#9 Suzy pt. 2: Kezdetek (+18)

Szereplők: YoonGi (BTS)
OC: Suzy (SuJi)

#5 Suzy előzménye a következő one shot.

  Gyerekkorodban talán sokszor kérdezték, mi akarsz lenni, ha nagy leszel. A válaszok között ott lehetett az állatorvos, az énekes, illetve egyéb sablonszövegek. Mindig irányítani akartak minket, gyerekeket a 'helyes' irányba. Főleg szüleink és tanáraink terelgetnek minket, hogy később a jövőbe 'rendes' munkánk, életünk legyen. Úgyse az lettél végül, ami akartál lenni kicsiként, nemde?. Vagy ha igen, elég elkötelezett lehetsz. De nekem is volna egy kérdésem. Ki tudja, mi igazából a 'helyes irány', a 'rendes munka'? A politikusok, akik ugyanúgy lopnak, csalnak? Vagy az orvosok, akik kenőpénzt fogadnak el, és akkor előbb fogadnak, kedvesebbek az emberrel? És akkor csak kettőt említettem, annak példájából, hogy az emberiség kibaszott pénzéhes. Aztán nem is beszéltünk arról, ha valaki direkt árt másoknak, hogy ő előrébb jusson.

  Őseim rengetegszer gondolkodtak el azon, hogy magántanulóvá tesznek, hogy ne ártsak tanáraimnak vagy diáktársaimnak, ami számtalanszor történt általános iskolai tanulmányaim alatt. Néha a körzőt nyomtam osztálytársaim lábába, karjába. Alkalomadtán pedig vonalzót törtem el osztályfőnökömön. Csoda, hogy nem csaptak ki ezekért, mert a szüleim mindig elsimították az ügyeket. Mondhatni befolyásosak voltak odafenn. Viszont én élveztem, ha láttam másokat szenvedni, ha nézhettem, hogy a másiknak fáj. Talán már a homokozóban is kővel dobáltam mindenki szemét, ezért is maradt velem inkább a négy fal közt anyám. Akit talán, lehetséges, hogy ezért megharaptam többször, ami hetekig ott díszelgett karján.
Végül a nyolcadikat már otthon töltöttem, magántanár oktatott a vizsgákra. Nagyon idegesítő egy nő volt, de muszáj volt elviselnem. Persze néha az ő székére is került egy kis szögecske, ha nem figyelt.

  Aztán egyik nap, amikor egy levél jött anyámnak, én vettem át a postástól. Kíváncsiságom vezérelt, ezért kibontottam, amíg szüleim nem tértek haza. Egy árvaház neve díszelgett a borítékon. A levél tartalma pedig arról szólt, hogy elutasítják a felvételemet, erőszakos hajlamokra hivatkozva. Letettem a konyhapultra a levélnyitó kés mellé a lapot, sóhajtottam egy mélyet, rátámaszkodva a felületre, próbáltam feldolgozni a történteket. Ekkor tökéletes időzítéssel nyitottak be őseim a bejáraton.
 - Ti le akartatok passzolni egy árvaházba? - vallattam azonnal őket, közben magam elé meredve, rájuk sem emelve tekintetem. - Engem nem akartatok megkérdezni, hogy mit is akarok, így tizennégy éves lányotokként?
 - Nem szabad kinyitni más levelét - szólalt meg nyugodt hangon édesapám.
 - Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak - kaptam fel a kést, már villámokat szóró tekintettel.
 - Tedd azt le, SuJi! - ordított rám édesanyám.
 - Most azonnal tedd azt le, hogy megbeszélhessük ezt - folytattam apám.
 - Ne mondjátok meg nekem, hogy mit csináljak, ha úgyse voltam nektek elég jó! - egymásra néztek hátha valami okosat válaszolhatnak erre.
 - Tedd meg, Suzy - mintha valaki a fülembe suttogott volna abban a pillanatban, viszont azt sem tudtam, hogy mi az, amit meg akarok tenni. én pedig lecsaptam nyakukon a pengével. Anyám felsikoltott, ahogy még sosem hallottam. Zene volt füleimnek. Mindketten élettelenül hulltak a földre kezükkel szorították el nyaki sebüket. Mégsem volt nekem ez elég. Még párszor hasukba szúrtam a fegyveremül szolgáló kést, amíg még szuszogtak. Ezek után megfogtam magam, és a bejárati ajtón túli lábtörlőre leültem, hátam az ajtónak döntöttem. A pengét magam mellé tettem, a kezemen csurgó vért kicsit beletöröltem pólómba, aztán csak néztem ki fejemből. Szüleim sikolya visszhangzott még fejemben. Olyan tíz perc elteltével két rendőrautó állt meg csikorgó fékkel az udvar előtt. A villogó lámpa a járművek tetején kibaszottul irritálta a szememet, így kicsit eltakartam kezemmel a fényt. Nyílt az ajtajuk, és négy rendőr sziluettje közeledett felém, mindnek keze a fegyvertáskáján nyugodott.
 - Hol vannak a szüleid, kicsi lány? - közeledett hozzám az egyik férfi óvatosan.
 - Odabent - néztem körbe rajtuk, közben pedig biccentettem a hátam mögé fejemmel.
 - Mit csinálnak odabent? - folytatta a kérdést feltételt.
 - Szerintem éppen véres álmokat alszanak - elmosolyodtam kicsit. - Elvisznek innen végre? - rugaszkodtam el a földtől. Megmeredve álltak körbe. - Melyik kocsiba szálljak?
 - A bal oldaliba, kérem, hölgyem - elindultam az említett jármű felé, amikor helyet nyitottak nekem.
 - Hölgyem? Ugyan. Suzy vagyok - legyintettem. Miközben behuppantam a hátsó ülésre, egyikőjük elkezdte sorolni a jogaimat, meg hogy hova fognak most vinni. - Nem hagyná abba? Kibaszottul idegesítő hangja van - ráncoltam össze homlokomat, majd amint csendben maradt, megköszöntem, és az ablakon pásztáztam tovább az elhaladó dolgokat.

Jó pár év eltelt az incidensem óta. Kettő-három talán, ha jól számoltam a napokat. Minden nap kicsit visszhangzott szüleim utolsó szavai vagy éppen sikolyaik. Egy nap viszont úgy döntöttem, osztálytalálkozót szervezek őseim házába, amit ugye távollétük alatt valósítottam meg, így nem volt ki rám szóljon. A huszonegy létszámos osztályból húszan jelen voltak, csupán egy fiú nem tudott eljönni a munkája miatt. Persze, pont annak a fiúnak nevét használtam álnévnek, hogy eljöjjenek a fiatalok.

A jelenlévők jól érezték magukat, gyomrukban az étellel, kezükben az italos poharakkal, a fülükben a jó zenével. Én az emeleten lebzseltem, csináltam így a buli közepe felé egy sminket magamnak. Majd levánszorogtam észrevétlenül. Bezártam minden ajtót, ablakot, ekkor felálltam az üvegből készült dohányzóasztalra a nappalink közepén egy fegyverrel és a kulcscsomóval a kezemben. Egyből felhívtam magamra a figyelmet ezzel.

 - Ez olyan piával töltött műpisztoly? - kérdezte egyik volt osztálytársnőm az asztal mellé pattanva.

 - Ki akarod próbálni, drágaság? - bólogatva nyitotta ajkait, megrántottam a ravaszt a szájába célozva, mögötte mindent vörösre festett kifröccsenő vére. - Hoppá! Ez nem olyan - határozott mozdulattal irányítottam a szökni próbáló emberekre, összeestek a lövés hatására. A fele népességnél elfogyott a töltényem, ezért megfogtam az asztal alá rejtett baltát és azzal folytattam munkámat. Lábon, fejen, gerincen találtam a volt osztályom tagjait. Végig néztem, ahogy elvéreznek egyesével. De azok a sikolyok. Istenem. Utánozhatatlan az az érzés, amikor kihallod hangjukból a halálfélelmet. Vöröslő vér folyt már mindenütt, mint valami új dizájn. A személyeket, kiknek ereinek vére színezte a padlót, a falakat, arrébb rúgtam egy mozdulattal. A maradék remegő ember felé vettem az irányt, akik megsebesített lábuk miatt csupán húzták magukat a parkettán. Felnevettem a látképre, az esernyők közé rejtett baseball ütőt felvettem kezembe, magam után húztam a földön. Két osztálytársam még mindig próbált szabadulni, kevés sikerrel. Meglendítve a botot találtam egyikük lábát, az pedig reccsent egyet, jelezve, eltört. - Tudod, mi a bajotok? Elhittétek, hogy ártatlan vagyok és csendes. Nagy hiba.

Meglendítettem újból az ütőt, az pedig osztálytársam egyikének tarkóját találta telibe, a lány el is ájult. Majd fél perc múlva már hátának emelkedését sem láttam. Odaléptem az utolsó lányhoz.

 - Ne próbálj meg menekülni. Ha körül nézel, látod, mi vár rád is. Nem tudom amúgy, miért születtél egyáltalán meg? A szüleid minek akartak? Hogy igazolhassák a rengeteg hiányzásod, amit csak úgy csavargással töltöttél? A jegyeid sem valami jók, mert egy segg van az agyad helyén is. Én sem mondom, hogy én vagyok a legokosabb, de meg sem erőltetnéd a kis agyacskád, hogy tanulj, ha már beiratkoztál abba a szájbabaszott suliba - nevettem el magam. - Nem baj - legyintettem. - Most már mindegy, nem igaz? Itt a telefonom, hívd fel a rendőrséget és jelents fel - tárcsáztam a számot és tartottam a füléhez a készüléket. - Beszélj. Így is, úgy is meghalsz - dadogva elmondta a telefonba, amit látott, majd rám nézett, mikor végzett.
 - Nem vágod le a lábait? - megint a suttogás. Ugyanaz, aki ezt az egész bulit kitalálta nekem. Csak, hogy szórakoztasson engem.
 - Tudod, milyen aranyos játékot találtam ki neked a rendőrség megérkezéséig? Megfogom azt a baltát - mutattam a lépcsőnek támasztott szerszámra. - és szépen levágom a lábaidat, hogy fájdalmasan vérezz el, drága volt osztálytársnőm - meztelen talpam alatt éreztem a még meleg vért, amíg odasétáltam a lépcsőhöz. Öt perc múlva meg már a kanapénak dőlve ültem a véres szőnyegen, miután megtettem az elmondottakat a remegő lánnyal. Végignéztem, amíg szépen a vérveszteségtől meghalt.

Kifújtam a tüdőm tartalmát, majd a balta élén végighúztam ujjam, ezzel egy kis réteg vért leszedve arról. Ajkaimhoz érintettem a vért és felnevettem, amint megéreztem a fémes ízt. Ekkor berontott az ajtón az egyenruhások egy osztaga, fegyvert szegeztek rám, mire csak elvigyorodtam.
 - Gyorsak voltak - felálltam, hátam mögé tettem kezem, mire egyikük egy bilincset tett csuklóim köré, persze egyből felismertem az egyént barátom személyében, mikor megfordultam. - YoonGi, nem tudom, mi történt - estem kétségbe. - Most mi lesz? YoonGi, mondj valamit.

 - Ne beszéljen, míg be nem érünk az őrsre - fordított az ajtó felé egy hirtelen mozdulattal, majd tolni kezdett kifelé. Beültetett a rendőrautó hátsó ülésére, ő az anyósülésen foglalt helyet, egy kollégája pedig a kormány mögött.
 - A barátnője? - fordult az ismeretlen YoonGi felé, miközben elindította a motort. Mire egy óvatos bólintást kapott válaszul a fiútól. Az épülethez értünk negyedóra kocsikázás után, ahova az ítéletre várókat zárták be. Szinte már otthon éreztem magam. Egy külön cellát kaptam, annak egyik falát vastag rudak helyettesítették. Barátom levette rólam a hideg fémet és belökött a még annál is hidegebb helyiségbe. - YoonGi - szóltam utána. Visszalépett a cella elé, tőlem két méterre. Megfogtam két rudat, közé helyeztem arcomat, majd ránéztem. - Miért nem kérted meg a főnököd, hogy ne küldjön megint ki hozzám?

 - Nem fognak a magánéleti dolgaim érdekelni a munka közben, főleg amíg gyakornok vagyok - komoly tekintettel válaszolt.

 - Akkor mondd el, hogy miért nem szakítasz velem? - olyan kieséseim vannak, azt sem tudom, mit csinálok. Csak egyszerűen véres kézzel térek vissza a fénybe. Ő meg mindig ott van, amikor letartóztatnak.

 - Mert szeretlek, baszd meg - fogta meg ugyanazokat a rudakat kicsit feljebb, mint én, hirtelen felindulásból.

 - Soha nem mondtad - csóváltam meg fejemet.

 - Szerinted, ha nem szeretnélek, melletted maradtam volna mindeddig? Különben is, hogyan jutottál már megint ki? - lépett megint messzebb.
 - Suzy mondta, hogyan - visszajött minden, amit tettem, hogy miért tettem.
 - Ki az a Suzy? - majd mielőtt megválaszolhattam volna a kollégái elhívták, hogy intézkedjenek az ügyemben.
Órákat ott ültem, a fejemet a rudaknak nyomtam és néztem a kezemen megszáradt vért. Majd az ítéletem az lett, hogy elmegyógyintézetbe zárnak, sok lakat alá. Nem is figyeltem nagyon a terepet, amíg odaértünk. Vagyis csak azt hittem.
A nap végén már egyedül voltam egy kipárnázott szobában, kényszerzubbonyban. Az ajtón lévő elhúzható lyuk pedig egy csattanással kinyílt, így felkeltem az ágyamról, és odalépdeltem.
 - SuJi? Minden oké? - YoonGi hangja ütötte meg fülemet.
 - Ezt komolyan kérdezed? Hogy lehetne minden oké? Amikor egy ilyen szobában vagyok, egy ilyen szarban - emeltem fel hangomat.
 - Az csak a megfigyelés idejére lesz rajtad, hogy magadat is bántani akarod e vagy sem. Legalábbis én ezt tudom - magyarázta.
 - Mintha ez megnyugtatna - motyogást hallottam megint a fejemben. - Azt mondod, adjam át ezt neki?
 - Mi? Most hozzám beszélsz? - értetlen hangon szólalt fel.
 - Suzy üzeni, hogy bepótolhatnánk egyszer, hogy még nem feküdtünk le - vigyorodtam el.
 - Eszednél vagy? - akadt ki kicsit.
 - Tudja, hogy te is akarod, nem kell tagadni. De majd még megbeszéljük, ha legközelebb egyáltalán bejössz - vontam meg vállam, majd leültem az ágyamra, hogy tovább bambulhassak magamban.

To-Do List ~ #3 Get back the memories

Szereplők: JungKook (BTS)

OC: SoRa

Köhögve egy kórházi ágyon feküdve ébredtem fel. Körülnéztem és mellettem egy fiú ült, egy számomra ismeretlen és sötét hajú.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Igen, de te ki vagy? - kérdeztem vissza egy sor köhögés után majd felültem.
- Nem ismersz meg? JungKook vagyok.
- Semmire sem emlékszem. - fogtam meg fejemet.
Ezernyi kérdés fordult meg a fejembe, de elkezdte mesélni a dolgokat a bemutatkozása szerinti JungKook.
- Te SoRa vagy. Valahogyan leestél egy hídról. És mikor a vízbe érkeztél akkor üthetted meg annyira, hogy amnéziád lett. - magyarázta. - Egy pár nap lehet, amíg visszaállnak a dolgok az orvosok szerint. De veled leszek végig.
- Van valakim? Szüleim vagy valaki?
- A szüleid egy hét múlva jönnek csak vissza.
- És te ki vagy? - tettem fel az engem már nagyon foglalkoztató kérdést.
- JungKook, a te fiúd..
Ahogy kimondta egyszerre éreztem a hangján a kétségbeesést és a fejembe nyílaló fájdalmat, mire felszisszentem.
- Én nem tudom, hogy ki vagy. - néztem a szemébe.
- Túl régóta ismerlek, hogy ezt annyiba hagyjam. - rázta fejét. - Szép lassan emlékszel majd mindenre.
Nekem ez túl ijesztő. Egy ismeretlen azt mondja nekem, hogy amúgy a fiúm? Csak forgatni tudtam a szemem kínosan.
- Honnan tudjam, hogy ki vagy?
- Légyszi, higgy nekem, SoRa. - fogta meg a kezem.
- Kérlek, menj ki. Egyedül szeretnék lenni kicsit.
- Rendben. Amúgy holnap suliba kell mennünk majd.
Bólintottam lesütve a szemem majd kiment a helyiségből.
Annyira fura ez. Egy fiú aki azt mondja, hogy a fiúm. Holnap suliba kell mennem, amire egyáltalán nem is emlékszem. Biztos vannak barátaim, akikre szintén nem emlékszem.
Délután pár vizsgálat után hazaengedtek.
JungKook társaságában. Sétáltunk a háza felé, mert azt mondta még nem mutattam meg neki az enyémet.

*JungKook pov*
Félek megfogni a kezét vagy magamhoz húzva megcsókolni. Mivel talán miatta visszajönnek az emlékei. Amit még nem akarok.

*SoRa pov*
Félénken bementem a házba. Kedvesen körbevezetett, de én mégis feszengtem mellette.
- SoRa, muszáj elmondanom valamit. De még nekem is fáj.
- Holnap nem lenne jobb, kérlek. - fordultam meg.
Az arcomba lógott hajam, azzal álcáztam remegő tekintetem.
Hirtelen átölelt hátulról.
- Miattam ugrottál le a hídról. Mert én hülye voltam. - suttogta e szavakat a fülembe, mire remegő lábakkal összerogytam.
JungKook persze megtartott, de a hasítás, ami élesen fúródott a fejembe nem akart megszűnni.
Felnéztem az engem körbefonó karok tulajára.
- Nem akarom tudni. - jelentettem ki. - Majd eszembe jut minden.
Kétségbeesetten nézett rám majd óvatosan leültetett a kanapéra.
Törődő tekintettel kérdezgette, valamit szeretnék-e. Minderre nyersen, keserűen egy nemmel válaszoltam.
- Sajnálom. - sóhajtottam. - Hol tudnék aludni?
- Fent a szobámba.
- Köszi. - álltam fel a kanapéról.
- Ne vezesselek el odáig?
- Megtalálom.
- De..
- JungKook! - emeltem fel a hangom. - Tudom, segíteni akarsz, de éppen most mondtad, hogy te vagy az amnéziám hibása. Szerinted milyen érzés? Azt se tudom, ki vagy. - újra belehasított fejembe, aztán a fülem is elkezdett sípolni. - Csak hagyj. Tényleg kössz a segítséget, de nem kell több. - lépcsőztem fel.
A szobák közül az egyikre rá volt írva "JK" úgyhogy gondoltam, az az övé.
Nem is érdekelt semmi csak betaláltam az ágyat, amikor el is aludtam.
Másnap reggel hat körül JungKook ébresztett. Az arcán már nem a mosoly, hanem szomorúság látszott.
Épp ment volna ki a szobából, mikor utána szóltam.
- Sajnálom. - fogtam meg kezét.
- Mit sajnálsz? Nem kell semmit. - nézett a szemembe.
Mikor a szemébe láttam megcsillanni egy könnycseppet beugrott egy emlékkép.
Mikor JungKook sírt először előttem, amikor elvesztette anyukáját. Próbált akkor mégis férfi maradni a talpán, de nem bírt könnyeivel. Vele sírtam ekkor.
- Anyukád jó ember volt. - jelentettem ki.
- Te honnan tudod, hogy meghalt? Emlékszel?
- Csak egy emlékkép. Akkor volt, hogy először sírtál előttem. Ugye?
- Igen..
- Szeretlek? Vagy szerettelek?
- Azt neked kell tudnod.
- Nem lehetne, hogy holnap megyek suliba? Mégis csak mindent elfelejtettem.
- Előjött az előbbi is. Lehet, hogy a suliba menet eszedbe jut a napi rutinod. - mosolygott.
- Mi lenne ha elmondanád, mit csináltál, ami miatt ezt csináltam?
- Nem. Hagyjuk. Aludj! - ment ki a szobából.
Kétségbeesve ültem le az ágyra, de túl fáradt voltam ezért hátradőlve el is aludtam.

Az elkövetkezendő napokban félénken, de mégis barátságosan mentem suliba. Úgy, hogy senkit sem ismertem meg. Próbáltak segíteni, de négy nap után sem jött vissza emlékezetem. Ugyan pár emlékfoszlány előjött, de csak néhány. JungKookkal is egyre jobb viszonyba kerültem. Éreztem, hogy mi tényleg egy pár vagyunk, voltunk. Kézen fogva mentünk haza meg ilyenek.

Az ötödik napon viszont betelt a pohár nálam, hogy nem ismerem fel a nekem köszönőket.
- JungKook! - szólítottam meg, mikor a parkban ültünk pár haverral, én meg ölében keresztbe. - Légyszi, végre elmondanád? - néztem szemébe.
Szemébe megint előjött a kétségbeesés, tudtam, hogy éppen arra gondol, ami történt.
Közelebb húzott magához, majd fülembe suttogta.
- Ezt nem mertem eddig, mert féltem..az emlékektől...
A szemembe nézett majd lassan megcsókolt. Lehunytam szemem mire az összes, de tényleg az összes emlék előjött.
Az is, ami miatt leugrottam.
- Akkor vége! - hangzott el JungKook szájából emelt hangon.
- Akkor így! - ordítottam rá. - Túl sok volt a veszekedés. Elegem van!
- Tőlem a hídról is leugorhatnál. Nem érdekelne. - könnyezett be, de közbe ordított.
- Igen? - fakadtam sírva. - Hát jó. - rohantam el onnan majd a híd szélén álltam.
Sokáig néztem a vizet majd mikor csupán a fájdalom volt előttem, akkor ugrottam és ütötte meg fejemet, a magasról betonnak érezhető víz.
Az utolsó amit láttam, az a nap volt a vízfelszín felett, ami csak távolodott ahogy süllyedtem lefelé. Ekkor elvesztettem eszméletem.
- El akarok menni innen. - pattantam fel öléből, majd sietősen, köszönés nélkül elmentem onnan.
Az összes emlékem visszajött, így hát hazamentem, ahol megláttam szüleimet.
Megörültek, hogy láttak, de persze, mint minden szülő észrevették rajtam, hogy valami van.
Beszámoltam nekik az elmúlt napokról, majd tátott szájjal néztek rám.
Aztán kérdezgették, hogy de azért jól vagyok-e.
Komolyan ezek után, hogyan lehetnék jól? Egyáltalán elviselhető állapotban?

Pár órával később csengettek és én nyitottam ajtót. JungKook állt az ajtóban.
- Szia.. - hajtotta le fejét.
- Mit szeretnél? - csuktam be kívülről az ajtót.
- Egy esélyt.
- Nem érdekellek, azt mondtad. Leugrottam a hídról is miattad. Szerencse, hogy nem haltam meg. Csak a te hibád lett volna. Te magadnak adnál egy esélyt? Én nem szeretnék. - magyaráztam. - Most kérlek, menj. Legyünk csupán osztálytársak, JungKook.
- SoRa.. - nyúlt kezem felé.
- Menj el! - húztam el kezem.
A lábam néztem és igaz, hogy fájt, de a tekintetem nem is emeltem fel addig amíg el nem indult JungKook. Mikor már nem is nézett vissza sírva fakadtam.
Fájt. Fájt egyszerűen minden porcikám. Gyűlölöm azt, hogy nem tudom nem szeretni.

~
Minden történetnek van tanulsága. Ennek az volt, hogy nem minden ember érdemel második esélyt. Akármennyire is fáj, de ezt mindenkinek át kell élnie.

#5 Suzy

Szereplők: YoonGi (BTS)

(OC) Suzy

~
Szokás mondani, hogy "a jó szívem visz majd sírba". Néha a határán állsz, elmondom.
~

Vonaton ülve mentem haza. Kifelé bámultam az ablakon.
A suliból jöttem haza a "végre péntek van, basszus" érzéssel a fejemben.

Megállt a vonat, sokan leszálltak, mégis egy embernek nem jutott hely a felszállók közül.
Egy kislánynak.
Fekete hosszú haja volt. Kis ruhácskába. Arca falfehér, de egészséges volt.
Mindenkihez odament megkérdezve:
- Leülhetnék a helyére? - mosolygott bájosan, mégse adta át neki senki a helyét.
Mindenkire, aki nemet mondott neki szúró tekintettel nézett.
Mellém lépett majd megkérdezte:
- Leülhetnék a helyére? - mosolygott.
Iszonyatosan fájt a lábam, a tesi órán sérültem le, de átadtam helyemet a kislánynak.
Mosolyogva leült én meg mellette álltam a széknek támaszkodva.
Már nyolc felé járt, be is sötétedett, de még mindig ugyanazok az emberek ültek a vagonban, mint akkor mikor átadtam helyem.
Rám nézett a kislány majd suttogott valamit. Közelebb hajoltam hozzá, hogy újra megismételje és hogy értsem.
- Segítesz? - suttogta
- Igen. Miben? - kérdeztem vissza.
- Köszönöm. - felelte majd felállt a székből amikor hirtelen fékezett a vonat. - Suzy vagyok. Egy vonatbalesetben haltam meg, mert álltam a vonaton, mivel senki nem engedte át nekem a helyét. - szólalt fel hangosan, hogy mindenki hallja.
Bepárásodtak az ablakok és az ajtók üvegei. Majd elváltozott mély hangon, befeketedett szemekkel ordította a kis Suzy:
- Mind meghaltok!
Megfogta a kezem és újra normális hangon. Hideg keze miatt végig futott a hátamon a libabőr.
- Akkor segítesz? - nézett fel rám.
- Mit kellene csinálnom? - kérdeztem remegő hangon.
- Fogd. - nyújtott felém egy kést. - Meg kell ölnöd őket.
Mindenki bepánikolt és próbáltak kijutni.
A kezembe lévő késre néztem, majd az emberekre.
Hirtelen mintha valami megszállt volna egyszerűen odamentem egyesével az emberekhez és lassan elvágtam torkukat. Elpattant valami? Egyeseket végignéztem, amíg elvéreznek vagy csak további mély vágások ejtettem az áldozatokon a hamarabbi és fájdalommentesebb halálhoz. Az embereket vegyes voltak nők, férfiak, gyerekek.
A vér már egy szintig elért és azt vittem tovább a még érintetlen, száraz padlórészekre a cipőm talpával.
A vagon egyik feléből a másikba átmenve mindenkit egyesével irányíthatatlanul megöltem. Szemrebbenés nélkül tűrtem, ahogy a kés, ami fogalmam sincs hogyan került elő, belefúródott az utasokba.
Körülbelül negyven-ötven vagy több ember életét vettem el kevesebb, mint tíz perc alatt.
Visszamentem a vagon közepébe és nekidőlve az ajtónak elkezdtem zokogni. A kés még mindig a kezemben volt, de magamat nem bírtam vele megölni. Nem volt semmilyen késztetésem rá.

Ott ültem véres kézzel, körülöttem hullákkal. El sem tudtam hinni, hogy mindezt én tettem.
Fogtam magam és a vérrel felírtam a mögöttem lévő ajtóra, hogy "Suzy mondta".
Hirtelen kinyílt a szembe lévő ajtó és öt egyenruhás férfi cipelt ki a vagonból, majd beraktak egy kocsiba. Sok éles kanyar után kiszedtek a járműből. Azzal a lendülettel bevittek a sittre.
A kihallgatás alkalmával, ami alatt egy plexi volt köztem és a kihallgató között, mindent elmondtam, ami szerintem történt. Kicsivel később elkérték a vonat kamerájának felvételét. Amit nekem is megmutattak. A felvételt ledöbbenve néztem, ugyanis nem volt senki mellettem és a táskámból vettem ki a kést. Én ordítottam, mindent én csináltam. Nem volt ott a kislány se.
Nagyokat pislogva forgattam a fejem. A kezemre már lassan rászáradt a vér. Azt bámulva vártam a következő kérdéseket.
Belépett egy szintén egyenruhás, mivel a félórás ottlétem alatt megtudták ki is vagyok.
Amit mondott jobban meglepett, mint a felvétel.
- Ez a lány nem az, akinek mondja magát. Az ujjlenyomat szerint egy többszörös gyilkos. De az életkora stimmel. Húsz. Viszont jelentve van, hogy elszökött az elmegyógyintézetből. A legsúlyosabb betegük ez a lány. - magyarázta, mire eszembe jutott minden.
- Sok őr, de olcsó zárak. - vigyorodtam el.
Hirtelen kirohant a tiszt és körülbelül két perc múlva már jöttek is értem. Visszavittek, inkább rángattak többnyire, az intézetbe és tiszta ruhákat adva bezártak még több ajtó mögé egy gumiszobába.
A szobában össz-visz egy kis tévé volt nagyon magason, amibe mindig csak a hírek mentek.
Épp amikor átvettem ruhámat a véresről a tisztára, akkor mondtak be egy hírt, amire csak vigyorogni tudtam.

~ Ötvenhat embert ölt meg az elmegyógyintézet egyik megszökött betege. A többször már megszökött Suzyt már visszavitték szerencsésen az intézménybe. Az egyik orvosa nyilatkozta nekünk, hogy Suzy különös eset, de mindig egyre több ajtó mögé zárják, mégis kiszökik.

Nem értem. Az mondják, veszélyesek vagyunk az emberekre. Én hogyan kerültem ide? Megöltem a családom csupán tizennégy évesen. Mi a baj azzal? Néha meg elfelejtem, hogy ki vagyok, de az okát nem tudták kideríteni. Szóval másképpen ekkor bekattanok. Ezért zárnak több lakat alá egy gumiszobába. Egy látogatóm van, de ő is csak ajtón keresztül beszélhet velem. YoonGi, aki még mindig a fiúm, annak ellenére, hogy többször is gyilkoltam. Azt nem tudom, hogy nincs-e más odakint neki, de legalább havonta egyszer látom.
Az okát nem tudom, hogy miért volt az első bekattanásom anno.

~

Nem a jó szív visz a sírba.

Minden nap kérek egy pakli kártyát, mivel kicsit unalmas ülni egy szinte üres szobában semmit se csinálva. Általában csak szanaszét dobálom a paklit. Aztán valakire reggelre mindig összeszedi.

Hogy miért szökök meg folyton? És hogy miért ölök mikor kint vagyok? Van egy jobb kérdésem.

Te szeretsz unatkozni?

#2 Mikor kihuny a fény a szemekben

Szereplők: HoSeok (BTS)

OC-k: SooRin, EunTae

~

Emberként nem könnyű. Maga az élet sem. Ha viszont már a túlvilágon vagy akkor olyanokat is látsz, amiket amúgy nem. Az összes történetet. Az összes veszekedést. Látod, a fájdalmat az arcokon, mert mindenhol ott tudsz lenni..

~

Az utolsó emlékem, hogy jön a fekete autó és én már nem láttok, nem mozdulok.

Hirtelen egy kórház folyosóján voltam kórházi ruhában, amiket a betegekre adnak.

Nézelődtem körbe, de senki nem nézett rám.

- Elnézést! - szólaltam meg az egyik nővér felé fordulva.

Semmi reakció.

- Miért nem figyel rám senki? - ordítottam el magam.

Senki nem nézett fel, fordult meg vagy akármi.

- Hahó! - léptem egy ember mellé kalimpálva.

- Nem hall és nem is lát téged. - jelent meg a folyosó végén egy fekete ruhás férfi.

- Maga ki? - sétáltam arrébb. - És miért nem hallanak?

- Sokféle képen szoktak hívni, de nemes egyszerűséggel én vagyok a Halál. Azért nem hallanak, mert kómában vagy és szellem vagy.

- Hogy mi? - léptem közelebb az alakhoz. - Ez nem lehet. De én...

- Gyere. - szakított félbe.

Elmentünk a folyosón balra és ott az első ajtón bemenve láttam saját magam lélegeztető gépre kötve és az ágy mellett ült anyám könnyeit törölve.

- Anya. - sóhajtottam. - Nem tudsz rajta segíteni? Nagyon rossz sírni látni. - fordultam a Halál felé.

- Én csak a halott lelkeket viszem tovább.

- De én úgy tudom, hogy ha elintéznivalója van valakinek itt ragad. Nekem még nem szabad elmennem. - kezdtem el veszekedni. - Apa.. - fordultam oldalra meglátva a belépő szülőm.

- Jól vagy, drágám? - simogatta meg apum anya hátát.

- Nem. Még nincs itt az ideje. Még nem szabad. - fakadt sírva.

- Így kellett történnie. Nem mi határozzuk meg a dolgokat. - próbálta nyugtatni feleségét.

- Tudom.. - fogta meg kezemet anyám, ami meg sem moccant.

- Mindig ezt mondogatta apu. A dolgok meg vannak írva előre. Nem mi döntünk. - sóhajtottam. - Én még nem hagyhatom itt őket.

- EunTae, gyere be. - szólalt meg apám.

- EunTae? - fordultam meg mire átment rajtam az illető.

Mintha nekimentem volna a falnak. Hirtelen meg is szédültem.

Nagyokat pislogva próbáltam jobban lenni.
- Ez azért van, mert átment rajtad. Bonyolult, de a lényeg az, hogy nem szabad hagynod az ilyeneket. - magyarázta a Halál.
- Értem. - bólintottam. - Hiányzik a tesóm ölelése. - fordultam vissza családom felé.
- Kimegyünk, köszönünk addig HoSeoknak. - szólalt meg apám. - Beszélgess vele. - vetett egy mosolyt lányára majd kiment anyuval a folyosóra.
Sóhajtva leült az ágy melletti székbe, amibe eddig anyum foglalt helyet.
- SooRin, miért? Miért nem vigyáztál magadra? - könnyezett be. - Mindig mondtad, vigyázzak magamra. Én nem mondtam eleget.. Szinte soha nem voltál kórházban csak ha egyikünket látogattad. Most meg kómában vagy. Nem akarlak még elveszteni, hugi. Inkább lennék a helyedben. - mosolygott, de már elsírva magát. - Többen mondták, hogy ilyenkor hallanak a kómában lévők. Hallasz? Én itt vagyok.
- Halál. Nem lehetne, hogy elköszönök tőlük?
- Túl gyenge a tested és talán pár mondatot tudnál mondani talán. De nem lehet.
- Miért gyenge annyira? Csak egy autóbaleset. Azt értem, hogy elütött az autó meg minden, de..
- Nézd meg a kórlapod.
Odaléptem a laphoz majd elolvasva elsírtam magam.
- Rá..rákos vagyok? - nyögtem ki.
- Már le volt gyengülve a szervezeted és ezért vagy kómában.
- Egyszer, csak még egyszer szorítsd meg a kezem. - szólalt meg újra nővérem. - Boldogtalan leszek veled. A legjobb tesó vagy. Anyuék azért akartak, hogy ne legyek egyedül, legyen egy testvérem. Most meg itt hagysz? Hogy bírok majd egyedül anyuékkal? A jó emlékek hova lesznek?
- Halál, kérlek, had köszönjek el legalább. - fordultam ismét a fekete ruhás alak felé. - Ennyit megérdemelnek.
Elgondolkozott, majd csak rápillantott zsebórájára.
- Szia. - lépett be HoSeok, a tesóm barátja.
- Szia.. - törölte le könnyeit tesóm.
- Nehéz?
- Nagyon. - sóhajtott megfogva élettelen kezem. - Három évvel fiatalabb nálam és ő fekszik itt. Nekem meg kellett volna védenem.
- Nem tehettél semmit. - ölelte át barátnőjét. - Hallottad a dokit, gyenge volt alapból.
- Tudja, hogy mi a bajom? - kérdeztem a Haláltól, mire bólintott.
- De tehettem volna. Nem haragban válok el tőle. - könnyezett be nővérem.
- EunTae, ne sírj, légyszíves. - szorította magához nővéremet HoSeok.
- A kis húgom kómában van és nem tudok tőle elköszönni sem.
- Halál, egy órát? Egy órát sem kaphatnék? Vagy tíz percet? Elbúcsúzni.
- A tested fel fogja adni. Így kómában tovább bírod. - felelte.
- Tisztában vagyok vele.
- SooRin, tíz percet kapsz. De utána velem kell jönnöd.
- Köszönöm. - mosolyodtam el, mire fejemre rakta kezét és már az ágyban pislogtam. - EunTae.. - pislogtam.
- SooRin! - szorította meg kezem.
- Nem fogok innen hazamenni, EunTae. Kérlek, vigyázz anyuékra. Főleg magadra.
- Ne beszélj hülyeséget, hazaviszlek. - törölte meg arcát. - Behívom anyáékat. - rohant ki majd két szülőmmel tért vissza.
- Kicsim! - esett az ágy melletti székbe.
- Anya, nem maradok itt. Vár nagypapa és dédpapa. Vigyázzatok egymásra.
- Sajnálom, hogy nem tudtam jobban vigyázni rád. - szólalt meg apu.
- Mit sajnáltok? Mindent köszönök, amit adtatok. Felneveltetek. Arról viszont nem tehettek, ami történt. - sóhajtottam fájdalmamban. - Ha itt maradnék csak fájna. Jobb helyre fogok kerülni. A rokonok körébe. Vigyáznak ők majd rám.
Felnéztem az órára már öt perc elteltével és mélyet sóhajtottam.
Így kell véget érnie? De..várnak a rokonok..
- Jöttek hozzád, amúgy. - lépett be MinYeon, NaRa, MinRin, HwaNeul és JungGi, az általános sulis barátnőim.
- Lányok.. - sóhajtottam.
- Rossz bőrben vagy. - szólalt meg HwaNeul.
- Mit gondolsz, miért? - adott tockost barátnőjének MinRin.
További négy percig még többször is megmosolyogtattak barátnőim és szüleim is kicsit felderültek.
Viszont nővérem nem mozdult mellőlem.
- EunTae, nem haragszom. - szólaltam meg megszorítva kezét. - Vigyázz anyuékra! Puszilom a lányokat. - hunytam le szemem.
Megint saját magam láttam az ágy mellett állva. A gépek eszeveszettül elkezdtek sípolni. Leállt a szívem és ezt jelezték is a készülékek. Hirtelen mindenki hívta a nővéreket, orvosokat, de már nem tudtak visszahozni. Néztem ahogyan mindenki körülöttem áll, a lányokat, anyuékat is kiküldték.
Mintha egy orvosos filmet néztem volna. Csak éppen élőben néztem és én voltam a halál szélén.
A főorvos megszólalt.
- A halál beállta tizenkettő óra, öt perc. - sóhajtott majd pár nővér kiment a kórteremből.

Meghaltam..

Kimentem a folyosóra, ahol anyu alig kapott levegőt könnyeitől, a lányok döbbenten és bekönnyezve álltak mikor az orvos elmondta a fejleményt.
- Mehetünk? - szólalt meg a Halál.
- Pillanat. - mentem a nővérem mellé, aki összeroskadva ült az egyik folyosói széken.
Megfogtam kezét és suttogtam: ,,Minden rendben lesz"
Pislogva felnézett és éreztem meghallotta mondatomat.
- Menjünk. - fordultam a Halál felé majd elvitt a fénybe.

Azt mondják, a halál után ott élsz tovább, ami az álomvilágod. Nekem ez a házunk volt, ahol tíz éve karácskor költöztünk. A szüleim és nővérem velem voltak és két háziállatunk. Együtt filmeztünk és nevettünk. A kedvenc filmjeink maratonját tartottuk. Senkinek semmi baja sem volt és csak EGYÜTT voltunk...

~

A történet azoknak szól, akik nem tudják, mi a fontos az életben.

Van egy mondás:

,,Akkor veszed észre mid van, ha már elveszítetted"

Ez igaz..

És nyugodjon meg mindenki, a túlvilágon mindenki biztonságban van..

~