, ami állandóan a helyén van - simogatta meg hátamat. Lassan elkezdtek folyni könnyeim, szipogva takartam el kezeimmel arcomat. Letöröltem szemem alól a könnyeket, és kihúzva hátamat pillantottam előre.
 - Menjünk haza - a megszokott utamat megtéve, újra a vonatra ülve, érkeztem haza. Anyum szorgosan pakolt a konyhában, mikor beléptem az ajtón. - Ülj csak le, majd folytatom - vettem ki a kezéből egy edényt. - Nincs semmi, 'majd én megcsinálom' beszólás, hanem tényleg leülsz - csendes köszönet ült ki a szemére. Mosolyogva mesélt az aznapi eseményekről, amit én is kedves vigyorral figyeltem.
Tudom, mennyi dolga van a munkahelyén, szokta mesélni, nem kell, hogy még itthon is lázasan takarítson, mint egy robot. Tudom, hogy szüksége van rám, miután a nővérem szélsőséges természete nem akart itthon maradni. Tudom, hogy sok minden van, ami összejött most, és nem bírná egyedül. A szüleimnek kellek, tudom, mert már eléggé érettnek érzem magam, és rájöttem erre.
Rengetegszer inkább az embereknek könnyebb lenne eldobni a problémákat, és elmenekülni előlük, de engem épp ez a súly tart vissza, amit muszáj segítenem tartani. Tudom, hogy nem fog egy könnyen elmúlni a sok vész, de én itt maradok.
Nem hagyhattam, hogy a saját szülinapján takarítson, ezért ültettem le főleg. Nem volt pénzem, hogy bármit is vegyek neki, de tudtam, hogy egy kedves kis kézzel írott ajándék a szívéhez szól.
Kiírtam minden érzelmet a fejemből, ami csak előjött írás közben. Megkönnyebbülve, néhol összekönnyezve a papírlapot adtam át a lelkemből szóló köszöntést édesanyámnak. Meghatódott arcát egy élet is kevés lenne látni.

Tíz évvel később...

Most meg itt ülök, várom, hogy kimondják a nevem, a régi emlékeken agyalva, és mikor elhangzik az az a pár szó, mi a nevemet jelenti, felfáradok a színpadra, átveszem a diplomám, a tömeg felé tekintek, ismét a szüleim meghatódott arcát látom, amit megkönnyezek. A régi problémák elsimultak, megoldódtak, mert nem hagytam el őket, nem hagytam hátra őket a bajban. Még érettebb fejjel tudok visszatekinteni a rossz dolgokra, és rájöttem, hogy nagyon sok akaratereje van a családomnak, amit én hála istennek, örököltem. A köszönetnyilvánításom hosszú lenne, mert annyi mindenki van, akinek meg kellene köszönnöm tetteket. Rövidre fogva a dolgot, visszaülök helyemre, magam mellé tekintek, JungKookra.
 - Most már tudod, mi akarsz lenni? - kérdezem meg tőle.
 - Nem elég, ha boldog akarok lenni? - mosolyog rám, majd tovább tapsolunk a maradék végzősnek. Az ünnepség végén, még taláromban szüleimhez futok, átölelem őket. - Boldog szülinapot, anyu - nyomok egy puszit könnyes arcára. - Remélem büszkék vagytok rám.


A büszke, boldog szülők a legjobbak, mostantól csak örömkönnyek legyenek őseink szemeibe.

Boldog szülinapot, anya!

#6 The Room 106 (+18)

Szereplők: HoSeok; YoonGi; NamJoon (BTS), HyoMin (T-ara)


A kompon szeltük a nagy szélességű tavat, hogy átérve elfoglalhassuk a szállodát. A hideg szél iszonyatosan fújt, az időjárás sem volt jobb, az eső verdeste pulcsim kapucniját. Mindenki összehúzódva didergett.

Igazgattam vizes hajtincseimet, mikor félre nézve megláttam a komp legszélén egy nőt, hosszabb haja volt, mint nekem, és feketén lengette a levegő áramlása. Egy fehér, hosszú ujjú, bokáig érő ruha volt rajta, aminek csipkézett mintája miatt régiesnek hatott. Sápadt arcán nem volt észrevehető bármi jel, ami azt mutatta volna, hogy nem élvezi a hideg fuvallatot, ami bőrét érte.

 - Elnézést, jól van? - léptem mellé, mert aggasztani kezdett bőrének színe. Terjengett a fiatal nőből az átható, poshadt vizes szennyes szaga. Csak miután megkocogtattam vállát nézett rám. Egy bólintásnyi időre felém fordult, aztán újra a vizet pásztázta. Visszatértem baráti körömhöz, ekkor át is értünk, megálltunk, hátra nézve már nem is láttam a hölgyet. A hideg szaladt át gerincemen, de nem az időjárás okozta, ez más volt.

A szálloda felé indultunk, az esőfelhők még mindig nem hagyták megszáradni ruháinkat. Szerencsére a szállás közel volt a kikötőhöz.

A bejárati ajtón belépve egyből kiegyenesedtek a didergő hátak a meleg hatására. HoSeok,  a recepcióhoz sietett, hogy minél előbb elfoglalhassuk szobánkat.

A benti bútorzat régies, kopottas állapota hátborzongató hatást keltett bennem. A sötét falak se nyújtottak kedves kezeket felém.

Amint a kulcsfelelősünk meglengette a fémdarabot, és az zörrent egyet a vele egy karikán lévő kulcstartóval, amin a szobaszám díszelgett, az öt fős társaságunk végig vonult a lépcsőn felfelé, az első emeleten elfordulva, a folyosó végén találtuk meg a két napig otthonunknak nevezendő helyiséget. A szobában két különálló, de mégis egybenyíló helyiség volt, egy ajtónak hagyott lyuk volt csupán a falon, plusz egy fürdő. Összesen pont öt ágy volt, ami nekünk megfelelt.

Az egyes emberek elfoglalták, kis veszekedésekkel, az ágyakat, én meg az ablak alatti fekvőhelyre lehuppanva néztem kifelé.

Átlibbent a másik részből barátnőm, a szőke HyoMin, felvetette az ötletet, hogy csináljunk már valamit, de a többi szobalakó a telefon képernyője mögé bújva lustálkodott tovább.

 - HyoMin, senkinek nincs kedve semmihez ilyen szar időben, te is vegyél vissza kicsit, ez az egész úgyis a te ötleted volt - szólalt meg a velem szomszédos ágyon heverő fekete hajú, álmoskás egyén, azaz YoonGi, közben szemei lehunyva tartotta. Jót mosolyogtam beszólásán, mire a lány dühös tekintettel nézett felém. Letettem a fejem párnámra, amíg sértődötten átvonult a helyére HyoMin, majd YoonGi az oldalára fordulva rám nézett. - Te mégis mit vársz ettől az úttól? - szegezte felém a kérdést.

 - Hogy éljük túl - nevettem el magam. Nagyot sóhajtva újra az ablakon lefolyó vízcseppekre terelődött a tekintetem. Csak éljük túl.

Hamar be is esteledett, és egyre sötétebb lett a szobában is, a lámpákat próbáltuk felkapcsolni, sikertelenül. A recepcióra leballagva, közben telefonjainkkal világítva, megtudtuk, hogy az áramot a vihar csapta le, így fűtés sem lesz este. Felháborodva trappolt fel az emeletre a társaságunk másik - mi ketten foglaltuk el a lányok szerepét az ötös fogatban - lány tagja.

 - Holnap meg lesz javítva? - érdeklődtem, nem foglalkozva HyoMin besértődős fajtájával. A recepciós hölgy bólintására csak egy nyugtázó mosollyal válaszoltam.

 - NamJoon, hogy viseled el ezt a nőszemélyt? - lökött egyet haverján YoonGi, miközben szeltük a lépcsőfokokat a vaksötétben.

 - Szeretem, néha ilyen, az meg hát a velejárója - vont vállat a kérdezett. A szobánkban, mire felértünk, már a fal felé fordulva, nyakig betakarózva aludt a beszélgetés témája. - De a szőke haja mutat valamire - kacsintott a fiúk felé.

 - Én is értem, nyugi - bújtam el telefonom mögé. - Barátnők mesélnek ám egymásnak, Nam - ijedt tekintetén nem tudtam nem elnevetni magam.

Hogy hagyjuk aludni HyoMint, YoonGi ágyán ültek a fiúk, én a sajátomon, és beszélgettünk, közben fagyoskodva, mert a falak kezdtek áthűlni.

Aztán kezdtem valami fura szagot érezni, ezt meg is jegyeztem, mire a fiúk felállva elkezdték keresni a szag forrását. A telefon lámpái cikáztak faltól falig, padlótól plafonig, majd az én kezem megállította YoonGi csuklóját, és rávezette egy foltra HyoMin ágya mellett. Közelebbről megnézve egy vérfoltnak látszott, majd a mozdulatlan barátnőmről lehúztam a takarót, és a vérben fürdő testének látványától elborzadva hátráltam vissza.

 - Srácok, most mit csináljunk?! - szólalt meg remegve HoSeok. - Csaknem hagyhatjuk így.

 - Nem csinálhatunk már semmit, HoSeok! - ijedt, aggódó hangon mordult rá NamJoon. Óvatosan visszalépkedve az ágyhoz takartam be HyoMin vágásokkal, sebekkel tarkított testét, közben belelépve a vértócsába. Az agyam elkezdett kattogni, hogy hogyan nem vehettük észre.

 - El kell mondanunk - jelentettem ki. - Muszáj. Nem takarhatjuk vissza, mintha csupán aludna, fiúk!

 - Én mindenesetre előbb gondolkozni akarok egy kicsit - vonult feszülten, aggódó ábrázattal a fürdőbe becsukva maga mögött az ajtót NamJoon.

 - Látott ez horrorfilmeket? - akadt ki HoSeok. - Nem szabad szétválni - tagolta szavakra mondatát, kihangsúlyozva mondanivalóját, kihúzta a fürdőszobából barátját, és együtt maradtunk YoonGi és az én ágyamon ülve.

Még mindig törtem a fejemet a történteken. Összerezzentem, amint újra előjött a kép a halott testről. De újra és újra lejátszottam a képeket, majd felpattantam, és a testhez léptem, megint beleléptem a szőnyeget vörösre festő anyagba. A takarót arrébb húztam, aztán a fénnyel jobban megnéztem a sebeket. Mélyek, szabályosak voltak, mint egy kés pengéje, de az aggasztó a nyakán figyelő szorításnyom volt. Hirtelen valaki mögém lépett, és megkocogtatta a vállam. Ugrottam egyet, megfordulva pedig a nőt fedeztem fel a kompról, felé világítottam, ő meg csak nézett engem, egyre szaporább lett a szívverésem, nagyokat nyeltem, valamit pedig tátogott, próbáltam kivenni, sikertelenül. Aztán YoonGi utánam jött, de nem látta a hölgyet. Szellem volna?

 - Van valami baj? - fogta meg a vállam. - Haló! - integetett arcom előtt kezével, mire a nő eltűnt.

 - Nincs, semmi, csak..mennyi van még napfelkeltéig?

 - Két óra, körülbelül - nyeltem egy nagyot, mire egy női sikolyt hallottam a folyosóról.

 - Ti is hallottátok? - gyűltünk össze ismét ágyam mellett. Mind a négyen a hosszú folyosón kötöttünk ki, hogy megtudjuk a sikoly okát. A négy fény egyike eltűnt a látókörből, NamJoon telefonja lemerült. Így még kevesebb fénnyel, de tovább mentünk, a padlón véres lábnyomok tűntek fel, amik a semmibe vezettek. A sötétből, minden irányból ordítás, sikolyok, durva fém koccanása valami kemény felületen hallatszott.

 - Eltűnt! Eltűnt! - hadarta egymás után HoSeok. - NamJoo.... - zuhant a földre. Körülnézve a legidősebb tagunk sehol sem volt, és ilyen helyzetben mind tudtuk, hogy mi történt vele, majd messziről hallottuk a fájdalmas hangját is.

Tanácstalanul haladtunk le a lépcsőn, a vaksötétben lépkedtünk lefelé, a recepciós pultot én láttam meg legelőbb, de vissza is léptem. A pult még friss vérrel volt fedve, a hátborzongató bútorok telefröcskölve az anyaggal. A padlón keresztülestem egy testen, ami a recepciós hölgyhöz tartozott.

A kanapé hátuljához toltam magam lábammal, és keserves sírásba kezdtem, a fülem pedig lefedtem a kezeimmel. Féltem, nem volt ilyenbe még részem, igazából azt sem tudtam, mi történik éppen. A halálfélelemtől remegtem, lehunytam a szememet is. A sikítások abba maradtak, de a szemeimet így sem nyitottam ki.

 - HoSeok! - hallottam meg YoonGi hangját távolabbról, majd egy pisztoly dördült. Egyáltalán nem is számítottam fegyver hangjára. Felugrottam a földről, és az ismerős alakhoz futottam. A mindig mosolygós barátunk feküdt a padlón, nem messze a lépcsőtől, a fejébe eresztett golyó által hagyott lyukból folyt a vér, amibe beletenyereltem, a kezeimre néztem, és a kint még mindig tartó dörgések utáni villámlások világították meg kezem.

A látványtól kiment a vér a lábamból, és elvesztve az egyensúlyom ültem le a földre. A sírás újra kitört belőlem, mikor a feljebbi szintekről hallottam az újabb fájdalmas, utolsó leheleteket.

YoonGi felrántott a padlóról, és szaladni kezdett velem, berontott egy földszinti szobába, egy kis helyiségbe, és bezárta kulccsal az ajtaját. Raktárhelyiségnek tűnt, mivel takarítószerek sorakoztak a polcokon, épphogy elfértünk köztük. A sírásom megállíthatatlan volt, láttam, éreztem a halott embereket. Egyre nehezebben vettem a levegőt, a szívem is a torkomban dobogott, a sok adrenalin nem hagyott lenyugodni. A velem egy helyiségben tartózkodó személy magához húzott.

 - Nem a te hibád ez, nyugodj meg, kérlek - próbált lenyugtatni. Kintről még mindig szűrődtek be a halálsikolyok, majd egyszer csak minden csendes lett. Elkezdtem remegni, az arcomra irányította a telefonja vakuját, aztán megsimogatta arcom, hogy ne féljek. A kilincset lenyomta valaki kívülről, majd próbált be is jönni, hirtelen a kulcs elfordult a zárban, és kinyílt az ajtó.

A hosszú, fekete hajú alak állt vizesen az ajtóban, hátulról a villámlás világította meg, a fehér ruhája ezúttal szinte fürdött a vérben, a kezében egy csurom vér kés díszelgett. Nyeltem egy nagyot, tudtam, hogy nem élem túl. Hirtelen YoonGi maga felé fordított, és megcsókolt, őszintén. Ekkor a nő, mikor újra ránéztünk elsírta magát, a kést eleresztette, az a földet érve koppant, megfordult, és eltűnt. Megkönnyebbülve, de még mindig gombóccal a torkomban léptem ki a helyiségből. A véres lábnyomokban pedig egy képet találtam, ami fénnyel megvilágítva megvilágosított engem is. Elraktam a zsebembe, majd HoSeok zsebéből kivettem a szobakulcsunkat, beletettem a 'Kijelentkezve' feliratú kosárba, utoljára körülnéztem még, az ablaknál a hajnalodás jelei látszódtak, így meg lett világítva az előtér, a vér fedett mindent, de nem tudtam csak úgy elmenni onnan.

A kérésemre minden egyes megtalált embert eltemettünk YoonGival a hotel kertjében. Minden ember arca, sebei beleivódott az emlékeimbe, az elmémbe. Egy perces néma csendet is tartottunk az egyesével elásott személyeknél. Majd elindultunk csak a saját telefonjainkkal és a visszaútra szóló jegyeinkkel, a többi holminkat a hotelben hagyva. A legelső kompra felszállva néztük, ahogy emelkedett a Nap feljebb és feljebb. A vizet pásztáztam, majd a zsebemből elővettem a talált fotót, a fekete hajú nő és férje üldögélt rajta. Dédmama, dédpapa, nyugodjatok békében. Elengedtem a fotót, azt pedig repítette magával a szél messzire. YoonGi hátulról megölelt, összefonta ujjainkat, amin még mindig a rászáradt vér volt, majd együtt sóhajtottunk.

 - Túléltük - nyomott puszit arcomra, majd együtt néztük tovább a tavat, amint fodrozódott a komp haladásával párhuzamban.

Egy barátunk csendben, a másik kínok között, a harmadik a saját keze által holt, de mi mégis az emlékükkel tovább élünk. Viszont soha vissza nem térünk a százhatos szobába.

~~~

Egy perces néma csend minden elhunyt szerettünkre.