#9 Suzy pt. 2: Kezdetek (+18)

Szereplők: YoonGi (BTS)
OC: Suzy (SuJi)

#5 Suzy előzménye a következő one shot.

  Gyerekkorodban talán sokszor kérdezték, mi akarsz lenni, ha nagy leszel. A válaszok között ott lehetett az állatorvos, az énekes, illetve egyéb sablonszövegek. Mindig irányítani akartak minket, gyerekeket a 'helyes' irányba. Főleg szüleink és tanáraink terelgetnek minket, hogy később a jövőbe 'rendes' munkánk, életünk legyen. Úgyse az lettél végül, ami akartál lenni kicsiként, nemde?. Vagy ha igen, elég elkötelezett lehetsz. De nekem is volna egy kérdésem. Ki tudja, mi igazából a 'helyes irány', a 'rendes munka'? A politikusok, akik ugyanúgy lopnak, csalnak? Vagy az orvosok, akik kenőpénzt fogadnak el, és akkor előbb fogadnak, kedvesebbek az emberrel? És akkor csak kettőt említettem, annak példájából, hogy az emberiség kibaszott pénzéhes. Aztán nem is beszéltünk arról, ha valaki direkt árt másoknak, hogy ő előrébb jusson.

  Őseim rengetegszer gondolkodtak el azon, hogy magántanulóvá tesznek, hogy ne ártsak tanáraimnak vagy diáktársaimnak, ami számtalanszor történt általános iskolai tanulmányaim alatt. Néha a körzőt nyomtam osztálytársaim lábába, karjába. Alkalomadtán pedig vonalzót törtem el osztályfőnökömön. Csoda, hogy nem csaptak ki ezekért, mert a szüleim mindig elsimították az ügyeket. Mondhatni befolyásosak voltak odafenn. Viszont én élveztem, ha láttam másokat szenvedni, ha nézhettem, hogy a másiknak fáj. Talán már a homokozóban is kővel dobáltam mindenki szemét, ezért is maradt velem inkább a négy fal közt anyám. Akit talán, lehetséges, hogy ezért megharaptam többször, ami hetekig ott díszelgett karján.
Végül a nyolcadikat már otthon töltöttem, magántanár oktatott a vizsgákra. Nagyon idegesítő egy nő volt, de muszáj volt elviselnem. Persze néha az ő székére is került egy kis szögecske, ha nem figyelt.

  Aztán egyik nap, amikor egy levél jött anyámnak, én vettem át a postástól. Kíváncsiságom vezérelt, ezért kibontottam, amíg szüleim nem tértek haza. Egy árvaház neve díszelgett a borítékon. A levél tartalma pedig arról szólt, hogy elutasítják a felvételemet, erőszakos hajlamokra hivatkozva. Letettem a konyhapultra a levélnyitó kés mellé a lapot, sóhajtottam egy mélyet, rátámaszkodva a felületre, próbáltam feldolgozni a történteket. Ekkor tökéletes időzítéssel nyitottak be őseim a bejáraton.
 - Ti le akartatok passzolni egy árvaházba? - vallattam azonnal őket, közben magam elé meredve, rájuk sem emelve tekintetem. - Engem nem akartatok megkérdezni, hogy mit is akarok, így tizennégy éves lányotokként?
 - Nem szabad kinyitni más levelét - szólalt meg nyugodt hangon édesapám.
 - Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak - kaptam fel a kést, már villámokat szóró tekintettel.
 - Tedd azt le, SuJi! - ordított rám édesanyám.
 - Most azonnal tedd azt le, hogy megbeszélhessük ezt - folytattam apám.
 - Ne mondjátok meg nekem, hogy mit csináljak, ha úgyse voltam nektek elég jó! - egymásra néztek hátha valami okosat válaszolhatnak erre.
 - Tedd meg, Suzy - mintha valaki a fülembe suttogott volna abban a pillanatban, viszont azt sem tudtam, hogy mi az, amit meg akarok tenni. én pedig lecsaptam nyakukon a pengével. Anyám felsikoltott, ahogy még sosem hallottam. Zene volt füleimnek. Mindketten élettelenül hulltak a földre kezükkel szorították el nyaki sebüket. Mégsem volt nekem ez elég. Még párszor hasukba szúrtam a fegyveremül szolgáló kést, amíg még szuszogtak. Ezek után megfogtam magam, és a bejárati ajtón túli lábtörlőre leültem, hátam az ajtónak döntöttem. A pengét magam mellé tettem, a kezemen csurgó vért kicsit beletöröltem pólómba, aztán csak néztem ki fejemből. Szüleim sikolya visszhangzott még fejemben. Olyan tíz perc elteltével két rendőrautó állt meg csikorgó fékkel az udvar előtt. A villogó lámpa a járművek tetején kibaszottul irritálta a szememet, így kicsit eltakartam kezemmel a fényt. Nyílt az ajtajuk, és négy rendőr sziluettje közeledett felém, mindnek keze a fegyvertáskáján nyugodott.
 - Hol vannak a szüleid, kicsi lány? - közeledett hozzám az egyik férfi óvatosan.
 - Odabent - néztem körbe rajtuk, közben pedig biccentettem a hátam mögé fejemmel.
 - Mit csinálnak odabent? - folytatta a kérdést feltételt.
 - Szerintem éppen véres álmokat alszanak - elmosolyodtam kicsit. - Elvisznek innen végre? - rugaszkodtam el a földtől. Megmeredve álltak körbe. - Melyik kocsiba szálljak?
 - A bal oldaliba, kérem, hölgyem - elindultam az említett jármű felé, amikor helyet nyitottak nekem.
 - Hölgyem? Ugyan. Suzy vagyok - legyintettem. Miközben behuppantam a hátsó ülésre, egyikőjük elkezdte sorolni a jogaimat, meg hogy hova fognak most vinni. - Nem hagyná abba? Kibaszottul idegesítő hangja van - ráncoltam össze homlokomat, majd amint csendben maradt, megköszöntem, és az ablakon pásztáztam tovább az elhaladó dolgokat.

Jó pár év eltelt az incidensem óta. Kettő-három talán, ha jól számoltam a napokat. Minden nap kicsit visszhangzott szüleim utolsó szavai vagy éppen sikolyaik. Egy nap viszont úgy döntöttem, osztálytalálkozót szervezek őseim házába, amit ugye távollétük alatt valósítottam meg, így nem volt ki rám szóljon. A huszonegy létszámos osztályból húszan jelen voltak, csupán egy fiú nem tudott eljönni a munkája miatt. Persze, pont annak a fiúnak nevét használtam álnévnek, hogy eljöjjenek a fiatalok.

A jelenlévők jól érezték magukat, gyomrukban az étellel, kezükben az italos poharakkal, a fülükben a jó zenével. Én az emeleten lebzseltem, csináltam így a buli közepe felé egy sminket magamnak. Majd levánszorogtam észrevétlenül. Bezártam minden ajtót, ablakot, ekkor felálltam az üvegből készült dohányzóasztalra a nappalink közepén egy fegyverrel és a kulcscsomóval a kezemben. Egyből felhívtam magamra a figyelmet ezzel.

 - Ez olyan piával töltött műpisztoly? - kérdezte egyik volt osztálytársnőm az asztal mellé pattanva.

 - Ki akarod próbálni, drágaság? - bólogatva nyitotta ajkait, megrántottam a ravaszt a szájába célozva, mögötte mindent vörösre festett kifröccsenő vére. - Hoppá! Ez nem olyan - határozott mozdulattal irányítottam a szökni próbáló emberekre, összeestek a lövés hatására. A fele népességnél elfogyott a töltényem, ezért megfogtam az asztal alá rejtett baltát és azzal folytattam munkámat. Lábon, fejen, gerincen találtam a volt osztályom tagjait. Végig néztem, ahogy elvéreznek egyesével. De azok a sikolyok. Istenem. Utánozhatatlan az az érzés, amikor kihallod hangjukból a halálfélelmet. Vöröslő vér folyt már mindenütt, mint valami új dizájn. A személyeket, kiknek ereinek vére színezte a padlót, a falakat, arrébb rúgtam egy mozdulattal. A maradék remegő ember felé vettem az irányt, akik megsebesített lábuk miatt csupán húzták magukat a parkettán. Felnevettem a látképre, az esernyők közé rejtett baseball ütőt felvettem kezembe, magam után húztam a földön. Két osztálytársam még mindig próbált szabadulni, kevés sikerrel. Meglendítve a botot találtam egyikük lábát, az pedig reccsent egyet, jelezve, eltört. - Tudod, mi a bajotok? Elhittétek, hogy ártatlan vagyok és csendes. Nagy hiba.

Meglendítettem újból az ütőt, az pedig osztálytársam egyikének tarkóját találta telibe, a lány el is ájult. Majd fél perc múlva már hátának emelkedését sem láttam. Odaléptem az utolsó lányhoz.

 - Ne próbálj meg menekülni. Ha körül nézel, látod, mi vár rád is. Nem tudom amúgy, miért születtél egyáltalán meg? A szüleid minek akartak? Hogy igazolhassák a rengeteg hiányzásod, amit csak úgy csavargással töltöttél? A jegyeid sem valami jók, mert egy segg van az agyad helyén is. Én sem mondom, hogy én vagyok a legokosabb, de meg sem erőltetnéd a kis agyacskád, hogy tanulj, ha már beiratkoztál abba a szájbabaszott suliba - nevettem el magam. - Nem baj - legyintettem. - Most már mindegy, nem igaz? Itt a telefonom, hívd fel a rendőrséget és jelents fel - tárcsáztam a számot és tartottam a füléhez a készüléket. - Beszélj. Így is, úgy is meghalsz - dadogva elmondta a telefonba, amit látott, majd rám nézett, mikor végzett.
 - Nem vágod le a lábait? - megint a suttogás. Ugyanaz, aki ezt az egész bulit kitalálta nekem. Csak, hogy szórakoztasson engem.
 - Tudod, milyen aranyos játékot találtam ki neked a rendőrség megérkezéséig? Megfogom azt a baltát - mutattam a lépcsőnek támasztott szerszámra. - és szépen levágom a lábaidat, hogy fájdalmasan vérezz el, drága volt osztálytársnőm - meztelen talpam alatt éreztem a még meleg vért, amíg odasétáltam a lépcsőhöz. Öt perc múlva meg már a kanapénak dőlve ültem a véres szőnyegen, miután megtettem az elmondottakat a remegő lánnyal. Végignéztem, amíg szépen a vérveszteségtől meghalt.

Kifújtam a tüdőm tartalmát, majd a balta élén végighúztam ujjam, ezzel egy kis réteg vért leszedve arról. Ajkaimhoz érintettem a vért és felnevettem, amint megéreztem a fémes ízt. Ekkor berontott az ajtón az egyenruhások egy osztaga, fegyvert szegeztek rám, mire csak elvigyorodtam.
 - Gyorsak voltak - felálltam, hátam mögé tettem kezem, mire egyikük egy bilincset tett csuklóim köré, persze egyből felismertem az egyént barátom személyében, mikor megfordultam. - YoonGi, nem tudom, mi történt - estem kétségbe. - Most mi lesz? YoonGi, mondj valamit.

 - Ne beszéljen, míg be nem érünk az őrsre - fordított az ajtó felé egy hirtelen mozdulattal, majd tolni kezdett kifelé. Beültetett a rendőrautó hátsó ülésére, ő az anyósülésen foglalt helyet, egy kollégája pedig a kormány mögött.
 - A barátnője? - fordult az ismeretlen YoonGi felé, miközben elindította a motort. Mire egy óvatos bólintást kapott válaszul a fiútól. Az épülethez értünk negyedóra kocsikázás után, ahova az ítéletre várókat zárták be. Szinte már otthon éreztem magam. Egy külön cellát kaptam, annak egyik falát vastag rudak helyettesítették. Barátom levette rólam a hideg fémet és belökött a még annál is hidegebb helyiségbe. - YoonGi - szóltam utána. Visszalépett a cella elé, tőlem két méterre. Megfogtam két rudat, közé helyeztem arcomat, majd ránéztem. - Miért nem kérted meg a főnököd, hogy ne küldjön megint ki hozzám?

 - Nem fognak a magánéleti dolgaim érdekelni a munka közben, főleg amíg gyakornok vagyok - komoly tekintettel válaszolt.

 - Akkor mondd el, hogy miért nem szakítasz velem? - olyan kieséseim vannak, azt sem tudom, mit csinálok. Csak egyszerűen véres kézzel térek vissza a fénybe. Ő meg mindig ott van, amikor letartóztatnak.

 - Mert szeretlek, baszd meg - fogta meg ugyanazokat a rudakat kicsit feljebb, mint én, hirtelen felindulásból.

 - Soha nem mondtad - csóváltam meg fejemet.

 - Szerinted, ha nem szeretnélek, melletted maradtam volna mindeddig? Különben is, hogyan jutottál már megint ki? - lépett megint messzebb.
 - Suzy mondta, hogyan - visszajött minden, amit tettem, hogy miért tettem.
 - Ki az a Suzy? - majd mielőtt megválaszolhattam volna a kollégái elhívták, hogy intézkedjenek az ügyemben.
Órákat ott ültem, a fejemet a rudaknak nyomtam és néztem a kezemen megszáradt vért. Majd az ítéletem az lett, hogy elmegyógyintézetbe zárnak, sok lakat alá. Nem is figyeltem nagyon a terepet, amíg odaértünk. Vagyis csak azt hittem.
A nap végén már egyedül voltam egy kipárnázott szobában, kényszerzubbonyban. Az ajtón lévő elhúzható lyuk pedig egy csattanással kinyílt, így felkeltem az ágyamról, és odalépdeltem.
 - SuJi? Minden oké? - YoonGi hangja ütötte meg fülemet.
 - Ezt komolyan kérdezed? Hogy lehetne minden oké? Amikor egy ilyen szobában vagyok, egy ilyen szarban - emeltem fel hangomat.
 - Az csak a megfigyelés idejére lesz rajtad, hogy magadat is bántani akarod e vagy sem. Legalábbis én ezt tudom - magyarázta.
 - Mintha ez megnyugtatna - motyogást hallottam megint a fejemben. - Azt mondod, adjam át ezt neki?
 - Mi? Most hozzám beszélsz? - értetlen hangon szólalt fel.
 - Suzy üzeni, hogy bepótolhatnánk egyszer, hogy még nem feküdtünk le - vigyorodtam el.
 - Eszednél vagy? - akadt ki kicsit.
 - Tudja, hogy te is akarod, nem kell tagadni. De majd még megbeszéljük, ha legközelebb egyáltalán bejössz - vontam meg vállam, majd leültem az ágyamra, hogy tovább bambulhassak magamban.

#6 The Room 106 (+18)

Szereplők: HoSeok; YoonGi; NamJoon (BTS), HyoMin (T-ara)


A kompon szeltük a nagy szélességű tavat, hogy átérve elfoglalhassuk a szállodát. A hideg szél iszonyatosan fújt, az időjárás sem volt jobb, az eső verdeste pulcsim kapucniját. Mindenki összehúzódva didergett.

Igazgattam vizes hajtincseimet, mikor félre nézve megláttam a komp legszélén egy nőt, hosszabb haja volt, mint nekem, és feketén lengette a levegő áramlása. Egy fehér, hosszú ujjú, bokáig érő ruha volt rajta, aminek csipkézett mintája miatt régiesnek hatott. Sápadt arcán nem volt észrevehető bármi jel, ami azt mutatta volna, hogy nem élvezi a hideg fuvallatot, ami bőrét érte.

 - Elnézést, jól van? - léptem mellé, mert aggasztani kezdett bőrének színe. Terjengett a fiatal nőből az átható, poshadt vizes szennyes szaga. Csak miután megkocogtattam vállát nézett rám. Egy bólintásnyi időre felém fordult, aztán újra a vizet pásztázta. Visszatértem baráti körömhöz, ekkor át is értünk, megálltunk, hátra nézve már nem is láttam a hölgyet. A hideg szaladt át gerincemen, de nem az időjárás okozta, ez más volt.

A szálloda felé indultunk, az esőfelhők még mindig nem hagyták megszáradni ruháinkat. Szerencsére a szállás közel volt a kikötőhöz.

A bejárati ajtón belépve egyből kiegyenesedtek a didergő hátak a meleg hatására. HoSeok,  a recepcióhoz sietett, hogy minél előbb elfoglalhassuk szobánkat.

A benti bútorzat régies, kopottas állapota hátborzongató hatást keltett bennem. A sötét falak se nyújtottak kedves kezeket felém.

Amint a kulcsfelelősünk meglengette a fémdarabot, és az zörrent egyet a vele egy karikán lévő kulcstartóval, amin a szobaszám díszelgett, az öt fős társaságunk végig vonult a lépcsőn felfelé, az első emeleten elfordulva, a folyosó végén találtuk meg a két napig otthonunknak nevezendő helyiséget. A szobában két különálló, de mégis egybenyíló helyiség volt, egy ajtónak hagyott lyuk volt csupán a falon, plusz egy fürdő. Összesen pont öt ágy volt, ami nekünk megfelelt.

Az egyes emberek elfoglalták, kis veszekedésekkel, az ágyakat, én meg az ablak alatti fekvőhelyre lehuppanva néztem kifelé.

Átlibbent a másik részből barátnőm, a szőke HyoMin, felvetette az ötletet, hogy csináljunk már valamit, de a többi szobalakó a telefon képernyője mögé bújva lustálkodott tovább.

 - HyoMin, senkinek nincs kedve semmihez ilyen szar időben, te is vegyél vissza kicsit, ez az egész úgyis a te ötleted volt - szólalt meg a velem szomszédos ágyon heverő fekete hajú, álmoskás egyén, azaz YoonGi, közben szemei lehunyva tartotta. Jót mosolyogtam beszólásán, mire a lány dühös tekintettel nézett felém. Letettem a fejem párnámra, amíg sértődötten átvonult a helyére HyoMin, majd YoonGi az oldalára fordulva rám nézett. - Te mégis mit vársz ettől az úttól? - szegezte felém a kérdést.

 - Hogy éljük túl - nevettem el magam. Nagyot sóhajtva újra az ablakon lefolyó vízcseppekre terelődött a tekintetem. Csak éljük túl.

Hamar be is esteledett, és egyre sötétebb lett a szobában is, a lámpákat próbáltuk felkapcsolni, sikertelenül. A recepcióra leballagva, közben telefonjainkkal világítva, megtudtuk, hogy az áramot a vihar csapta le, így fűtés sem lesz este. Felháborodva trappolt fel az emeletre a társaságunk másik - mi ketten foglaltuk el a lányok szerepét az ötös fogatban - lány tagja.

 - Holnap meg lesz javítva? - érdeklődtem, nem foglalkozva HyoMin besértődős fajtájával. A recepciós hölgy bólintására csak egy nyugtázó mosollyal válaszoltam.

 - NamJoon, hogy viseled el ezt a nőszemélyt? - lökött egyet haverján YoonGi, miközben szeltük a lépcsőfokokat a vaksötétben.

 - Szeretem, néha ilyen, az meg hát a velejárója - vont vállat a kérdezett. A szobánkban, mire felértünk, már a fal felé fordulva, nyakig betakarózva aludt a beszélgetés témája. - De a szőke haja mutat valamire - kacsintott a fiúk felé.

 - Én is értem, nyugi - bújtam el telefonom mögé. - Barátnők mesélnek ám egymásnak, Nam - ijedt tekintetén nem tudtam nem elnevetni magam.

Hogy hagyjuk aludni HyoMint, YoonGi ágyán ültek a fiúk, én a sajátomon, és beszélgettünk, közben fagyoskodva, mert a falak kezdtek áthűlni.

Aztán kezdtem valami fura szagot érezni, ezt meg is jegyeztem, mire a fiúk felállva elkezdték keresni a szag forrását. A telefon lámpái cikáztak faltól falig, padlótól plafonig, majd az én kezem megállította YoonGi csuklóját, és rávezette egy foltra HyoMin ágya mellett. Közelebbről megnézve egy vérfoltnak látszott, majd a mozdulatlan barátnőmről lehúztam a takarót, és a vérben fürdő testének látványától elborzadva hátráltam vissza.

 - Srácok, most mit csináljunk?! - szólalt meg remegve HoSeok. - Csaknem hagyhatjuk így.

 - Nem csinálhatunk már semmit, HoSeok! - ijedt, aggódó hangon mordult rá NamJoon. Óvatosan visszalépkedve az ágyhoz takartam be HyoMin vágásokkal, sebekkel tarkított testét, közben belelépve a vértócsába. Az agyam elkezdett kattogni, hogy hogyan nem vehettük észre.

 - El kell mondanunk - jelentettem ki. - Muszáj. Nem takarhatjuk vissza, mintha csupán aludna, fiúk!

 - Én mindenesetre előbb gondolkozni akarok egy kicsit - vonult feszülten, aggódó ábrázattal a fürdőbe becsukva maga mögött az ajtót NamJoon.

 - Látott ez horrorfilmeket? - akadt ki HoSeok. - Nem szabad szétválni - tagolta szavakra mondatát, kihangsúlyozva mondanivalóját, kihúzta a fürdőszobából barátját, és együtt maradtunk YoonGi és az én ágyamon ülve.

Még mindig törtem a fejemet a történteken. Összerezzentem, amint újra előjött a kép a halott testről. De újra és újra lejátszottam a képeket, majd felpattantam, és a testhez léptem, megint beleléptem a szőnyeget vörösre festő anyagba. A takarót arrébb húztam, aztán a fénnyel jobban megnéztem a sebeket. Mélyek, szabályosak voltak, mint egy kés pengéje, de az aggasztó a nyakán figyelő szorításnyom volt. Hirtelen valaki mögém lépett, és megkocogtatta a vállam. Ugrottam egyet, megfordulva pedig a nőt fedeztem fel a kompról, felé világítottam, ő meg csak nézett engem, egyre szaporább lett a szívverésem, nagyokat nyeltem, valamit pedig tátogott, próbáltam kivenni, sikertelenül. Aztán YoonGi utánam jött, de nem látta a hölgyet. Szellem volna?

 - Van valami baj? - fogta meg a vállam. - Haló! - integetett arcom előtt kezével, mire a nő eltűnt.

 - Nincs, semmi, csak..mennyi van még napfelkeltéig?

 - Két óra, körülbelül - nyeltem egy nagyot, mire egy női sikolyt hallottam a folyosóról.

 - Ti is hallottátok? - gyűltünk össze ismét ágyam mellett. Mind a négyen a hosszú folyosón kötöttünk ki, hogy megtudjuk a sikoly okát. A négy fény egyike eltűnt a látókörből, NamJoon telefonja lemerült. Így még kevesebb fénnyel, de tovább mentünk, a padlón véres lábnyomok tűntek fel, amik a semmibe vezettek. A sötétből, minden irányból ordítás, sikolyok, durva fém koccanása valami kemény felületen hallatszott.

 - Eltűnt! Eltűnt! - hadarta egymás után HoSeok. - NamJoo.... - zuhant a földre. Körülnézve a legidősebb tagunk sehol sem volt, és ilyen helyzetben mind tudtuk, hogy mi történt vele, majd messziről hallottuk a fájdalmas hangját is.

Tanácstalanul haladtunk le a lépcsőn, a vaksötétben lépkedtünk lefelé, a recepciós pultot én láttam meg legelőbb, de vissza is léptem. A pult még friss vérrel volt fedve, a hátborzongató bútorok telefröcskölve az anyaggal. A padlón keresztülestem egy testen, ami a recepciós hölgyhöz tartozott.

A kanapé hátuljához toltam magam lábammal, és keserves sírásba kezdtem, a fülem pedig lefedtem a kezeimmel. Féltem, nem volt ilyenbe még részem, igazából azt sem tudtam, mi történik éppen. A halálfélelemtől remegtem, lehunytam a szememet is. A sikítások abba maradtak, de a szemeimet így sem nyitottam ki.

 - HoSeok! - hallottam meg YoonGi hangját távolabbról, majd egy pisztoly dördült. Egyáltalán nem is számítottam fegyver hangjára. Felugrottam a földről, és az ismerős alakhoz futottam. A mindig mosolygós barátunk feküdt a padlón, nem messze a lépcsőtől, a fejébe eresztett golyó által hagyott lyukból folyt a vér, amibe beletenyereltem, a kezeimre néztem, és a kint még mindig tartó dörgések utáni villámlások világították meg kezem.

A látványtól kiment a vér a lábamból, és elvesztve az egyensúlyom ültem le a földre. A sírás újra kitört belőlem, mikor a feljebbi szintekről hallottam az újabb fájdalmas, utolsó leheleteket.

YoonGi felrántott a padlóról, és szaladni kezdett velem, berontott egy földszinti szobába, egy kis helyiségbe, és bezárta kulccsal az ajtaját. Raktárhelyiségnek tűnt, mivel takarítószerek sorakoztak a polcokon, épphogy elfértünk köztük. A sírásom megállíthatatlan volt, láttam, éreztem a halott embereket. Egyre nehezebben vettem a levegőt, a szívem is a torkomban dobogott, a sok adrenalin nem hagyott lenyugodni. A velem egy helyiségben tartózkodó személy magához húzott.

 - Nem a te hibád ez, nyugodj meg, kérlek - próbált lenyugtatni. Kintről még mindig szűrődtek be a halálsikolyok, majd egyszer csak minden csendes lett. Elkezdtem remegni, az arcomra irányította a telefonja vakuját, aztán megsimogatta arcom, hogy ne féljek. A kilincset lenyomta valaki kívülről, majd próbált be is jönni, hirtelen a kulcs elfordult a zárban, és kinyílt az ajtó.

A hosszú, fekete hajú alak állt vizesen az ajtóban, hátulról a villámlás világította meg, a fehér ruhája ezúttal szinte fürdött a vérben, a kezében egy csurom vér kés díszelgett. Nyeltem egy nagyot, tudtam, hogy nem élem túl. Hirtelen YoonGi maga felé fordított, és megcsókolt, őszintén. Ekkor a nő, mikor újra ránéztünk elsírta magát, a kést eleresztette, az a földet érve koppant, megfordult, és eltűnt. Megkönnyebbülve, de még mindig gombóccal a torkomban léptem ki a helyiségből. A véres lábnyomokban pedig egy képet találtam, ami fénnyel megvilágítva megvilágosított engem is. Elraktam a zsebembe, majd HoSeok zsebéből kivettem a szobakulcsunkat, beletettem a 'Kijelentkezve' feliratú kosárba, utoljára körülnéztem még, az ablaknál a hajnalodás jelei látszódtak, így meg lett világítva az előtér, a vér fedett mindent, de nem tudtam csak úgy elmenni onnan.

A kérésemre minden egyes megtalált embert eltemettünk YoonGival a hotel kertjében. Minden ember arca, sebei beleivódott az emlékeimbe, az elmémbe. Egy perces néma csendet is tartottunk az egyesével elásott személyeknél. Majd elindultunk csak a saját telefonjainkkal és a visszaútra szóló jegyeinkkel, a többi holminkat a hotelben hagyva. A legelső kompra felszállva néztük, ahogy emelkedett a Nap feljebb és feljebb. A vizet pásztáztam, majd a zsebemből elővettem a talált fotót, a fekete hajú nő és férje üldögélt rajta. Dédmama, dédpapa, nyugodjatok békében. Elengedtem a fotót, azt pedig repítette magával a szél messzire. YoonGi hátulról megölelt, összefonta ujjainkat, amin még mindig a rászáradt vér volt, majd együtt sóhajtottunk.

 - Túléltük - nyomott puszit arcomra, majd együtt néztük tovább a tavat, amint fodrozódott a komp haladásával párhuzamban.

Egy barátunk csendben, a másik kínok között, a harmadik a saját keze által holt, de mi mégis az emlékükkel tovább élünk. Viszont soha vissza nem térünk a százhatos szobába.

~~~

Egy perces néma csend minden elhunyt szerettünkre.

To-Do List #10 ~ A perfect day

Szereplők: Kai (EXO)
OC: Sophie


~
Hirtelen egy nagy dudálás zökkent ki merengésemből, a buszmegálló mellett elhaladó sofőrök feszültségét érzem behatolni dombhártyámon.
- Miért mennek úgy az utakon, mint egy csapat állat? - sóhajtom magam elé. Begördül ekkor a busz a helyére, elfoglalok rajta egy tetszőleges ülést, majd a fülhallgatómat elővéve zárom ki a reggeli csecsemősírás, a hangosan beszélgető egyének és a közlekedés zaját. Csak bámulok ki az ablakon, mikor térlátásomnak köszönhetően látom, hogy egy személy megáll a soromban és az ülésre mutat, ugyan a zenétől, mi a fülembe szól, nem hallom a kérdését, de arrébb húzódom jelzésképpen.
Pár perc múlva az illető kikapja a fülemből a megnyugtató dallamokat, felé kapom fejem, mikor rájövök, ismerem.
- Jó reggelt, Sophie! - mosolyog rám fiúm.
- Neked is Kai. Csak a buszon szándékszol tudomást venni rólam? - tudni illik, hogy a suliban nagy hírneve van, mindenki érte omlik, de nem vállalta még fel, hogy együtt vagyunk. Az út további részében folytatom az elhaladó fák fürkészését, majd ahogy szokásosan a bejáratnál különválunk, mintha nem is ismernénk egymást, mintha talán az osztálytársi viszonyban kimerülne a dolog.
Az órák egymás után jönnek, viszont az egyik szünetben a mindig zsúfolt folyosón, ahol általában a legtöbb pletyka alapanyaga keletkezik, Kai közelít felém, amíg én a szekrényemet zárom éppen vissza.
- Sophie. - lép mellém határozottan a mögötte sorakozó lánytömeggel.
- Mit szeretnél? - mély barna szemeibe nézek, ami egyszerűen ellenállhatatlanná teszi és ezért is bomlanak érte annyian. Füttyent egy nagyot, mire a diákok összessége egyszerre megáll, újra felém fordul miközben minden egyes szempár minket néz.
- Téged. - suttogja. - Én ezt a lányt akarom mindenki közül. - emeli feljebb hangját a focista alkatú srác, hogy mindenki hallja.
- De..de..de Kai.. - hisztizik be mögötte a lánycsapat.
- Mostantól felvállalom, hogy ő a barátnőm. - letérdel elém ekkor hirtelen, a kabátjából előhúz egy szál vörös rózsát nekem címezve.
Pirulva átveszem, majd az egész napot velem tölti a suliban is. Hazafelé már öt körül jár az idő, de mi még mindig a sötétedő, decemberi utakat járjuk. Egyszer csak egy olyan úthoz érünk, ahol a fagyott út csillog az utcai lámpa fényétől, páromra mosolygok, elkezdek csúszkálni, mire lassacskán Kai is becsatlakozik a bolondozásomba. Felnézek az égre, ahonnan fehér pontokat látok esni. A lassan szállingó pelyheket enyhén fújja az északi szél. Mindent hó fed nem sokára. A patakok is lassabban folynak az ilyen hideg időkben felkészülve a mínuszok okozta fagyra.
Kinyújtottam kezem, hátha tenyeremben elkapok pár apró, de mégis különböző hópelyhet.
- Mi lesz, ha mindent elér a fagy, a vég? - fordulok fejemmel a mellettem álló személy felé.
- Akkor én ott leszek egy forró teával a kezemben. Nem hagynám, hogy az egyetlen reményem az életben megfagyjon.- elpirulok, kezébe veszi óvatosan arcom, mélyen szemembe néz. - A szerelmünk nem fagy meg soha.
Kezeit leveszem arcomról, megfordulok, lehajtom fejem, majd valamiért bekönnyezem és már csupán a szűz hóba eső könnyeimet látom. Az okát sírásomnak nem tudom viszont.

Hirtelen elkezdem érezni kezeit magam körül, érezni kezdem melegségét. Megfordít, államat felemeli, hogy szemembe nézhessen. Fájdalmasan ránézek. Hajamon elolvaszt egy hópelyhet, majd elengedve tincset megszólal.
- Miért sírsz? - kérdi kedves hangon.
- Nem tudom magam sem, igazából talán öröm könnyek.
- Ne sírj többet, kérlek. - ölel át vállam felett. - Gyere, csúszkáljunk még, akkor felvidulsz. - húz magával vissza a csúszós felületre. Aztán egyszer úgy kisiklik a lábam magam alól, hogy magammal rántva Kait elesek, ő hátára én meg rá érkezek, de csak nevetve nézünk egymásra. Lassan csöndbe maradunk, bámulunk egymás szemébe, hátamra hullnak az apró pelyhek, de nem zavar, mert talán ez az a pillanat az életemben, amikor semmi az ég világon nem érdekel, mert vele vagyok. E percek első találkozásunk emlékét idézik fel bennem, a havazást, a balesetből egymásra borulást, a szerelmes pillantásokat.
Feltápászkodva elindulunk az emeletes házig, hol én lakom. Az idő csakis ellenünk dolgozik, mert pár perc alatt a célunkhoz érünk. Fájdalmas búcsút kéne vennem tőle, mert szüleim nem éppen kellemesen fogadják jelenlétét. Úgy döntök hát, hogy barátom is magammal húzom a lépcsőházba, ahol melegebb van, mint kint, leülök az első lépcsőfokra, mosolyogva magam mellé húzom szerelmem.
- Nem kéne haza menned? - fordul felém.
- Itthon vagyok.
- Nem fognak leszidni, mert a lépcsőházban vagy és velem? - vált aggódó hangnemben.
- Nem érdekelnek a szüleim most. - bújok hozzá átölelve karját.
Hűvös a levegő ugyan, de Kai átadta melegét nekem. Így alszunk be, és így lett ez életem legszebb és legemlékezetesebb napja, vagyis tökéletes.

To-Do List #9 ~ Better fate

Szereplők: KiBum (SHINee)
OC: MyungHee


A dolgok elfajulhatnak. Rengeteg fiatal hal meg apró dolgok miatt. Szülői nemtörődömség vagy szerelmi bánat okozza, mindegy. Ha az embernek fáj valami, képes a legvégsőkig elmenni, ha nincs kinek elmondania azt. A világon nincs már így is elég gyilkosság, még valaki öngyilkos is lesz egy idő után...

~

Nagyra vágyó vagyok, ha csak el szeretnék szabadulni a gondterhelt életemtől?

Szüleim a jogi pálya felé zavarnak, de minek, jól keresnek, ennyi. Haza akarok menni. Egy olyan otthonba, akarok hazatérni, ahol elfogadnak úgy, ahogy vagyok, nem mondják, lányom, tanulj keményebben, mert nem lesz életed.

Érezni szeretném a tavaszias szellőt az arcomon, talán egy mezőn üldögélve. Valakivel, akit szeretek esetleg. 

Helyette itt ücsörgök a dohos, koszos, mihaszna tanterembe. Kifelé bámulok az ablakon, többször rám szól tanárom, de mielőtt még megkérne, hogy fáradjak ki, ugyan nem hangoskodok, de inkább kimegyek. Utánam néznek osztálytársaim, de mit érdekelne az engem.

Egyenesen, cuccommal együtt, rohanok keresztül a folyóson, ki az intézmény kapuin, majd csupán a híd korlátja állít meg.

Elegem van az életemből, a legboldogabb óráim akkor vannak, mikor álmaimban járok, de ekkor is kiszakít álmodozásomból szüleim veszekedésének zaja.

Átmásztam a korláton, épphogy egy kezemmel fogtam azt. Egy árva lelket sem rendít meg tettem.

Mikor épp ugrottam volna a hideg, kéklő vízbe egy fiú hangja szólított meg.

- Ugye nem ugrasz le? - lépett közelebb óvatosan.

- Van más választásom? Nem hiányoznék senkinek. - válaszoltam hátra se nézve.

- Ezt nem értem én. Mi olyan történik az emberek életében, hogy véget kell vetniük mindennek?

- Nem értheted. - vágtam fejéhez.

- Magyarázd el nekem. - fogta meg kezemet, ami a korláton nyugodott.

Megfordultam, majd átsegített a fémrúdon.

- Nem fogom neked megköszönni, hogy megmentettél talán egy jobb élettől. - kaptam fel vállamra táskám és indultam el az egyik irányba.

Nem néztem hátra, nem is érdekelt az a fiú. A mély barna szemei, a... nem érdekelt.

A nap folyamán császkáltam a városba, vissza nem mentem a suliba, minek is mentem volna?

Másnap újra belefutottam a hídi megmentőmmel.
- Szia. - mosolygott. - Megint lógsz a suliból?
- Te se tűnsz többnek nálam, akkor is lógsz?
- Igen. - vonta meg a vállát nevetve. Oh, istenem, az a nevetés.
- Mi a neved? - égetett a kérdés.
- KiBum. - dőlt neki a híd korlátjának hátával.
- Nem vagy helyes gyerek, ne játszd azt. - cukkoltam.
- Inkább mondd, mi a neved?
- MyungHee. - mutatkoztam be.
- Örülhetnél, megmentettelek ahelyett, itt cikizel?
- Ki cikizett?
- Helyes vagyok? - vágta be magát pózba.
Igen, minden irányból, minden megvilágításban, helyes vagy, anyám..
- Hm. - vágtam so-so képet.
Beleharaptam alsó ajkamba, mikor közelebb lépett.
Az amúgy forgalmas híd számomra megszűnt, csupán KiBumot láttam magam előtt. A járókelők sokasága eltűnt.
Soha nem éreztem ilyet, minden tagom bizsereg, végre boldog vagyok, pedig alig ismerem, sőt a nevén kívűl semmi egyebet sem tudok róla, de ez miért izgatna egy magam fajtát?
- Nem kell meghálálnod, hogy megmentettelek. Sétálj velem kicsit. Az is elég lesz.
- Rendben. - bólintottam. - Mesélsz magadról kicsit?
- Meg szeretnél ismerni? - húzta fel szemöldökét mosolyogva. - Hát rendben, hol kezdjem? Kim KiBum, tizenhat éves vagyok, a szüleim alig foglalkoznak velem, ezt lehet, hogy a sulihoz való hozzáállásom miatt teszik.
- KiBum, ha meghálálom, hogy megmentettél, akkor megígéred, hogy járni fogsz rendesen suliba?
- Ha te is ezentúl. - kötötte ki.
- Rendben. - ráztunk kezet. Az érintése puha, selymes, kedves volt. Mosolygása megnyugtatott, mosolygásra késztetett. Ajkai teltek, puhának tűnőek.
- Mi az álmod?
- Hm? - szakított ki merengésemből. - Öhm, hát, régen, amikor még általánosba jártam, szerettem lovagolni, jó is voltam benne, de aztán valahogy akkor történt, amikor meghalt az egyik lovam. Utána nem akartam többet másikra ülni. - figyelmesen hallgatott, ahogyan az élettörténetemet meséltem neki. - És te?
- Hát, nem is tudom, nem olyan fiús dolog, de nagyon szerettem volna divattervező lenni. Mert a ruhákat imádom, de ez is valami folytán meghiúsult ez a tervem.
- Én segítek. - jelentettem ki, ami életem legboldogabb éveinek kezdetét jelentette.
Ezek után mind a ketten egymásnak segítettünk a céljaink elérésében. Egy ideig még azt sem tudtuk, a másik hol lakik. Közel kerültünk egymáshoz.
Majd egy nap körülbelül két évvel ezek után újabb biztatásra került sor.
- Menni fog. - szorította meg kezeimet tenyerei között.
- Nem, nekem nem fog menni, KiBum.
- Ne is mondj ilyet. - nézett mélyen a szemembe, hirtelen közelebb hajolt egy csókot adva. - Remélem, majd megérdemled a következőt is. - kacsintott elengedve kezeimet, hogy mehessek.
Az első csókunk. Ez örökké megmarad bennem. Felültem lovamra, sóhajtottam egy határozottat.
Nem jutottam volna el idáig sem, ha nincs KiBum, igazából ha nincs ő, én már rég alulról szagolnám az ibolyát, hogy a régi kifejezésekkel éljek. Nem lett volna ruhatervezőszakon éltanuló ő sem nélkülem. 
Elkezdődött hát a versenyem, lovam remekül helyt állt. Ugrott ha kellett, tudta, mit kell csinálni.
Büszke voltam rá, főleg mikor megtudtam, első helyezést ért el az én négy lábú kis bajnokom.
Annyira hozzánőttem, mióta újra elkezdtem lovagolni, mint anno a régi lovamhoz.
KiBum gratulált egyből, miután megtudta az eredményt. Magához húzott, megcsókolt, aztán rám vigyorgott.
- Mivel megérdemled. - felnéztem csillogó szemeibe, tudtam, többet nem szabadulok mellőle.
A béna öngyilkossági kísérletemnek legalább volt egy jó indoka. Megismertem egy csodás fiút, aki tényleg szeret, aki megmutatta el tudom érni az álmomat, ha akarom és segít is benne ha kell.
Talán többször nem is kell magam a híd széléig kergetni többet.
De be kell vallanom, nem bántam meg semmit.

To-Do List ~ #8 The boy next door

Szereplők: Tae (BTS)

OC: Alice

Hány éve már? Taevel már vagy hét éve barátok vagyunk. Kitárgyaltunk mindent egymás között. A csajos ügyeit is sikerült elrendeznem, de egy nap..
- Alice, légyszi rejts el! - könyörgött lakásom ajtajában szomszédom, Tae.
- Már megint egy csaj? Menj vissza, elintézem.
Visszaküldtem lakásába majd tíz percre rá én is beléptem.
- Ki ez a csitri? - rontottam be, mint egy féltékeny barátnő.
- Neked barátnőd van? - kerekedett el a szeme a csajnak majd elkezdte összepakolni dolgait.
- Figyelj, Alice, én... - játszott rá Tae.
- Nem, nem..meg se lássalak..te meg elmehetsz. - szóltam a csajra, aki ki is rohant. - Ki volt ez a csaj? - ordítottam még rájátszva. - Tae, én..
Hirtelen közelebb lépve egyik kezével derekamat fogva magához húzott és megcsókolt. Ez mind két másodperc alatt történt meg. Én meg csak néztem, hogy mit művel.
Viszont nem toltam el magamtól.
Egyre hevesebbé akarta tenni a csókot, amivel nem is ellenkeztem. Nyakam kezdte csókolni. Majd már éppen kezdett volna a fal felé tolni amikor elfutottam. Megálltam öt méterre tőle.
- Mit művelsz? Barátok vagyunk. Már hét éve. Nekem az a dolgom, hogy a csajaid üldözzem el. Ezentúl légyszíves old meg magad. - haraptam alsó ajkamba.
- Alice! - szólt utánam amikor kimentem lakásából és berohantam ajtómon magam mögött becsukva azt. - Alice.. - kopogott be. - Nyisd ki, megmagyarázom.
- Tae, barátok vagyunk. Ennyi. Nem lesz több. - szóltam át az ajtón. - És tudom, ezek után kínos lesz minden.. - sóhajtottam utána elmentem az ajtó mellől. Leültem kanapémra, hogy eltereljem gondolataimat.
Az elkövetkezendő napokban, hetekben bármikor összefutottunk a folyosón vagy bárhol kínos csend állt fel.
~
Három hét után szinte minden ugyanolyan volt, mint régen kivéve az emlékek. Nem volt már kínos csend, beszélgettünk.
De mikor vagy már a harmadik randipartnerem lemondta szomorúan kullogtam haza, a folyosón összefutva Taevel.
Csak mosolygott rám köszönésül, de én nem mosolyogtam vissza rá. Ezért mellém lépve kérdezte:
- Mi a baj?
- Semmi, megint egy újabb randit mondtak le.
- Gyere ide! - nyújtotta szét karjait, hogy vigasztalásul megöleljen.
- Te vagy a legnormálisabb fiú és ezt egyre jobban érzem.. - motyogtam már mellkasába.
- Gyere be egy kicsit, beszélgessünk. - hívott be lakásába.
- Minden olyan lett, mint régen, de én ezt nem hiszem el.. anyám azért zaklat egy hete, hogy van-e már barátom. - ültem le a kanapéjára. - De ha végre találnék is egyet.
- Jaj, te! - huppant le mellém Tae hátradőlve a kanapén.
Szemébe néztem és késztetést éreztem arra, hogy átöleljem.
- Tae, szeretem, hogy mindig meghallgatsz, hogy mindig megnevettetsz ha kell. Mindig számíthatok rád. - bújtam hozzá átölelve.
- Ezt úgy hívják, hogy barát, Alice. - mosolygott.
- Tudom..
Ismét felnéztem íriszébe, de csak pár centire volt arcunk, szánk egymástól.
Tekintete szám és szemem között cikázott. Szívverését hevesebbnek éreztem egyből.
Láttam a tehetetlenséget szemében így hát azt a pár centit én tettem meg szájához.
Megcsókoltam, de ő is kapcsolt és visszacsókolt. Ölébe ültem és úgy néztem újra mély barna szemébe, amitől eláll mindig a szavam is.
- Te hülye! - mosolyogtam bele a csókba.
- Én vagyok a hülye? - vigyorodott el.
- Inkább csókolj meg. - nevettem el magam.
Annyira örülök, hogy behívott.
Hogy több éve a barátom már, a szomszédom. Szinte bátyámnak tartom, de inkább nem, mert a bátyámmal nem csinálnék ilyeneket.

*Két héttel később*
- Anyudnak bemutatnál egy magam fajtát?
- Úgy érted egy olyan nőcsábászt, aki a lánya fejét is elcsavarta? Nem. - ültem Tae mellett a kanapémon átrakva lábaim az övéin. - A fiúmat fogom bemutatni neki. De az apám véleményétől én is félek.
- Ráér a találka szerintem. - jelentette ki amikor valaki kopogott. Odamentem az ajtóhoz és kinéztem. Mivel láttam, hogy a házmester az lecsittegtem Taet.
Mikor a lépések távolodtak az ajtótól sóhajtottam egyet.
- Ki volt az?
- A házmester. Nem fizettem még, de a munkahelyemen is gázok vannak ezért keres folyton. De úgyis kirakja a szűrőm.
- Van egy ajánlatom. - pattant fel a kanapéról és lépett mellém.
- Mi az?
- Odaadom a tartozásod, hogy ne rakjanak ki. Egy feltétellel.
- És az mi? - néztem fel rá.
- Utána hozzám költözöl. - vigyorodott el.
- A tied az egy legénylakás. Kíváncsi sem vagyok arra, hány lány fordult meg az ágyadban.
- Veszek másikat.
- Komolyan mondod?
- Igen.
- Akkor rendben. - mosolyodtam el.
Elrendeztük az ügyeket a házmesternél majd megtörtént a költözés. A nem egy napos költözés..
Egy nap úgy értem haza, ami már Tae lakása volt, hogy Tae vett egy új ágyat.
- Jó lesz? - vigyorgott.
- Tényleg vettél egy új ágyat, Tae? - nevettem el magam.
- Miért? Új kezdet. És tudod, - fogta meg a kezem. - ebben az ágyban te leszel az egyetlen lány, aki megfordul.
- Annyira sz.. - még nem mondtam ki egyszer sem azt a szót. - Szeretlek. - jelentettem ki átölelve.
- Én is szeretlek! - karolta át a derekam.
- Ne legyél nyálas. - pirultam el.
- Nem tudom, hogyan bírtam ki több, mint hét éven át a csókod nélkül.
- Nyálas! - pfujoztam le Taet.
- Jó akkor hagyjuk. - huppant le az ágyra. - Akkor nem leszek nyálas, se romantikus. Ennyi erővel akkor agresszív állat is lehetnék.
- Ne sértődj már be. - ültem le mellé. - Csak húztam az agyad.
- Tudom én.
Pár perc után újra megszólalt.
- Hogyan is találkoztunk?
- Középsuliban. Első nap kilencedikben. Leültél mellém és beszélgetni kezdtünk. Aztán így alakult, hogy egymás mellé is költöztünk.
- Tényleg. - nosztalgiázott magában.

*Pár évvel később*
- Első nap leültem a gólyatársam mellé, beszélgetni kezdtem vele. Aztán csak eltelt ez a tíz év. Azóta is nagyon örülök annak, hogy leültem melléd, Luna. Szeretlek, ahogy olvastam egyszer.. egy férfinak három nőt kell szeretnie életében. Az anyját, a kedvesét és aki őt anyának hívja majd.
- Tae.. - könnyeztem be, mire a násznép is elolvadt már. - Ne legyél nyálas. - nevetett velem együtt mindenki.
- Nem változtál semmit.
- Tudom én. - mosolyogtam bekönnyezve, mire a pap összeadott minket pár szóval.
~
Ne mondd azt, hogy nincs ember a Földön, aki szeretne.
Bár nekem nem kellett messzire mennem. A szomszéd fiúba szerettem bele.
Egyszer és Mindörökké..

To-Do List ~ #5 Have a diploma

Szereplők: (OC-k) Amber, Jessica, Yoon

Van mikor nagyon eltervezel valamit. Amikor minden klappol. De mégis közbe szól egy dolog, mi nem hagy nyugodni.

~

Hívhatnám magam egy kicsit ribancosnak, de van fiúm, ő elfogad így. Van egy életszemléletem. Amíg fiatalok vagyunk, addig kell élvezni az életet, hogy legyen mire emlékezni öregkorunkban.
De ez az év más lesz. Utolsó év a főiskolán. Ebben az évben tényleg bele kell húznom.
Nehéz év elé nézünk...

Éppen tanultam egy dogára szombat este a koli szobámban, mikor belépett szobatársam, Jessica pár haverunkkal.
- Te nem készülődsz? - lépett mellém.
- Hova? - húztam végig egy szövegrészleten a kiemelőfilcemet.
- Hát a szomszédépületbe, Amber. Elfelejtetted? - akadt ki.
- Tanulok, Jess. - lapoztam könyvembe.
- Amber, szombat van. Ebben az évben már lassan tíz szombati bulit hagytál ki. A többiek már strébernek hívnak. Yoon is ott lesz, tudod, a barátod.
- Mond meg neki, hogy tanulok és Jess nem érdekel, hogy hányan hívnak strébernek én akkor is át szeretnék menni a félévi vizsgán és aztán a diplomát is könnyedén szeretném megszerezni. - néztem barátnőmre, aki már nem látszott éppen józannak. - Nem az utolsó előtti pillanatban akarok neki esni az anyagnak.
- Hát jó... Jó tanulást. - vonta meg a vállát majd kiment a szobából.
Egész éjszaka a könyvek felett gubbasztottam és tanultam az anyagot a vizsgára. Lassan elegem is volt az egészből, de a zenehallgatás segített. Elhatároztam valamit szeptemberben. Tudom, így az összes barátom egy strébernek néz, de én át fogok menni minden vizsgán. Így is a tanárjaim is észrevették, hogy úgymond most kezdtem el tanulni. Eddig épphogy kettesekkel, hármassokkal mentem át egy-két dogán. Eleinte azt hitték megtanultam puskázni, de hirtelen éltanuló lettem.
Az éjszakán át tartó tanulásom hajnali kettőkor még mindig tartott. Az alvási időtartamom kicsit lerövidült. Kettő körül végre hazaért Jessica, de dülöngélve ért csak el ágyáig.
- Kell ez neked, Jess? - kérdeztem megsimogatva hátát.
- Le kéne szoknom er..ről? - dadogta majd kiskutya szemekkel nézett rám.
- Hány éve vagyunk barátnők? Minimum tíz éve, Jess. Mennyi dolgot csináltunk végig együtt? Ez is legyen egy ilyen. Rendben? Átmegyünk együtt. - mosolyogtam rá.
- Én nem vagyok annyira kitartó, mint te.. - sóhajtott az ágyra lerakva fejét.
- Segítünk egymásnak, Jess. De most aludj, mert holnaptól új életet kezdesz, plusz ezt a májad is meg fogja köszönni. - jelentettem ki, majd betakartam barátnőm, amire el is aludt.
Másnap a szobatársamnak segítettem kiheverni másnaposságát. Elégszer józanítottam ki valakit, hogy tudjam ilyenkor mi kell. Már balszerencséjére hétfőn dolgozat, ezért tanulni muszáj.
Takaróba burkolózva ült az ágyon, tankönyvek kinyitva előtte, a neki főzött teámba belekortyolgatva.
- Jobban vagy kicsit? - kérdezve megfordulva székemen.
- Fáj. A. Fejem. - sóhajtott végre kinyögve a mondatot.
- Egy végzős nem vedelhet ennyit. Max ünneplésképpen.
- Jó, Amber. Mostantól együtt végigvisszük ezt az egész évet, év végén pedig örülni fogok, hogy ennyit áldoztam a tanulásnak. - húzta ki magát daliásan majd össze is görnyedt fejfájása miatt.
Kócos haját hátradobta majd hátradőlve ölébe vette azt a tantárgyat, amit mindig is rühelltem, amit mindig is csak magolások árán tudtam megtanulni, a történelem.
A tanár is az a tipikus morgós öregember szerű ember.

Hétfőn eljött a doga, amire talán csak mi ketten tanultunk.
Majd egy héttel később, mikor kikaptuk a jegyeket, csak mi örültünk.
Lenéző pillantásokat kaptunk, pedig mi egy dolgot csináltunk, tanultunk.

Az őszi szünetet is végig magoltuk. Mindenki egyet nem értő fejeket vágott. ,,Ezek megint tanulnak." Ezért inkább nem is hívtak ha buli volt. Jess is leszokott a buliba járásról és minden erejével a félévi vizsgára készült.

Egy nap a könyvtárban ültem, mikor leült mellém Yoon mosolyogva.
- Szia. - adott egy puszit arcomra. - Ráérsz valamikor?
- Tanulnom kell.
- Egy napot sem tudsz rám áldozni? - nézett rám értetlenül.
- Mikor, amikor át kell mennem a vizsgán?
- Nem kell, hanem eldöntötted és mindent hanyagolsz emiatt. De mindegy, hagyjuk. Most megyek. - felállt a székről, azzal kissé dühösen és csalódottan elviharzott mellőlem.
Utána néztem, de már csak az éppen becsukódó ajtót láttam.
Később délután megkerestem őt szobájában.
- Yoon? - kopogtam be.
- Nem érek rá. Gyere vissza később. - ordította ki.
- Yoon, ne csináld már. - kopogtam be újra.
- Mi az? - nyitotta ki az ajtót.
- Sajnálom. Tudom, hogy mostanában tényleg nem érek, de ezért nem kéne összevesznünk. Viszont ezt az évet tényleg meg akarom húzni és ráhasalni a tananyagra. - kezdtem el szabadkozni.
- Amber, értem én. Jók vagyunk. Nem vagyunk összeveszve, de azért mégis szarul esik, hogy három hónapja egy napot nem töltöttem a barátnőmmel. Remélem átmész a vizsgán. - húzta keserű mosolyra a száját.
- Én is. - lankadt lejjebb még jobban a kedvem.
- Hát akkor szia. - csukta be az ajtót.
- Yoon. - suttogtam az ajtónak dőlve. - Remélem büszke leszel a barátnődre. - jelentettem ki majd visszamentem a szobámba.

Az elkövetkezendő napokban, hetekben, hónapokban az összes nap összes percének másodpercében rágörcsölve tanultam, hogy elérjem mindenből az ötös átlagot.
És nem is találkoztam Yoonnal. Kivéve a félévi vizsgán.
- Szia. - köszöntem.
- Hali. - köszönt vissza hidegen.
Semmi öröm nem volt a hangjában.
- Hogy fog sikerülni? - törtem meg az ácsorgás csendjét.
- Jól szerintem. Gondolom neked jól, mivel sokat tanultál. Na, de megyek leülök a helyemre.
Éreztem hangjában, hogy elhidegültünk egymástól.
A tanulásra kellett volna koncentrálnom, az éppen előttem lévő dolgozatra, de csak Yoon járt a fejemben.
Emiatt az egész miatt max négyesre számíthattam.
De a felén túl vagyok.

Hivatalosan átmentem a félévi vizsgán, de ahogyan sejtettem nem színötössel.
Nem kéne, hogy Yoon gondolata elvonja a figyelmemet mindenről.

Szombat délután elmentem Yoon szobájához. Bekopogtam, de semmi válasz. Rágódtam kicsit, majd leültem a földre neki támaszkodva a falnak, hogy biztosan beszéljek és ne megint elkerüljük egymást. Üldögéltem ott néha bal kezemmel ülőhelyzetből bekopogtam hátha csak éppen nem hallotta, de nem. Egyszerűen nem volt bent szobájában.
Körülbelül este nyolc körül járhatott, de nem tudtam pontosan, mert telefonom nem volt nálam, mikor úgy döntöttem nem várok tovább, lehet csak egy buliban van a szomszéd épületben.
A saját szobám felé vettem az irányt és az ajtóban megláttam Yoont, amint ott üldögél.
- Szia. - léptem mellé.
- Oh, szii..aa. - pattant fel.
- Én is ott ültem az ajtód előtt eddig. - mosolyodtam el.
- Tényleg? - nevette el magát.
- De közben rájöttem valamire. Az jobb érzés, ha valamit kemény munka árán szerzel meg, mintha csak úgy egyszerűen az öledbe hull.
- Ez ugye nem csak a diplomádról szól?
- Küzdj meg az időmért, amit veled töltök. - nyitottam ki az ajtót.
Épp csuktam volna be belülről, mikor Yoon oda rakta lábát, hogy megakadályozza.
- Szerinted azért küzdődtem öt éven keresztül érted, hogy ennyivel elintézd, küzdjek tovább?
- Én is küzdök, te is. Szimpátia. - vigyorodtam el majd kacsintva becsuktam az ajtót.

Míg el nem jött az év vége Yoon próbált minél többet velem lenni. Ha tanulnom kellett tanult velem. Küzdött.
~
Az egész év megérte. A sok kínlódás, a rengeteg tanulás megérte.
Főleg mikor a tömegben ültem és meghallottam a nevemet a diplomaosztás közben.
Mindenki éljenzett, szüleim bekönnyezve nézték végig, hogy odasétálok a színpadra a taláromban és átveszem a diplomát.
Utánam jött Jessica és Yoon. Vigyorogtam mikor átvették ők is.
A legjobb barátnőmmel és a fiúval akit szeretek csináltam végig ezt az egészet.
A legjobb érzés mikor saját magadra büszke vagy, nem csak mások rád. Amikor büszke vagy arra, amit véghezvittél.

Édesebb az az alma, ami magason van és amiért meg kell küzdened, mint amit elérsz a földről, ahogy mindenki más.

To-Do List ~ #3 Get back the memories

Szereplők: JungKook (BTS)

OC: SoRa

Köhögve egy kórházi ágyon feküdve ébredtem fel. Körülnéztem és mellettem egy fiú ült, egy számomra ismeretlen és sötét hajú.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Igen, de te ki vagy? - kérdeztem vissza egy sor köhögés után majd felültem.
- Nem ismersz meg? JungKook vagyok.
- Semmire sem emlékszem. - fogtam meg fejemet.
Ezernyi kérdés fordult meg a fejembe, de elkezdte mesélni a dolgokat a bemutatkozása szerinti JungKook.
- Te SoRa vagy. Valahogyan leestél egy hídról. És mikor a vízbe érkeztél akkor üthetted meg annyira, hogy amnéziád lett. - magyarázta. - Egy pár nap lehet, amíg visszaállnak a dolgok az orvosok szerint. De veled leszek végig.
- Van valakim? Szüleim vagy valaki?
- A szüleid egy hét múlva jönnek csak vissza.
- És te ki vagy? - tettem fel az engem már nagyon foglalkoztató kérdést.
- JungKook, a te fiúd..
Ahogy kimondta egyszerre éreztem a hangján a kétségbeesést és a fejembe nyílaló fájdalmat, mire felszisszentem.
- Én nem tudom, hogy ki vagy. - néztem a szemébe.
- Túl régóta ismerlek, hogy ezt annyiba hagyjam. - rázta fejét. - Szép lassan emlékszel majd mindenre.
Nekem ez túl ijesztő. Egy ismeretlen azt mondja nekem, hogy amúgy a fiúm? Csak forgatni tudtam a szemem kínosan.
- Honnan tudjam, hogy ki vagy?
- Légyszi, higgy nekem, SoRa. - fogta meg a kezem.
- Kérlek, menj ki. Egyedül szeretnék lenni kicsit.
- Rendben. Amúgy holnap suliba kell mennünk majd.
Bólintottam lesütve a szemem majd kiment a helyiségből.
Annyira fura ez. Egy fiú aki azt mondja, hogy a fiúm. Holnap suliba kell mennem, amire egyáltalán nem is emlékszem. Biztos vannak barátaim, akikre szintén nem emlékszem.
Délután pár vizsgálat után hazaengedtek.
JungKook társaságában. Sétáltunk a háza felé, mert azt mondta még nem mutattam meg neki az enyémet.

*JungKook pov*
Félek megfogni a kezét vagy magamhoz húzva megcsókolni. Mivel talán miatta visszajönnek az emlékei. Amit még nem akarok.

*SoRa pov*
Félénken bementem a házba. Kedvesen körbevezetett, de én mégis feszengtem mellette.
- SoRa, muszáj elmondanom valamit. De még nekem is fáj.
- Holnap nem lenne jobb, kérlek. - fordultam meg.
Az arcomba lógott hajam, azzal álcáztam remegő tekintetem.
Hirtelen átölelt hátulról.
- Miattam ugrottál le a hídról. Mert én hülye voltam. - suttogta e szavakat a fülembe, mire remegő lábakkal összerogytam.
JungKook persze megtartott, de a hasítás, ami élesen fúródott a fejembe nem akart megszűnni.
Felnéztem az engem körbefonó karok tulajára.
- Nem akarom tudni. - jelentettem ki. - Majd eszembe jut minden.
Kétségbeesetten nézett rám majd óvatosan leültetett a kanapéra.
Törődő tekintettel kérdezgette, valamit szeretnék-e. Minderre nyersen, keserűen egy nemmel válaszoltam.
- Sajnálom. - sóhajtottam. - Hol tudnék aludni?
- Fent a szobámba.
- Köszi. - álltam fel a kanapéról.
- Ne vezesselek el odáig?
- Megtalálom.
- De..
- JungKook! - emeltem fel a hangom. - Tudom, segíteni akarsz, de éppen most mondtad, hogy te vagy az amnéziám hibása. Szerinted milyen érzés? Azt se tudom, ki vagy. - újra belehasított fejembe, aztán a fülem is elkezdett sípolni. - Csak hagyj. Tényleg kössz a segítséget, de nem kell több. - lépcsőztem fel.
A szobák közül az egyikre rá volt írva "JK" úgyhogy gondoltam, az az övé.
Nem is érdekelt semmi csak betaláltam az ágyat, amikor el is aludtam.
Másnap reggel hat körül JungKook ébresztett. Az arcán már nem a mosoly, hanem szomorúság látszott.
Épp ment volna ki a szobából, mikor utána szóltam.
- Sajnálom. - fogtam meg kezét.
- Mit sajnálsz? Nem kell semmit. - nézett a szemembe.
Mikor a szemébe láttam megcsillanni egy könnycseppet beugrott egy emlékkép.
Mikor JungKook sírt először előttem, amikor elvesztette anyukáját. Próbált akkor mégis férfi maradni a talpán, de nem bírt könnyeivel. Vele sírtam ekkor.
- Anyukád jó ember volt. - jelentettem ki.
- Te honnan tudod, hogy meghalt? Emlékszel?
- Csak egy emlékkép. Akkor volt, hogy először sírtál előttem. Ugye?
- Igen..
- Szeretlek? Vagy szerettelek?
- Azt neked kell tudnod.
- Nem lehetne, hogy holnap megyek suliba? Mégis csak mindent elfelejtettem.
- Előjött az előbbi is. Lehet, hogy a suliba menet eszedbe jut a napi rutinod. - mosolygott.
- Mi lenne ha elmondanád, mit csináltál, ami miatt ezt csináltam?
- Nem. Hagyjuk. Aludj! - ment ki a szobából.
Kétségbeesve ültem le az ágyra, de túl fáradt voltam ezért hátradőlve el is aludtam.

Az elkövetkezendő napokban félénken, de mégis barátságosan mentem suliba. Úgy, hogy senkit sem ismertem meg. Próbáltak segíteni, de négy nap után sem jött vissza emlékezetem. Ugyan pár emlékfoszlány előjött, de csak néhány. JungKookkal is egyre jobb viszonyba kerültem. Éreztem, hogy mi tényleg egy pár vagyunk, voltunk. Kézen fogva mentünk haza meg ilyenek.

Az ötödik napon viszont betelt a pohár nálam, hogy nem ismerem fel a nekem köszönőket.
- JungKook! - szólítottam meg, mikor a parkban ültünk pár haverral, én meg ölében keresztbe. - Légyszi, végre elmondanád? - néztem szemébe.
Szemébe megint előjött a kétségbeesés, tudtam, hogy éppen arra gondol, ami történt.
Közelebb húzott magához, majd fülembe suttogta.
- Ezt nem mertem eddig, mert féltem..az emlékektől...
A szemembe nézett majd lassan megcsókolt. Lehunytam szemem mire az összes, de tényleg az összes emlék előjött.
Az is, ami miatt leugrottam.
- Akkor vége! - hangzott el JungKook szájából emelt hangon.
- Akkor így! - ordítottam rá. - Túl sok volt a veszekedés. Elegem van!
- Tőlem a hídról is leugorhatnál. Nem érdekelne. - könnyezett be, de közbe ordított.
- Igen? - fakadtam sírva. - Hát jó. - rohantam el onnan majd a híd szélén álltam.
Sokáig néztem a vizet majd mikor csupán a fájdalom volt előttem, akkor ugrottam és ütötte meg fejemet, a magasról betonnak érezhető víz.
Az utolsó amit láttam, az a nap volt a vízfelszín felett, ami csak távolodott ahogy süllyedtem lefelé. Ekkor elvesztettem eszméletem.
- El akarok menni innen. - pattantam fel öléből, majd sietősen, köszönés nélkül elmentem onnan.
Az összes emlékem visszajött, így hát hazamentem, ahol megláttam szüleimet.
Megörültek, hogy láttak, de persze, mint minden szülő észrevették rajtam, hogy valami van.
Beszámoltam nekik az elmúlt napokról, majd tátott szájjal néztek rám.
Aztán kérdezgették, hogy de azért jól vagyok-e.
Komolyan ezek után, hogyan lehetnék jól? Egyáltalán elviselhető állapotban?

Pár órával később csengettek és én nyitottam ajtót. JungKook állt az ajtóban.
- Szia.. - hajtotta le fejét.
- Mit szeretnél? - csuktam be kívülről az ajtót.
- Egy esélyt.
- Nem érdekellek, azt mondtad. Leugrottam a hídról is miattad. Szerencse, hogy nem haltam meg. Csak a te hibád lett volna. Te magadnak adnál egy esélyt? Én nem szeretnék. - magyaráztam. - Most kérlek, menj. Legyünk csupán osztálytársak, JungKook.
- SoRa.. - nyúlt kezem felé.
- Menj el! - húztam el kezem.
A lábam néztem és igaz, hogy fájt, de a tekintetem nem is emeltem fel addig amíg el nem indult JungKook. Mikor már nem is nézett vissza sírva fakadtam.
Fájt. Fájt egyszerűen minden porcikám. Gyűlölöm azt, hogy nem tudom nem szeretni.

~
Minden történetnek van tanulsága. Ennek az volt, hogy nem minden ember érdemel második esélyt. Akármennyire is fáj, de ezt mindenkinek át kell élnie.

#5 Suzy

Szereplők: YoonGi (BTS)

(OC) Suzy

~
Szokás mondani, hogy "a jó szívem visz majd sírba". Néha a határán állsz, elmondom.
~

Vonaton ülve mentem haza. Kifelé bámultam az ablakon.
A suliból jöttem haza a "végre péntek van, basszus" érzéssel a fejemben.

Megállt a vonat, sokan leszálltak, mégis egy embernek nem jutott hely a felszállók közül.
Egy kislánynak.
Fekete hosszú haja volt. Kis ruhácskába. Arca falfehér, de egészséges volt.
Mindenkihez odament megkérdezve:
- Leülhetnék a helyére? - mosolygott bájosan, mégse adta át neki senki a helyét.
Mindenkire, aki nemet mondott neki szúró tekintettel nézett.
Mellém lépett majd megkérdezte:
- Leülhetnék a helyére? - mosolygott.
Iszonyatosan fájt a lábam, a tesi órán sérültem le, de átadtam helyemet a kislánynak.
Mosolyogva leült én meg mellette álltam a széknek támaszkodva.
Már nyolc felé járt, be is sötétedett, de még mindig ugyanazok az emberek ültek a vagonban, mint akkor mikor átadtam helyem.
Rám nézett a kislány majd suttogott valamit. Közelebb hajoltam hozzá, hogy újra megismételje és hogy értsem.
- Segítesz? - suttogta
- Igen. Miben? - kérdeztem vissza.
- Köszönöm. - felelte majd felállt a székből amikor hirtelen fékezett a vonat. - Suzy vagyok. Egy vonatbalesetben haltam meg, mert álltam a vonaton, mivel senki nem engedte át nekem a helyét. - szólalt fel hangosan, hogy mindenki hallja.
Bepárásodtak az ablakok és az ajtók üvegei. Majd elváltozott mély hangon, befeketedett szemekkel ordította a kis Suzy:
- Mind meghaltok!
Megfogta a kezem és újra normális hangon. Hideg keze miatt végig futott a hátamon a libabőr.
- Akkor segítesz? - nézett fel rám.
- Mit kellene csinálnom? - kérdeztem remegő hangon.
- Fogd. - nyújtott felém egy kést. - Meg kell ölnöd őket.
Mindenki bepánikolt és próbáltak kijutni.
A kezembe lévő késre néztem, majd az emberekre.
Hirtelen mintha valami megszállt volna egyszerűen odamentem egyesével az emberekhez és lassan elvágtam torkukat. Elpattant valami? Egyeseket végignéztem, amíg elvéreznek vagy csak további mély vágások ejtettem az áldozatokon a hamarabbi és fájdalommentesebb halálhoz. Az embereket vegyes voltak nők, férfiak, gyerekek.
A vér már egy szintig elért és azt vittem tovább a még érintetlen, száraz padlórészekre a cipőm talpával.
A vagon egyik feléből a másikba átmenve mindenkit egyesével irányíthatatlanul megöltem. Szemrebbenés nélkül tűrtem, ahogy a kés, ami fogalmam sincs hogyan került elő, belefúródott az utasokba.
Körülbelül negyven-ötven vagy több ember életét vettem el kevesebb, mint tíz perc alatt.
Visszamentem a vagon közepébe és nekidőlve az ajtónak elkezdtem zokogni. A kés még mindig a kezemben volt, de magamat nem bírtam vele megölni. Nem volt semmilyen késztetésem rá.

Ott ültem véres kézzel, körülöttem hullákkal. El sem tudtam hinni, hogy mindezt én tettem.
Fogtam magam és a vérrel felírtam a mögöttem lévő ajtóra, hogy "Suzy mondta".
Hirtelen kinyílt a szembe lévő ajtó és öt egyenruhás férfi cipelt ki a vagonból, majd beraktak egy kocsiba. Sok éles kanyar után kiszedtek a járműből. Azzal a lendülettel bevittek a sittre.
A kihallgatás alkalmával, ami alatt egy plexi volt köztem és a kihallgató között, mindent elmondtam, ami szerintem történt. Kicsivel később elkérték a vonat kamerájának felvételét. Amit nekem is megmutattak. A felvételt ledöbbenve néztem, ugyanis nem volt senki mellettem és a táskámból vettem ki a kést. Én ordítottam, mindent én csináltam. Nem volt ott a kislány se.
Nagyokat pislogva forgattam a fejem. A kezemre már lassan rászáradt a vér. Azt bámulva vártam a következő kérdéseket.
Belépett egy szintén egyenruhás, mivel a félórás ottlétem alatt megtudták ki is vagyok.
Amit mondott jobban meglepett, mint a felvétel.
- Ez a lány nem az, akinek mondja magát. Az ujjlenyomat szerint egy többszörös gyilkos. De az életkora stimmel. Húsz. Viszont jelentve van, hogy elszökött az elmegyógyintézetből. A legsúlyosabb betegük ez a lány. - magyarázta, mire eszembe jutott minden.
- Sok őr, de olcsó zárak. - vigyorodtam el.
Hirtelen kirohant a tiszt és körülbelül két perc múlva már jöttek is értem. Visszavittek, inkább rángattak többnyire, az intézetbe és tiszta ruhákat adva bezártak még több ajtó mögé egy gumiszobába.
A szobában össz-visz egy kis tévé volt nagyon magason, amibe mindig csak a hírek mentek.
Épp amikor átvettem ruhámat a véresről a tisztára, akkor mondtak be egy hírt, amire csak vigyorogni tudtam.

~ Ötvenhat embert ölt meg az elmegyógyintézet egyik megszökött betege. A többször már megszökött Suzyt már visszavitték szerencsésen az intézménybe. Az egyik orvosa nyilatkozta nekünk, hogy Suzy különös eset, de mindig egyre több ajtó mögé zárják, mégis kiszökik.

Nem értem. Az mondják, veszélyesek vagyunk az emberekre. Én hogyan kerültem ide? Megöltem a családom csupán tizennégy évesen. Mi a baj azzal? Néha meg elfelejtem, hogy ki vagyok, de az okát nem tudták kideríteni. Szóval másképpen ekkor bekattanok. Ezért zárnak több lakat alá egy gumiszobába. Egy látogatóm van, de ő is csak ajtón keresztül beszélhet velem. YoonGi, aki még mindig a fiúm, annak ellenére, hogy többször is gyilkoltam. Azt nem tudom, hogy nincs-e más odakint neki, de legalább havonta egyszer látom.
Az okát nem tudom, hogy miért volt az első bekattanásom anno.

~

Nem a jó szív visz a sírba.

Minden nap kérek egy pakli kártyát, mivel kicsit unalmas ülni egy szinte üres szobában semmit se csinálva. Általában csak szanaszét dobálom a paklit. Aztán valakire reggelre mindig összeszedi.

Hogy miért szökök meg folyton? És hogy miért ölök mikor kint vagyok? Van egy jobb kérdésem.

Te szeretsz unatkozni?

To-Do List ~ #2 Be better at dancing

Szereplők: NamJoon (BTS), YoonGi (BTS)
OC: MinRin, SooRin


Csöngessenek már!
Az agyam mindjárt felszeletelem a matek tanáromtól.

*Megszólalt a csengő*

Amint elhallgatott, mindenki pakolásba kezdett, de belépett az ofőnk.
- Maradjatok kicsit. A keringőpróbákról kell beszélnünk. - kezdett bele míg matek tanárunk elhagyta a termet. - Szóval össze kell írnom a párokat.
Én csak nézelődtem, mivel párom még nem volt.
- Jó akkor ábécé sorrendben mondjátok. - kezdte el felírni a párokat. - Rendben, akkor Kim NamJoon. Ki a párod?
- Park MinRin. - jelentette ki hátradőlve székén.
Az ablak felőli padsorban ült, a második padban, belül. Én meg mögötte. Majdnem leestem a székről mikor kimondta a nevem.
Bár nem én voltam az egyetlen a meglepődött arccal.

NamJoon, akivel még egy szót sem váltottam csak ha a matek házit kértem el tőle. Aki szerintem a leghelyesebb fiú az évfolyamon, de nincs túl magasan a léc.
Azt se tudtam, hogy a nevemet tudja egyáltalán.
Okos, helyes, magas. Mi kell még?

Szünetben hátrafordult NamJoon az asztalom felé. A haja a beszűrődő fényben kékes árnyalatot öltött magára, ami még helyesebbé tette őt. A mellettem ülő SooRin értette a dolgot és egyből felállt helyéről, de tisztes távolból figyelte az eseményeket.
- Tessék szépnek lenni majd, MinRin. - mosolygott, ami következményeképpen megjelentek gödröcskéi.
- NamJoon. - szólaltam meg félig takarva elpirult arcom. - Miért mondtad a nevem?
- Nem akarsz táncolni?
- De, de. Igen, csak nem beszéltük meg előtte, meg semmi..
- Hagyd inkább. Az a lényeg, hogy van partnered. - vigyorgott.
Felkelt helyéről és odament YoonGiékhoz és a haverjaihoz. Közben valahogyan SooRin a helyén termett hirtelen.
- Na? Mi volt? - kezdett kérdezősködni.
- Semmi. Csak mondta, hogy legyek majd szép. Meg, hagyjam, hogy miért mondta a nevem csak örüljek a partneremnek.
- Úú, itt valami készül. - bökte meg oldalam.
- Igen, a pörkölt a fejeddel. - röhögtem ki.
- Csak a fejem ne! - védte a fejét kezeivel.
- Fogd be! Ahogy az ofőnk említette ma lesz az első keringőpróba, ugye?
- Aham.
- Okés.
Az elkövetkező időre, azon a három órán, végig tűkön ültem és úgy vártam a délután hármat és a keringőpróbát.
Végre eljött a várva várt óra és már párokba kellett állni.
- Rendben. Fogd be a lányt! - szólalt meg a tánctanár. - Mindenki ismeri az alaplépést? Az az uncacca, uncacca. Akkor had lássak párat. - kezdett el körbe menni a párok között.
Én bénáztam, de hála NamJoon erős tartásának sikerült megtanulnom. Egyszer és még százszor azért belepirultam a zoknimba. De NamJoon csak mosolygott rám. A mellettünk álló SooRin és YoonGi páros szerintem minden lépésünket kibeszélte közben.
- Mehet ez az alaplépés zenére? Csak előre hátra, oké? Oké. - lépett a lejátszó mellé elindítva a zenét. Elindult Christina Perri A Thousand Years című zenéje.
- Vársz egy kicsit, itt lesz a bemutatkozás. És most lépsz közelebb. - adta az utasításokat.
Közelebb lépett NamJoon, derekam és kezem megfogva nézett szemembe.
- Lépj közelebb. - húzott magához.
Elpirulva álltam vállát és kezét fogva.
- Kicsit szédülök, NamJoon.
- Elmenjünk az orvosiba?
- Áh, ne. - mondtam majd megszédültem.
NamJoon megfogott az ölébe és elvitt a karjában az orvosiba.
Mint egy újdonsült menyasszony, úgy éreztem magam.
A suliorvoshoz beérve NamJoon elmagyarázta mi volt és azonnal adott inni nekem a suliorvos.
Az első kortyom után belépett egy tanár és a suliorvosnak el kellett mennie
Benyitott egy tanár, hogy az orvosnak el kell mennie.
Elnézést kérve kisietett, én meg egy szál magamban, a palack vízzel a kezemben kettesbe maradtam NamJoonnal egy szobában.
- Jobban vagy?
- Aha. - bólogattam.
- Akkor jó. - mosolygott, ami miatt újra előjöttek az édes kis gödröcskéi.
Félre is nyeltem miatta a vizet és ott köhécseltem NamJoon előtt.
- Zavar, hogy itt vagyok? - nézett a szemembe.
A szép mély barna szemeitől elállt a lélegzetem is, aztán főleg akkor amikor közelebb hajolt.
A tekintete a szememről a számra tévedt. Újra a szemebe nézett és megcsókolt.
A pulzusom felment az egekbe, de hirtelen egy meleg érzés töltötte el a szívem.
~
Hazakísért ezek után és elköszönéskor is megcsókolt. A szobámig körülbelül, mintha felhőn mentem volna fel.
~
Pár nappal később, mikor már több lépést tanultunk, mert a tánctanár gyorsan akart haladni, hogy minden tökéletes legyen, délutáni próbát beszéltünk meg NamJoonnal.
A mi udvarunkban találkoztunk.
Ezerszer fogta már meg a kezem táncoláskor, meg néha azon kívűl is, de minden egyes alkalommal belepirulok a dolgokba.
De hát mit kezdjek most? Az egész ember egy kész főnyeremény és én a társaságát élvezhetem.
A kezdő lépések egész jól mentek már, de a forgás nem nagyon.
Beborult az ég, de nem mentünk be, mert sehol sincs ekkora hely, ahol tudnánk gyakorolni.

Hirtelen dörrent egyet az ég és azonnal eleredt az eső. Rám vigyorgott NamJoon és elkezdett a derekamnál fogva pörgetni. Mosolyogtam, mert boldog voltam. Mosolyogtam, mert jól éreztem magam, annak ellenére, hogy bőrig áztam fél perc alatt. Mosolyogtam, mert vele voltam.

Magához ölelt, én meg abbahagyhatatlanul mosolyogtam. Átkaroltam és így álltunk vagy tíz percig az esőben. Amíg anyum ránk nem szólt, hogy be kéne jönni az esőről.
Adtam neki egy törcsit, amikor beszólt anyu a szobába, hogy elmegy valahova az eső ellenére is.
Így hát ismét kettesben maradtam a félisten osztálytársammal.
Levette vizes pulcsiját és pólóját, a látványtól köpni, nyelni nem tudtam nem hogy még megszólalni.
- Mit leskelődsz?
- Te vagy az én szobámba, NamJoon. - nevettem. - Szégyenlős vagy? Mert akkor kimegyek.
- A fiúk sosem szégyenlősek. - lépett egy lépésre tőlem, majd kezével felemelte állam.
Félmeztelenül állt előttem NamJoon és én meg egy köpésnyire voltam attól, hogy összeesek a látványtól.
Magához húzott, majd ismételten megcsókolt.
Elmélyültünk a csókba.

Hihetetlen..

Egy hete még nem is gondoltam volna, hogy a szerintem leghelyesebb fiúval az évfolyamról fogok csókolózni. Csodák néha történnek. Igaz, hogy sokszor nem hittem el, hogy velem is történhet valami ahhoz hasonló, de nem én írom a történetem. Vagy ha igen, akkor elég szarul csinálom..

de ez a fejezet tetszett..

To-Do List ~ #1 Dye hair

Szereplők: ByungHun (TeenTop), YoonGi (BTS)

OC: MyungJi

Már nagyon rég, kislány korom óta egy farmon élek. Nagyon szeretem az állatokat. A nagypapámmal élek itt, mivel anyum és apum meghaltak. Anyu a szülésbe, apu meg az utána lévő depresszióba és stresszbe halt bele. A legközelebbi hozzám tartozó a nagyapám volt, ezért ötéves korom óta a farmján lakok. Ez tizenhárom éve volt..

Reggel hat fele, mikor felkelt a nap egy júniusi reggelen és a sugarak elérték a arcom kinyitottam a szemem. Minden reggel mosollyal az arcomon kelek körülbelül, de most még nagyobbal, mivel a szülinapom reggelén ébredtem.
-  Jó reggelt! - léptem be a konyhába.
- Jó reggelt, MyungJi.
Lehuppantam az egyik székre az ebédlő asztal mellett majd mellém lépett papám.
- Ez a tiéd. Boldog szülinapot! - nyújtott felém egy borítékot.
Kinyitva egy busz jegyet és mellette egy kis pénzt találtam.
- Köszönöm, de minek a busz jegy?
- Tudom, hogy mit akartál szülinapodra. Hogy befesthesd a hajad. Be tudsz menni így a városba ahol megcsinálhatod. Hiszen tizennyolc vagy már. - mosolyodott el.
- Köszönöm! - pattantam fel és öleltem át. - Hogyan emlékeztél rá?
- Mindenre emlékszem.
- Sziasztok! - lépett be az ajtón a szomszéd néni. - Csak boldog szülinapot akartam kívánni az unokádnak.
- Köszönöm. - mosolyogtam.
- Menj akkor szedd a cuccod. - sürgetett nagyapám.
Megfogtam egy hátizsákot és amit jónak és hasznosnak tartottam bele pakoltam.
A buszmegállóig kikísért nagyapám majd vidáman integetve köszönt el a busz ablakán át.
Elindult a busz és hivatalosan egy napra elhagytam a kis falut, ahol már tizenhárom éve éltem.
Kis idő után az egyik megállónál egy fiú szállt fel haverjával.

Egy barna hajviseletű aranyosnak látszó fiú volt. Annak látszott, az is volt szerintem. De nekem a kapucnis és az alól kilátszó vöröses fürtökkel megáldott fiú keltette fel érdeklődésemet.
Tizenhárom éve a nagyapámon kívűl nem láttam más fiút, kivéve a még ott lakó időseket, akik szintén nagyszüleim lehetnének.
A szomszéd néninek van egy unokája, aki néha meglátogatja, de hát na, ez a srác sokkal helyesebb nála.
- Szabad ez a hely? - mutatott a mellettem lévő üres helyre a vörös hajú személy.
- Persze. - húzódtam arrébb kicsit az ablak felé kicsit elpirulva.
- Köszi, amúgy ByungHun. - mutatkozott be. - Ő a haverom. YoonGi.
- Szia. - biccentettem.
- És te? - kérdezte ByungHun.
- Ja, én MyungJi.
- Örültem. - mosolygott.

Ahogy kérdezgetett, hogy hova megyek meg hasonlók, egyre jobban tetszett meg ByungHun.
- Oh, ott egy haverom. - kapta fel a fejét YoonGi. - Mindjárt jövök. - azzal elment köszönni egy éppen felszálló fiúnak.
- Van barátod? - kérdezte hirtelen felém fordulva ByungHun.
- Mi? Nincs. - vágtam rá.
- Okés. - vigyorgott utána ezerrel.
- Miért? - pillantottam rá kis idő múlva. - Ne mond azt, hogy csak kérdezted.
- Nyugi már. - tette a combomra kezét.
Elpirulva ültem a helyemen míg meg nem érkeztünk a városba.
Addig egész végig ByungHun keze az én combomon nyugodott.
Elindultam a megállóból egy fodrászat felé, amit kiszúrtam a sarkon.
- Várj! - szólt utánam ByungHun.
- Mi az? - fordultam meg.
- Hova mész most?
- Befestetem a hajam. Szülinapom alkalmából kaptam rá pénzt. - mintha ez nem került volna már szóba, ember.
- Boldog szülinapot! - vigyorgott.
- Köszi. - pirultam el.
- Elkísérjelek?
- Mi lesz YoonGival?
- Lebeszélem vele. - legyintett majd odarohant haverjához.
YoonGi megveregette ByungHun vállát majd elindult.
ByungHun pedig visszajött mellém.
- Mehetünk?
- Aham. - hümmögtem.
- Amúgy hány éves lettél? - indultunk el.
- Tizennyolc.
- Az jó évjárat. - mosolygott megint mire ajkaimba harapva sóhajtottam.
Betértünk a fodrászhoz, ahol üresedés miatt fogadtak is. Először nem tudtam dönteni a színek között, de ByungHun segített így hát szőke lettem.
Sötét tincseimet felváltotta a világos, amiket muszáj lesz megszoknom.
A festés után kifizettem az összeget és kiléptünk a szalonból.
Sétáltunk majd hirtelen megszólalt a mellettem lépegető fiú.
- Bejövök neked, ugye?
- Mi? Dehogy, nem, dehogy. - gyorsult fel szívverésem.
Arrébb húzott egy félreeső kis utcába. Neki nyomott a falnak majd úgy nézett a szemembe. Egy lélek sem volt a közelben.
- Biztos vagy te a szavadban?
- Nem. Miért is lennék?
- Tudtam. - nevetett fel kicsit majd közelebb hajolva megcsókolt.
Újra felgyorsult szívverésem. Már éreztem torkomban dobogó szívemet.
Lehunytam szememet és boldogság tört fel bennem.
- Hol voltál eddig? - kérdeztem.
- Túl messze voltam.
- Most már gyere közelebb. - húztam vissza magamhoz.
Levettem kapucniját fejéről majd beletúrtam hajába. Közben újabb csókot adott az előttem álló illető. Míg én haját birizgáltam, ő kezével átkarolta derekam és úgy húzott közelebb magához.
- Nem jössz fel hozzám? Itt lakom nem messze. - szakította meg a csókot.
- De.
Megfogta kezem és úgy vezetett el egy házig. Belépve senki nem volt a légtérben. Ledobta a kulcsokat egy kis asztalkára majd felhúzott az emeletre. Majdnem elestem a fokokon felfelé lépkedve.
Az emeleten a legközelebbi szobába vitt majd becsukta az ajtót.
- Körül sem nézhetek? - állítottam meg.
- Turista vagy? - nevetett fel.
- Nem.
- Akkor?
- Azért nem akarom azt. Nem is ismerlek.
- Feljössz a szobámba, bele is egyeztél, hogy feljössz. Most meg.. - morgolódott.
Majd ugyanúgy nekitolt a falnak és megcsókolt, mint az utcán.
Elkezdte levenni pulcsim, de én rámordultam, mire csak gyorsabban húzta le rólam.
- ByungHun! - szóltam rá. - Én csak egy éjszakás lennék neked?
Igaz, hogy nem városban nevelkedtem, de azért láttam filmeket meg hasonlókat. Meg hát általános suliba a városba jártam, ezért tudok pár dolgot a mostani fiúkról.
- Nem, dehogy. - rázta a fejét.
- Aha, persze.
- Ne rontsd el a dolgokat, MyungJi. - közelebb hajolt újra, mire eltoltam.
- Nem vagyok csitri. Ha valamit akarsz tőlem ismerj meg..
- Mire célzol?
- Nem mondtam, hol lakom.
- És?
- Egy farmom, a nagyapámmal. Így is kellek?
- Öhm, igen.
- Aha, inkább megyek. - nyitottam volna az ajtót.
- Ne menj! - húzott vissza ByungHun. - Különlegesnek látszol, nem mindennapinak. Meg akarlak ismerni. - csókolt meg újra.
Elmélyültünk a csókba, beleharapott néhol alsó ajkamba majd megfogta combjaim és az ölébe felkapott. Belenéztem mélyen sötét szemébe és elállt szavam is. Lerakott az ágyra és felém mászott.
- Meg akarsz ismerni?
- Igen. - mosolygott.
- Első lépés. - húztam magamhoz.

~
Leültem a padra két évvel később, ugyanúgy a szülinapomon. Összegyűltünk egy kis csapatba a nagyapám háza melletti nagy udvaron. Két év alatt többször jártam a városba és megismertem pár embert. Legalább húszan voltunk a huszadik szülinapomon. Négy pad volt egy tűzrakóhelykörül, ami nem volt még begyújtva.
- MyungJi, nem is mesélted. - szólalt meg nagyapám. - Ha szabad megkérdeznem, unokám.
- Mi az? - mosolyogtam.
- Hogyan ismerted meg a melletted ülő fiatal embert? Akire amúgy büszke vagyok.
- Hát.. - vigyorogtam.
Ránéztem az említett személyre.
- Legyek őszinte, nagyapa? - kérdeztem vissza.
- Azért kérdeztem, MyungJi. - nevetett fel.
- Egy buszon. - mosolyogtam ByungHunra. - Két éve. Mikor a városba mentem. Leült mellém és hát történelem, emberek.
- Közbe szólok! - jelentkezett YoonGi. - Ha én nem megyek el az útból, nem lennétek együtt most. - nevetett. - Voltam olyan jó haver és hagytam kicsit csajozni a mi ByungHununkat.
- YoonGi! - rikoltott megcsapva a fiú vállát legjobb barátnőm SooRin.
- Na, most mi van? Nem igaz, ByungHun? - fordult haverja felé, aki átkarolt engem a padon.
- Szerintem ha te is ráhajtottál volna MyungJira akkor is engem választott volna.
- Hé! - kaptam fel a fejem. - Ha rám hajtott volna?
- Szívem, nyugi. - ölelt magához.
- Aha szóval, MyungJi, ez biztos? - folytatta a vitát YoonGi.
- Jaj már, nem mindegy? - nevettem.
- Nem. - durcázott be.
- Na, fiatalok. Kicsit csillapodjatok! Kérdeznék valamit, ByungHuntól. -állt fel nagyapám helyéről. - Fiam, látom, hogy boldog vagy az unokámmal. Egy vén csont vagyok. Ezért szeretném majd neked adni a farmot ha lehet.
- Megtiszteltetés lenne, köszönöm. - mosolygott ByungHun.
- MyungJi, unokám, anyukád büszke lenne rád, tudod te is. - mosolygott. - Remélem boldog leszel mostantól és mindened meg lesz. Az is amit én nem adhattam meg.
- Felnevettél.

Az anyám az életét adta, hogy én élhessek. Alig éltem tizennyolc éves koromig. Jártam a városba, de szó szerint ByungHun mutatta meg igazából az életet.

Minden csók az elsőre emlékeztet..

#4 Miss Perfection

Szereplők: Jessica ([former] Girls' Generation), Jackson (GOT7), Amber + Victoria ( f(x) )

OC: Luna

~

Mindenki ismeri azt az embert, aki "tökéletes" több szempontból is. Szép vagy helyes, okos, pénzes családból származik, mindent megkap egy szó után az édes pofikája miatt és mindenki szereti.

Mi igazából a tökéletesség? Mit is jelent?

Korszakok szerint változik ez, ami kissé aggasztó. Több éve a teltebb nők voltak az ideálok. Mostanában ha körül nézel csupa "tökéletes", vékony, általában szőke lányok a ideálok a fiúk számára. Persze vannak kivételek a fiúk között, akiknek ez nem tetszik, de a többségüknél ez a jó.

Ezeket a lányokat én "plázacicáknak" hívom. Bár agyat nem lehet a plázában venni. A szép lányok nagyobb része buta.

Mi jó abban ha valaki szép, de buta, mint egy fadarab?

~

Egy éve nem láttam azt a szemétládát, aki a barátnőmmel, Jessicával csalt meg. Az utolsó mondata hozzám a "Vége." volt. Azóta azzal a barátnőmmel se beszéltem. Egy osztályba járunk, de egy szót se váltottunk.

De egy nap a szemétláda, nevén nevezve Jackson visszatért osztályunkba Angliából, ezért minden nap látnom kellett a fejét.

A sulis szekrényem mellett álltam két barátnőmmel, Amberrel és Victoriaval, mikor elment előttünk osztályunk és egyben a suli legmenőbb csaja, a régen még barátnőm, Jessica és barátja, Jackson, aki a volt barátom volt.

- Már megint. - sóhajtott forgatva szemét Amber.

- Ki? - kapta fel fejét telefonja képernyőjéről Victoria.

- Vajon? - mordultam rá barátnőmre.
Nagyából mióta Jessica együtt van Jacksonnal, azóta Jess egy kicsit elszállt magától és ezért már nem is vagyunk barátok.
- Szia, Luna, régen láttalak. - állt meg mellettem Jackson miközben Jessica tovább ment a termünkbe.
- Ja, szia. Mehetsz is, vár a barátnőd.
- Na! Milyen kis morcos valaki. - simogatta meg arcom, mire elkaptam fejem és toltam el magamtól.
- Húzz innen, Jackson! - trappoltam el, be a termünkbe.
Becsengettek pont, mire leültem helyemre, az ablak felőli padsor harmadik padjának belső helyére. Mellém leült Amber, elé Victoria.
A párocska az ablak felőli legutolsójába foglalt helyet.
A tanár mivel nem akart órát tartani megengedte, hogy beszélgessünk vagy átüljünk máshova.
Jessica szokásosan barátnőivel bevonult az egyik sarokba telefonozni. De Jackson elindult a padunk felé. A mögöttem lévő padra ráült és úgy szólalt meg.
- Haragszol rám? - tettette az ártatlant.
- Nem, miért is? Ja, mert megcsaltál az egyik barátnőmmel.
- Ahj, Luna, régen volt az. - kezdte el birizgálni hajam.
- Menj..innen. - fogtam vissza kezem, hogy ne pofozzam fel.
- Jó itt. - vonta meg a vállát elégedett mosollyal az arcán.
- Jackson, ide jössz? - ordította át a termen Jessica.
- Hív az asszony. - jelentettem ki.
- Luna.. - hajolt közel a fülemhez, hogy csak én halljam. - Egy parancsolgatós asszony mellett lennie kell egy szeretőnek is. - duruzsolta fülembe.
Majd lehuppant "asszonya" mellé a terem másik végébe.

....

Órák után mentem hazafelé és ismét Jacksonba ütköztem.
Próbáltam kikerülni, de folyton elém állt.
- Mit akarsz? - emeltem fel a hangom.
- Luna. - nézett kiskutya szemekkel. - Téged.
- Nem, nem érdekelsz. Elegem van minden fiúból, főleg belőled. Nem én leszek a hülye. Akit majd átvernek. Szépen végig fogod nézni, hogy mennyire meg vagyok nélküled. Azt, hogy nem kellesz nekem, hogy boldog legyek. - magyaráztam majd egy nagy ívbe kikerültem őt.

Nem leszek naiv. Akármennyire is fáj az..

Egész nap hívogatott, üzenetet írt, olyanokat például, hogy "vedd fel, beszélni akarok", de persze egyikre sem válaszoltam.
Belépett az ajtón anyum.
- Luna, gyere enni. - mondta, mire éppen megszólalt telefonom, ismét Jackson hívott.
Sóhajtva dobtam az ágyamra a készüléket.
- Ki az? - lépett beljebb anyu.
- Egy senki. - vontam meg a vállam lenémítva telefonom.
- Luna, mond el ha valami van légyszíves.
- Csak Jackson volt az.
- Az a Jackson gyerek?
- Ühüm. - hümmögtem. - De hagyjuk itt békén a dolgot.
Lementem vacsorázni, majd vissza a szobámba.
Egész éjszaka, a sötétben bámultam a telefonom kijelzőjét.
Túl sok volt az, hogy újra láttam.

.....

Másnap reggel mikor felkeltem, elindultam a suliba és a suli bejáratánál megállva láttam Jacksont bekötött kézzel.
- Mi történt a kezeddel? - léptem a bejáratnál egyedül ácsorgó Jacksonhoz.
- Miért érdekel? - fordította el a fejét.
- Még te sértődsz be? - válasz nélkül hagyta kérdésem. - Hát jó. - indultam volna el befelé mire megfogta csuklóm.
- Elvágtam a kezem, mert ököllel belevágtam a tükrömbe. - motyogta miközben lassan elengedte csuklóm. - Utána szakítottam Jessicával.
- Miért?
- Miattad. - nézett végre a szemembe. - Légyszíves gyere velem. - nyújtotta kezét.
Mulasszak csak azért, mert Jackson képes volt szakítani Jessel és meg is sebezte magát.. miattam? Ha elmegyek vele, akkor soha az életben nem fogom elfelejteni őt, főleg ha megint elválnak útjaink. A kérdés az, hogy el akarom-e bármikor felejteni őt?
Nyújtottam én is kezem, majd Jackson megmarkolta kézfejem és elkezdett mosolyogva rohanni és húzni magával. Szedtem lábaim, hogy ne essek orra, de közben mosolyogtam, mert mélyen tudtam, hogy éppen annak a személynek a kezét fogom, akit szeretek.
Megállt egy park közelében, ami mellett házak voltak, majd az egyik falnál megtorpant. Nekitolt a falnak és a szemembe nézett.
Jól döntöttem?
Közelebb hajolva, két kézfejem megfogva csókolt meg és ez eldöntötte a kérdésem. Érte megéri a kockázat.

~

Nem kell tökéletesnek lenned.

Ha valakinek így nem tetszel, akkor nem kell vele foglalkozni.

Ilyenkor meg kell mutatni, hogy te az ő véleményük ellenére is jól érzed magad a bőrödben.

Könyörgöm, kit érdekel mások véleménye ha van sajátod is?

Élj úgy ahogyan akarsz, mert úgy kell.

~