OC: Sophie
~
Hirtelen egy nagy dudálás zökkent ki merengésemből, a buszmegálló mellett elhaladó sofőrök feszültségét érzem behatolni dombhártyámon.
- Miért mennek úgy az utakon, mint egy csapat állat? - sóhajtom magam elé. Begördül ekkor a busz a helyére, elfoglalok rajta egy tetszőleges ülést, majd a fülhallgatómat elővéve zárom ki a reggeli csecsemősírás, a hangosan beszélgető egyének és a közlekedés zaját. Csak bámulok ki az ablakon, mikor térlátásomnak köszönhetően látom, hogy egy személy megáll a soromban és az ülésre mutat, ugyan a zenétől, mi a fülembe szól, nem hallom a kérdését, de arrébb húzódom jelzésképpen.
Pár perc múlva az illető kikapja a fülemből a megnyugtató dallamokat, felé kapom fejem, mikor rájövök, ismerem.
- Jó reggelt, Sophie! - mosolyog rám fiúm.
- Neked is Kai. Csak a buszon szándékszol tudomást venni rólam? - tudni illik, hogy a suliban nagy hírneve van, mindenki érte omlik, de nem vállalta még fel, hogy együtt vagyunk. Az út további részében folytatom az elhaladó fák fürkészését, majd ahogy szokásosan a bejáratnál különválunk, mintha nem is ismernénk egymást, mintha talán az osztálytársi viszonyban kimerülne a dolog.
Az órák egymás után jönnek, viszont az egyik szünetben a mindig zsúfolt folyosón, ahol általában a legtöbb pletyka alapanyaga keletkezik, Kai közelít felém, amíg én a szekrényemet zárom éppen vissza.
- Sophie. - lép mellém határozottan a mögötte sorakozó lánytömeggel.
- Mit szeretnél? - mély barna szemeibe nézek, ami egyszerűen ellenállhatatlanná teszi és ezért is bomlanak érte annyian. Füttyent egy nagyot, mire a diákok összessége egyszerre megáll, újra felém fordul miközben minden egyes szempár minket néz.
- Téged. - suttogja. - Én ezt a lányt akarom mindenki közül. - emeli feljebb hangját a focista alkatú srác, hogy mindenki hallja.
- De..de..de Kai.. - hisztizik be mögötte a lánycsapat.
- Mostantól felvállalom, hogy ő a barátnőm. - letérdel elém ekkor hirtelen, a kabátjából előhúz egy szál vörös rózsát nekem címezve.
Pirulva átveszem, majd az egész napot velem tölti a suliban is. Hazafelé már öt körül jár az idő, de mi még mindig a sötétedő, decemberi utakat járjuk. Egyszer csak egy olyan úthoz érünk, ahol a fagyott út csillog az utcai lámpa fényétől, páromra mosolygok, elkezdek csúszkálni, mire lassacskán Kai is becsatlakozik a bolondozásomba. Felnézek az égre, ahonnan fehér pontokat látok esni. A lassan szállingó pelyheket enyhén fújja az északi szél. Mindent hó fed nem sokára. A patakok is lassabban folynak az ilyen hideg időkben felkészülve a mínuszok okozta fagyra.
Kinyújtottam kezem, hátha tenyeremben elkapok pár apró, de mégis különböző hópelyhet.
- Mi lesz, ha mindent elér a fagy, a vég? - fordulok fejemmel a mellettem álló személy felé.
- Akkor én ott leszek egy forró teával a kezemben. Nem hagynám, hogy az egyetlen reményem az életben megfagyjon.- elpirulok, kezébe veszi óvatosan arcom, mélyen szemembe néz. - A szerelmünk nem fagy meg soha.
Kezeit leveszem arcomról, megfordulok, lehajtom fejem, majd valamiért bekönnyezem és már csupán a szűz hóba eső könnyeimet látom. Az okát sírásomnak nem tudom viszont.
Hirtelen elkezdem érezni kezeit magam körül, érezni kezdem melegségét. Megfordít, államat felemeli, hogy szemembe nézhessen. Fájdalmasan ránézek. Hajamon elolvaszt egy hópelyhet, majd elengedve tincset megszólal.
- Miért sírsz? - kérdi kedves hangon.
- Nem tudom magam sem, igazából talán öröm könnyek.
- Ne sírj többet, kérlek. - ölel át vállam felett. - Gyere, csúszkáljunk még, akkor felvidulsz. - húz magával vissza a csúszós felületre. Aztán egyszer úgy kisiklik a lábam magam alól, hogy magammal rántva Kait elesek, ő hátára én meg rá érkezek, de csak nevetve nézünk egymásra. Lassan csöndbe maradunk, bámulunk egymás szemébe, hátamra hullnak az apró pelyhek, de nem zavar, mert talán ez az a pillanat az életemben, amikor semmi az ég világon nem érdekel, mert vele vagyok. E percek első találkozásunk emlékét idézik fel bennem, a havazást, a balesetből egymásra borulást, a szerelmes pillantásokat.
Feltápászkodva elindulunk az emeletes házig, hol én lakom. Az idő csakis ellenünk dolgozik, mert pár perc alatt a célunkhoz érünk. Fájdalmas búcsút kéne vennem tőle, mert szüleim nem éppen kellemesen fogadják jelenlétét. Úgy döntök hát, hogy barátom is magammal húzom a lépcsőházba, ahol melegebb van, mint kint, leülök az első lépcsőfokra, mosolyogva magam mellé húzom szerelmem.
- Nem kéne haza menned? - fordul felém.
- Itthon vagyok.
- Nem fognak leszidni, mert a lépcsőházban vagy és velem? - vált aggódó hangnemben.
- Nem érdekelnek a szüleim most. - bújok hozzá átölelve karját.
Hűvös a levegő ugyan, de Kai átadta melegét nekem. Így alszunk be, és így lett ez életem legszebb és legemlékezetesebb napja, vagyis tökéletes.
