#9 Suzy pt. 2: Kezdetek (+18)

Szereplők: YoonGi (BTS)
OC: Suzy (SuJi)

#5 Suzy előzménye a következő one shot.

  Gyerekkorodban talán sokszor kérdezték, mi akarsz lenni, ha nagy leszel. A válaszok között ott lehetett az állatorvos, az énekes, illetve egyéb sablonszövegek. Mindig irányítani akartak minket, gyerekeket a 'helyes' irányba. Főleg szüleink és tanáraink terelgetnek minket, hogy később a jövőbe 'rendes' munkánk, életünk legyen. Úgyse az lettél végül, ami akartál lenni kicsiként, nemde?. Vagy ha igen, elég elkötelezett lehetsz. De nekem is volna egy kérdésem. Ki tudja, mi igazából a 'helyes irány', a 'rendes munka'? A politikusok, akik ugyanúgy lopnak, csalnak? Vagy az orvosok, akik kenőpénzt fogadnak el, és akkor előbb fogadnak, kedvesebbek az emberrel? És akkor csak kettőt említettem, annak példájából, hogy az emberiség kibaszott pénzéhes. Aztán nem is beszéltünk arról, ha valaki direkt árt másoknak, hogy ő előrébb jusson.

  Őseim rengetegszer gondolkodtak el azon, hogy magántanulóvá tesznek, hogy ne ártsak tanáraimnak vagy diáktársaimnak, ami számtalanszor történt általános iskolai tanulmányaim alatt. Néha a körzőt nyomtam osztálytársaim lábába, karjába. Alkalomadtán pedig vonalzót törtem el osztályfőnökömön. Csoda, hogy nem csaptak ki ezekért, mert a szüleim mindig elsimították az ügyeket. Mondhatni befolyásosak voltak odafenn. Viszont én élveztem, ha láttam másokat szenvedni, ha nézhettem, hogy a másiknak fáj. Talán már a homokozóban is kővel dobáltam mindenki szemét, ezért is maradt velem inkább a négy fal közt anyám. Akit talán, lehetséges, hogy ezért megharaptam többször, ami hetekig ott díszelgett karján.
Végül a nyolcadikat már otthon töltöttem, magántanár oktatott a vizsgákra. Nagyon idegesítő egy nő volt, de muszáj volt elviselnem. Persze néha az ő székére is került egy kis szögecske, ha nem figyelt.

  Aztán egyik nap, amikor egy levél jött anyámnak, én vettem át a postástól. Kíváncsiságom vezérelt, ezért kibontottam, amíg szüleim nem tértek haza. Egy árvaház neve díszelgett a borítékon. A levél tartalma pedig arról szólt, hogy elutasítják a felvételemet, erőszakos hajlamokra hivatkozva. Letettem a konyhapultra a levélnyitó kés mellé a lapot, sóhajtottam egy mélyet, rátámaszkodva a felületre, próbáltam feldolgozni a történteket. Ekkor tökéletes időzítéssel nyitottak be őseim a bejáraton.
 - Ti le akartatok passzolni egy árvaházba? - vallattam azonnal őket, közben magam elé meredve, rájuk sem emelve tekintetem. - Engem nem akartatok megkérdezni, hogy mit is akarok, így tizennégy éves lányotokként?
 - Nem szabad kinyitni más levelét - szólalt meg nyugodt hangon édesapám.
 - Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak - kaptam fel a kést, már villámokat szóró tekintettel.
 - Tedd azt le, SuJi! - ordított rám édesanyám.
 - Most azonnal tedd azt le, hogy megbeszélhessük ezt - folytattam apám.
 - Ne mondjátok meg nekem, hogy mit csináljak, ha úgyse voltam nektek elég jó! - egymásra néztek hátha valami okosat válaszolhatnak erre.
 - Tedd meg, Suzy - mintha valaki a fülembe suttogott volna abban a pillanatban, viszont azt sem tudtam, hogy mi az, amit meg akarok tenni. én pedig lecsaptam nyakukon a pengével. Anyám felsikoltott, ahogy még sosem hallottam. Zene volt füleimnek. Mindketten élettelenül hulltak a földre kezükkel szorították el nyaki sebüket. Mégsem volt nekem ez elég. Még párszor hasukba szúrtam a fegyveremül szolgáló kést, amíg még szuszogtak. Ezek után megfogtam magam, és a bejárati ajtón túli lábtörlőre leültem, hátam az ajtónak döntöttem. A pengét magam mellé tettem, a kezemen csurgó vért kicsit beletöröltem pólómba, aztán csak néztem ki fejemből. Szüleim sikolya visszhangzott még fejemben. Olyan tíz perc elteltével két rendőrautó állt meg csikorgó fékkel az udvar előtt. A villogó lámpa a járművek tetején kibaszottul irritálta a szememet, így kicsit eltakartam kezemmel a fényt. Nyílt az ajtajuk, és négy rendőr sziluettje közeledett felém, mindnek keze a fegyvertáskáján nyugodott.
 - Hol vannak a szüleid, kicsi lány? - közeledett hozzám az egyik férfi óvatosan.
 - Odabent - néztem körbe rajtuk, közben pedig biccentettem a hátam mögé fejemmel.
 - Mit csinálnak odabent? - folytatta a kérdést feltételt.
 - Szerintem éppen véres álmokat alszanak - elmosolyodtam kicsit. - Elvisznek innen végre? - rugaszkodtam el a földtől. Megmeredve álltak körbe. - Melyik kocsiba szálljak?
 - A bal oldaliba, kérem, hölgyem - elindultam az említett jármű felé, amikor helyet nyitottak nekem.
 - Hölgyem? Ugyan. Suzy vagyok - legyintettem. Miközben behuppantam a hátsó ülésre, egyikőjük elkezdte sorolni a jogaimat, meg hogy hova fognak most vinni. - Nem hagyná abba? Kibaszottul idegesítő hangja van - ráncoltam össze homlokomat, majd amint csendben maradt, megköszöntem, és az ablakon pásztáztam tovább az elhaladó dolgokat.

Jó pár év eltelt az incidensem óta. Kettő-három talán, ha jól számoltam a napokat. Minden nap kicsit visszhangzott szüleim utolsó szavai vagy éppen sikolyaik. Egy nap viszont úgy döntöttem, osztálytalálkozót szervezek őseim házába, amit ugye távollétük alatt valósítottam meg, így nem volt ki rám szóljon. A huszonegy létszámos osztályból húszan jelen voltak, csupán egy fiú nem tudott eljönni a munkája miatt. Persze, pont annak a fiúnak nevét használtam álnévnek, hogy eljöjjenek a fiatalok.

A jelenlévők jól érezték magukat, gyomrukban az étellel, kezükben az italos poharakkal, a fülükben a jó zenével. Én az emeleten lebzseltem, csináltam így a buli közepe felé egy sminket magamnak. Majd levánszorogtam észrevétlenül. Bezártam minden ajtót, ablakot, ekkor felálltam az üvegből készült dohányzóasztalra a nappalink közepén egy fegyverrel és a kulcscsomóval a kezemben. Egyből felhívtam magamra a figyelmet ezzel.

 - Ez olyan piával töltött műpisztoly? - kérdezte egyik volt osztálytársnőm az asztal mellé pattanva.

 - Ki akarod próbálni, drágaság? - bólogatva nyitotta ajkait, megrántottam a ravaszt a szájába célozva, mögötte mindent vörösre festett kifröccsenő vére. - Hoppá! Ez nem olyan - határozott mozdulattal irányítottam a szökni próbáló emberekre, összeestek a lövés hatására. A fele népességnél elfogyott a töltényem, ezért megfogtam az asztal alá rejtett baltát és azzal folytattam munkámat. Lábon, fejen, gerincen találtam a volt osztályom tagjait. Végig néztem, ahogy elvéreznek egyesével. De azok a sikolyok. Istenem. Utánozhatatlan az az érzés, amikor kihallod hangjukból a halálfélelmet. Vöröslő vér folyt már mindenütt, mint valami új dizájn. A személyeket, kiknek ereinek vére színezte a padlót, a falakat, arrébb rúgtam egy mozdulattal. A maradék remegő ember felé vettem az irányt, akik megsebesített lábuk miatt csupán húzták magukat a parkettán. Felnevettem a látképre, az esernyők közé rejtett baseball ütőt felvettem kezembe, magam után húztam a földön. Két osztálytársam még mindig próbált szabadulni, kevés sikerrel. Meglendítve a botot találtam egyikük lábát, az pedig reccsent egyet, jelezve, eltört. - Tudod, mi a bajotok? Elhittétek, hogy ártatlan vagyok és csendes. Nagy hiba.

Meglendítettem újból az ütőt, az pedig osztálytársam egyikének tarkóját találta telibe, a lány el is ájult. Majd fél perc múlva már hátának emelkedését sem láttam. Odaléptem az utolsó lányhoz.

 - Ne próbálj meg menekülni. Ha körül nézel, látod, mi vár rád is. Nem tudom amúgy, miért születtél egyáltalán meg? A szüleid minek akartak? Hogy igazolhassák a rengeteg hiányzásod, amit csak úgy csavargással töltöttél? A jegyeid sem valami jók, mert egy segg van az agyad helyén is. Én sem mondom, hogy én vagyok a legokosabb, de meg sem erőltetnéd a kis agyacskád, hogy tanulj, ha már beiratkoztál abba a szájbabaszott suliba - nevettem el magam. - Nem baj - legyintettem. - Most már mindegy, nem igaz? Itt a telefonom, hívd fel a rendőrséget és jelents fel - tárcsáztam a számot és tartottam a füléhez a készüléket. - Beszélj. Így is, úgy is meghalsz - dadogva elmondta a telefonba, amit látott, majd rám nézett, mikor végzett.
 - Nem vágod le a lábait? - megint a suttogás. Ugyanaz, aki ezt az egész bulit kitalálta nekem. Csak, hogy szórakoztasson engem.
 - Tudod, milyen aranyos játékot találtam ki neked a rendőrség megérkezéséig? Megfogom azt a baltát - mutattam a lépcsőnek támasztott szerszámra. - és szépen levágom a lábaidat, hogy fájdalmasan vérezz el, drága volt osztálytársnőm - meztelen talpam alatt éreztem a még meleg vért, amíg odasétáltam a lépcsőhöz. Öt perc múlva meg már a kanapénak dőlve ültem a véres szőnyegen, miután megtettem az elmondottakat a remegő lánnyal. Végignéztem, amíg szépen a vérveszteségtől meghalt.

Kifújtam a tüdőm tartalmát, majd a balta élén végighúztam ujjam, ezzel egy kis réteg vért leszedve arról. Ajkaimhoz érintettem a vért és felnevettem, amint megéreztem a fémes ízt. Ekkor berontott az ajtón az egyenruhások egy osztaga, fegyvert szegeztek rám, mire csak elvigyorodtam.
 - Gyorsak voltak - felálltam, hátam mögé tettem kezem, mire egyikük egy bilincset tett csuklóim köré, persze egyből felismertem az egyént barátom személyében, mikor megfordultam. - YoonGi, nem tudom, mi történt - estem kétségbe. - Most mi lesz? YoonGi, mondj valamit.

 - Ne beszéljen, míg be nem érünk az őrsre - fordított az ajtó felé egy hirtelen mozdulattal, majd tolni kezdett kifelé. Beültetett a rendőrautó hátsó ülésére, ő az anyósülésen foglalt helyet, egy kollégája pedig a kormány mögött.
 - A barátnője? - fordult az ismeretlen YoonGi felé, miközben elindította a motort. Mire egy óvatos bólintást kapott válaszul a fiútól. Az épülethez értünk negyedóra kocsikázás után, ahova az ítéletre várókat zárták be. Szinte már otthon éreztem magam. Egy külön cellát kaptam, annak egyik falát vastag rudak helyettesítették. Barátom levette rólam a hideg fémet és belökött a még annál is hidegebb helyiségbe. - YoonGi - szóltam utána. Visszalépett a cella elé, tőlem két méterre. Megfogtam két rudat, közé helyeztem arcomat, majd ránéztem. - Miért nem kérted meg a főnököd, hogy ne küldjön megint ki hozzám?

 - Nem fognak a magánéleti dolgaim érdekelni a munka közben, főleg amíg gyakornok vagyok - komoly tekintettel válaszolt.

 - Akkor mondd el, hogy miért nem szakítasz velem? - olyan kieséseim vannak, azt sem tudom, mit csinálok. Csak egyszerűen véres kézzel térek vissza a fénybe. Ő meg mindig ott van, amikor letartóztatnak.

 - Mert szeretlek, baszd meg - fogta meg ugyanazokat a rudakat kicsit feljebb, mint én, hirtelen felindulásból.

 - Soha nem mondtad - csóváltam meg fejemet.

 - Szerinted, ha nem szeretnélek, melletted maradtam volna mindeddig? Különben is, hogyan jutottál már megint ki? - lépett megint messzebb.
 - Suzy mondta, hogyan - visszajött minden, amit tettem, hogy miért tettem.
 - Ki az a Suzy? - majd mielőtt megválaszolhattam volna a kollégái elhívták, hogy intézkedjenek az ügyemben.
Órákat ott ültem, a fejemet a rudaknak nyomtam és néztem a kezemen megszáradt vért. Majd az ítéletem az lett, hogy elmegyógyintézetbe zárnak, sok lakat alá. Nem is figyeltem nagyon a terepet, amíg odaértünk. Vagyis csak azt hittem.
A nap végén már egyedül voltam egy kipárnázott szobában, kényszerzubbonyban. Az ajtón lévő elhúzható lyuk pedig egy csattanással kinyílt, így felkeltem az ágyamról, és odalépdeltem.
 - SuJi? Minden oké? - YoonGi hangja ütötte meg fülemet.
 - Ezt komolyan kérdezed? Hogy lehetne minden oké? Amikor egy ilyen szobában vagyok, egy ilyen szarban - emeltem fel hangomat.
 - Az csak a megfigyelés idejére lesz rajtad, hogy magadat is bántani akarod e vagy sem. Legalábbis én ezt tudom - magyarázta.
 - Mintha ez megnyugtatna - motyogást hallottam megint a fejemben. - Azt mondod, adjam át ezt neki?
 - Mi? Most hozzám beszélsz? - értetlen hangon szólalt fel.
 - Suzy üzeni, hogy bepótolhatnánk egyszer, hogy még nem feküdtünk le - vigyorodtam el.
 - Eszednél vagy? - akadt ki kicsit.
 - Tudja, hogy te is akarod, nem kell tagadni. De majd még megbeszéljük, ha legközelebb egyáltalán bejössz - vontam meg vállam, majd leültem az ágyamra, hogy tovább bambulhassak magamban.

#7 The curse

Szereplők: JungKook (BTS), SolJi (EXID)

,,Ha neked nem kellek, akkor ennek is el kellett jönnie. A lányod legyen olyan szép, mikor felnő, hogy mindenki fusson utána, hogy kelljen a fiúknak, de ezt nem élheti túl semelyikőjük. Az egyetlen dolog, ami megtörheti ezt, az egy szerelmes csók, de mindkét fél felől őszintének kell lennie vagy mindketten belehalnak."

Mióta kijöttem anyám méhéből elég sok minden történt velem, mint szöuli gyerekkel. Három éves koromig mondhatnám egész jól éltem a gyermekkorom, de aztán utolért egy átok, amelyet egy magunkra haragított jósnő küldött rám. Ennek lényege igen egyszerű, ha valaki megkedvel, meghal egy kis idő múlva és semmit sem tehetek. Rengeteg barátom halálát kellett végignéznem. Szüleim ugyan próbálkoztak több ráolvasással, de őket is elérte e átok hatása.

Tizenhét év elteltével, szülők és barátok nélkül, a sulit befejezve járkáltam egy félig leomlott házban, nem is tudtam, mire várva, mint egy magára hagyott szellem, aki sehova sem mehet.

Egy késő délután, szürkületben viszont megváltozott az életvitelem. Csapatostul jöttek a telekhez huszonéves fiatalok, nem éppen józan állapotban. Tudtam, azt fogják hinni, kísértet vagyok. Néztem őket az egyik fal résén. Nevetgéltek, jól szórakoztak, ami nekem is hiányzott.

 - Most legyen nagy a szád, JungKook - ordította az egyik fiú egy helyesebbiknek és talán a legjózanabbnak. - Menj oda be - folytatta a házra mutatva, mire a megszólított elindult az ajtó felé. Gyorsan elbújtam az egyik köztes fal mögé, amikor lépéseket hallottam közeledni felém. Nem tudtam már máshova menni, mikor meglátott.

 - Mondd, hogy nem vagy szellem, csak egy csöves - nézett rám kicsit ijedten. Kikerültem egy grimasszal, visszahúzódtam a rés mellé, amin át néztem korábban őket.

 - Meghaltál már? - ordította kintről az egyik, feltehetőleg, haverja. - Menjünk innen, srácok - hallottam még, majd már csupán a rohanás zajait hagyták maguk mögött.

 - Ki vagy, ha szabad kérdeznem? - erőlködött továbbra is. - Miért laksz itt egyáltalán? - ránéztem, aztán melléléptem.

 - Kifelé - mondtam szemébe egyszerűen. - Nem véletlen lakom itt, de nem akarok neked kis mesét tartani - minden idetévedővel így kellett beszélnem.

 - Mondd el a neved és elmegyek - állt meg a romos ajtó mellett.

 - A nevem SolJi és nincs családom, azért élek itt, de most már jó lenne, ha eltűnnél innen, kérlek - mentem az egyik fal mögé, hogy ne is lássam őt. A szívem hevesen kezdett dobogni, kezeimet hozzászorítottam mellkasomhoz. - Mi történik? - suttogtam magamban.

 - JungKook vagyok és szeretnélek elvinni a városba, SolJi - nyújtotta felém a kezét. Mennyire kell még elbújnom, hogy ne találjanak meg? Hogy nem okozzak senkinek fájdalmat?

 - Nem lehet, nem is szeretném, hogy megkedvelj - utasítottam vissza.

 - Ezzel már elkéstél. Ahogy a szemedbe nézek, mintha egy varázslat ülne rám, ami nem enged el, elvarázsoltál, te titokzatos SolJi. Bármit megteszek, hogy elgyere velem - tudtam, hogy nem fog meghátrálni, és talán ez egy esély az átok megszüntetésére, bólintottam, mire felvidult. A ruhám nem volt koszos, annak ellenére, hogy milyen helyen élek, ezért elindultam vele a városba. Besötétedett, mire beértünk, de egy messziről is kiválóan kivehető kávézó felé vettük az irányt. A főváros utcái fényben úsztak, a neoncsövek, illetve az utcai lámpák bevilágították a sötét éjszakát. - Miért laksz ott? - vont kérdőre egyből, mikor leültünk egy két fős asztalhoz.
 - Hogy őszinte legyek, rejtőzködök. Nem szabadna nekem emberek között lennem. Fura most is, hogy újra a városba jöttem - rendelt nekem is egy teát, majd szó nélkül ültem a széken.
 - Nem akartál soha eljönni onnan? Normális életet élni? Munkát esetleg? - tette fel a megfelelő kérdéseket, amire persze igen lett volna válaszom, viszont inkább gondolataim tömegével maradtam a fejem belsejében. - Tudod, tényleg megkedveltelek, mert olyan modorod van, ami bejön és muszáj ezt elmondanom szerintem. Mutassak neked valami nagyon jót? - hajolt közelebb, mintha titkot akart volna suttogni. Nem volt sok választásom, mivel JungKook nyomulós stílusa úgyse hagyott volna menni.
Miután megittuk italunkat rengeteg párhuzamos utcán keresztül vezetett egészen a partig. A Han folyó mellett sétáltunk tovább. Fényár árasztotta el a víz felett átívelő hidakat, ami talán a város látványosságai között is szerepel. Különböző formájú és designú fénycsöveket szereltek fel a betonhidakra, ezzel jobban vonzva az emberi szemeket magához. Egy lilás színskálájú fényszórókkal felszerelt híd oldaláról szinte vízesésként ívelt alább a víz, ahogy azt tervezője álmodta anno.

Addig forgattam a fejem a színek között cikázva, hogy oda sem figyelve a szembe jövő emberekre mentem bele egy férfiba. Majdnem a földet értem, az egyensúlyom is elvesztettem. Viszont filmbeillően JungKook elkapott derekamnál fogva, ahogy visszarántott talpaimra. Soha nem hittem a filmes csodákba, de mikor a szemeibe néztem igen közelről, amíg ő a derekamat fogta, egészen nagyot dobbant a szívem, aztán két ütemet ki is hagyott. Beleszerettem pár óra alatt a csillogó szempárba. Viszont tudatnom kellett a gondolataimmal, hogy az átok hatása alatt van e fiú és még nem is ismerem.
 - Köszönöm, hogy elkaptál - pislogtam párat, majd próbáltam kibújni kezei közül. - Most már elengedhetsz - fejtegettem le magamról kezeit, sikertelenül. Erősen szorított, mint egy transzban lévő személy. - JungKook! - löktem el végre sikeresen.
 - Bocsánat, bocsánat - túrt hajába idegesen. - Nem tudom, mi van velem.
 - Hiszel abban, hogy egy nap alatt lehet szerelem két ember között? - bólintása után lenéztem a földre. - Szerintem szerelem nem tud egy nap alatt kialakulni - sóhajtottam.
 - Solji, be kell vallanom, hogy én nem ma ismertelek meg. Már egy gimnáziumba is jártunk, sőt az én nénikém szórta rád, ami miatt nem bírsz rendes életet élni. Nem tekintem ezt végzetnek, csupán véletlen egybe esésnek, de mégis jó egy kicsit - emelte fel államat. - Bocsánat, hogy eddig nem próbáltam meg segíteni rajtad - hajolt közelebb és már csak ajkait éreztem sajátjaimon. Ismét nagyot dobbant a szívem, lehunytam szemem és mintha elillant volna az elmúlt tizenhét év összes fájdalma és halálesete. Tudtam, hogy megtört, ami kísértett minden nap. Egy gyönyörű befejezése volt az átoknak, amit rám szórtak. Nem hittem volna sohasem, hogy olyan közel voltam a megoldáshoz, de mégis oly messze. - Túléltük? - vigyorodott el, bolondnak nyilvánítva szavakkal csaptam vállára, majd újabb csókot adott.


Pár hét múlva kellemes szuszogásra keltem. JungKook békés levegővétele volt az, mi felébresztett engem, de nem is bántam, mert imádtam nézni az arcát, miközben alszik. Érzékelhette, hogy néztem, mivel elkezdte nyitogatni szemét, majd rám mosolygott, amint meglátott.
 - Túléltük? - nevettem el magam.
 - Úgy látszik - simogatta meg arcom.
Mintha tűzijáték játszódna le a fejemben, mintha rózsaszín köd lebegne körbe. Mintha gyomromban pillangók kaptak volna szárnyra, mintha az agyam elment volna szabadságra és a szívem diktálna.


Úgy tűnik a legváratlanabb helyeken bukkan fel a végzet, ahol nem is számítanánk rá, olyan képben jelenik meg, amiről fogalmunk se lenne. Nem szabad azt hinni, nincs megoldás. Mindig van megoldás, csak nem mindig elsőre találjuk meg vagy lehet nem is lelünk rá az egyértelmű válaszra.

#6 The Room 106 (+18)

Szereplők: HoSeok; YoonGi; NamJoon (BTS), HyoMin (T-ara)


A kompon szeltük a nagy szélességű tavat, hogy átérve elfoglalhassuk a szállodát. A hideg szél iszonyatosan fújt, az időjárás sem volt jobb, az eső verdeste pulcsim kapucniját. Mindenki összehúzódva didergett.

Igazgattam vizes hajtincseimet, mikor félre nézve megláttam a komp legszélén egy nőt, hosszabb haja volt, mint nekem, és feketén lengette a levegő áramlása. Egy fehér, hosszú ujjú, bokáig érő ruha volt rajta, aminek csipkézett mintája miatt régiesnek hatott. Sápadt arcán nem volt észrevehető bármi jel, ami azt mutatta volna, hogy nem élvezi a hideg fuvallatot, ami bőrét érte.

 - Elnézést, jól van? - léptem mellé, mert aggasztani kezdett bőrének színe. Terjengett a fiatal nőből az átható, poshadt vizes szennyes szaga. Csak miután megkocogtattam vállát nézett rám. Egy bólintásnyi időre felém fordult, aztán újra a vizet pásztázta. Visszatértem baráti körömhöz, ekkor át is értünk, megálltunk, hátra nézve már nem is láttam a hölgyet. A hideg szaladt át gerincemen, de nem az időjárás okozta, ez más volt.

A szálloda felé indultunk, az esőfelhők még mindig nem hagyták megszáradni ruháinkat. Szerencsére a szállás közel volt a kikötőhöz.

A bejárati ajtón belépve egyből kiegyenesedtek a didergő hátak a meleg hatására. HoSeok,  a recepcióhoz sietett, hogy minél előbb elfoglalhassuk szobánkat.

A benti bútorzat régies, kopottas állapota hátborzongató hatást keltett bennem. A sötét falak se nyújtottak kedves kezeket felém.

Amint a kulcsfelelősünk meglengette a fémdarabot, és az zörrent egyet a vele egy karikán lévő kulcstartóval, amin a szobaszám díszelgett, az öt fős társaságunk végig vonult a lépcsőn felfelé, az első emeleten elfordulva, a folyosó végén találtuk meg a két napig otthonunknak nevezendő helyiséget. A szobában két különálló, de mégis egybenyíló helyiség volt, egy ajtónak hagyott lyuk volt csupán a falon, plusz egy fürdő. Összesen pont öt ágy volt, ami nekünk megfelelt.

Az egyes emberek elfoglalták, kis veszekedésekkel, az ágyakat, én meg az ablak alatti fekvőhelyre lehuppanva néztem kifelé.

Átlibbent a másik részből barátnőm, a szőke HyoMin, felvetette az ötletet, hogy csináljunk már valamit, de a többi szobalakó a telefon képernyője mögé bújva lustálkodott tovább.

 - HyoMin, senkinek nincs kedve semmihez ilyen szar időben, te is vegyél vissza kicsit, ez az egész úgyis a te ötleted volt - szólalt meg a velem szomszédos ágyon heverő fekete hajú, álmoskás egyén, azaz YoonGi, közben szemei lehunyva tartotta. Jót mosolyogtam beszólásán, mire a lány dühös tekintettel nézett felém. Letettem a fejem párnámra, amíg sértődötten átvonult a helyére HyoMin, majd YoonGi az oldalára fordulva rám nézett. - Te mégis mit vársz ettől az úttól? - szegezte felém a kérdést.

 - Hogy éljük túl - nevettem el magam. Nagyot sóhajtva újra az ablakon lefolyó vízcseppekre terelődött a tekintetem. Csak éljük túl.

Hamar be is esteledett, és egyre sötétebb lett a szobában is, a lámpákat próbáltuk felkapcsolni, sikertelenül. A recepcióra leballagva, közben telefonjainkkal világítva, megtudtuk, hogy az áramot a vihar csapta le, így fűtés sem lesz este. Felháborodva trappolt fel az emeletre a társaságunk másik - mi ketten foglaltuk el a lányok szerepét az ötös fogatban - lány tagja.

 - Holnap meg lesz javítva? - érdeklődtem, nem foglalkozva HyoMin besértődős fajtájával. A recepciós hölgy bólintására csak egy nyugtázó mosollyal válaszoltam.

 - NamJoon, hogy viseled el ezt a nőszemélyt? - lökött egyet haverján YoonGi, miközben szeltük a lépcsőfokokat a vaksötétben.

 - Szeretem, néha ilyen, az meg hát a velejárója - vont vállat a kérdezett. A szobánkban, mire felértünk, már a fal felé fordulva, nyakig betakarózva aludt a beszélgetés témája. - De a szőke haja mutat valamire - kacsintott a fiúk felé.

 - Én is értem, nyugi - bújtam el telefonom mögé. - Barátnők mesélnek ám egymásnak, Nam - ijedt tekintetén nem tudtam nem elnevetni magam.

Hogy hagyjuk aludni HyoMint, YoonGi ágyán ültek a fiúk, én a sajátomon, és beszélgettünk, közben fagyoskodva, mert a falak kezdtek áthűlni.

Aztán kezdtem valami fura szagot érezni, ezt meg is jegyeztem, mire a fiúk felállva elkezdték keresni a szag forrását. A telefon lámpái cikáztak faltól falig, padlótól plafonig, majd az én kezem megállította YoonGi csuklóját, és rávezette egy foltra HyoMin ágya mellett. Közelebbről megnézve egy vérfoltnak látszott, majd a mozdulatlan barátnőmről lehúztam a takarót, és a vérben fürdő testének látványától elborzadva hátráltam vissza.

 - Srácok, most mit csináljunk?! - szólalt meg remegve HoSeok. - Csaknem hagyhatjuk így.

 - Nem csinálhatunk már semmit, HoSeok! - ijedt, aggódó hangon mordult rá NamJoon. Óvatosan visszalépkedve az ágyhoz takartam be HyoMin vágásokkal, sebekkel tarkított testét, közben belelépve a vértócsába. Az agyam elkezdett kattogni, hogy hogyan nem vehettük észre.

 - El kell mondanunk - jelentettem ki. - Muszáj. Nem takarhatjuk vissza, mintha csupán aludna, fiúk!

 - Én mindenesetre előbb gondolkozni akarok egy kicsit - vonult feszülten, aggódó ábrázattal a fürdőbe becsukva maga mögött az ajtót NamJoon.

 - Látott ez horrorfilmeket? - akadt ki HoSeok. - Nem szabad szétválni - tagolta szavakra mondatát, kihangsúlyozva mondanivalóját, kihúzta a fürdőszobából barátját, és együtt maradtunk YoonGi és az én ágyamon ülve.

Még mindig törtem a fejemet a történteken. Összerezzentem, amint újra előjött a kép a halott testről. De újra és újra lejátszottam a képeket, majd felpattantam, és a testhez léptem, megint beleléptem a szőnyeget vörösre festő anyagba. A takarót arrébb húztam, aztán a fénnyel jobban megnéztem a sebeket. Mélyek, szabályosak voltak, mint egy kés pengéje, de az aggasztó a nyakán figyelő szorításnyom volt. Hirtelen valaki mögém lépett, és megkocogtatta a vállam. Ugrottam egyet, megfordulva pedig a nőt fedeztem fel a kompról, felé világítottam, ő meg csak nézett engem, egyre szaporább lett a szívverésem, nagyokat nyeltem, valamit pedig tátogott, próbáltam kivenni, sikertelenül. Aztán YoonGi utánam jött, de nem látta a hölgyet. Szellem volna?

 - Van valami baj? - fogta meg a vállam. - Haló! - integetett arcom előtt kezével, mire a nő eltűnt.

 - Nincs, semmi, csak..mennyi van még napfelkeltéig?

 - Két óra, körülbelül - nyeltem egy nagyot, mire egy női sikolyt hallottam a folyosóról.

 - Ti is hallottátok? - gyűltünk össze ismét ágyam mellett. Mind a négyen a hosszú folyosón kötöttünk ki, hogy megtudjuk a sikoly okát. A négy fény egyike eltűnt a látókörből, NamJoon telefonja lemerült. Így még kevesebb fénnyel, de tovább mentünk, a padlón véres lábnyomok tűntek fel, amik a semmibe vezettek. A sötétből, minden irányból ordítás, sikolyok, durva fém koccanása valami kemény felületen hallatszott.

 - Eltűnt! Eltűnt! - hadarta egymás után HoSeok. - NamJoo.... - zuhant a földre. Körülnézve a legidősebb tagunk sehol sem volt, és ilyen helyzetben mind tudtuk, hogy mi történt vele, majd messziről hallottuk a fájdalmas hangját is.

Tanácstalanul haladtunk le a lépcsőn, a vaksötétben lépkedtünk lefelé, a recepciós pultot én láttam meg legelőbb, de vissza is léptem. A pult még friss vérrel volt fedve, a hátborzongató bútorok telefröcskölve az anyaggal. A padlón keresztülestem egy testen, ami a recepciós hölgyhöz tartozott.

A kanapé hátuljához toltam magam lábammal, és keserves sírásba kezdtem, a fülem pedig lefedtem a kezeimmel. Féltem, nem volt ilyenbe még részem, igazából azt sem tudtam, mi történik éppen. A halálfélelemtől remegtem, lehunytam a szememet is. A sikítások abba maradtak, de a szemeimet így sem nyitottam ki.

 - HoSeok! - hallottam meg YoonGi hangját távolabbról, majd egy pisztoly dördült. Egyáltalán nem is számítottam fegyver hangjára. Felugrottam a földről, és az ismerős alakhoz futottam. A mindig mosolygós barátunk feküdt a padlón, nem messze a lépcsőtől, a fejébe eresztett golyó által hagyott lyukból folyt a vér, amibe beletenyereltem, a kezeimre néztem, és a kint még mindig tartó dörgések utáni villámlások világították meg kezem.

A látványtól kiment a vér a lábamból, és elvesztve az egyensúlyom ültem le a földre. A sírás újra kitört belőlem, mikor a feljebbi szintekről hallottam az újabb fájdalmas, utolsó leheleteket.

YoonGi felrántott a padlóról, és szaladni kezdett velem, berontott egy földszinti szobába, egy kis helyiségbe, és bezárta kulccsal az ajtaját. Raktárhelyiségnek tűnt, mivel takarítószerek sorakoztak a polcokon, épphogy elfértünk köztük. A sírásom megállíthatatlan volt, láttam, éreztem a halott embereket. Egyre nehezebben vettem a levegőt, a szívem is a torkomban dobogott, a sok adrenalin nem hagyott lenyugodni. A velem egy helyiségben tartózkodó személy magához húzott.

 - Nem a te hibád ez, nyugodj meg, kérlek - próbált lenyugtatni. Kintről még mindig szűrődtek be a halálsikolyok, majd egyszer csak minden csendes lett. Elkezdtem remegni, az arcomra irányította a telefonja vakuját, aztán megsimogatta arcom, hogy ne féljek. A kilincset lenyomta valaki kívülről, majd próbált be is jönni, hirtelen a kulcs elfordult a zárban, és kinyílt az ajtó.

A hosszú, fekete hajú alak állt vizesen az ajtóban, hátulról a villámlás világította meg, a fehér ruhája ezúttal szinte fürdött a vérben, a kezében egy csurom vér kés díszelgett. Nyeltem egy nagyot, tudtam, hogy nem élem túl. Hirtelen YoonGi maga felé fordított, és megcsókolt, őszintén. Ekkor a nő, mikor újra ránéztünk elsírta magát, a kést eleresztette, az a földet érve koppant, megfordult, és eltűnt. Megkönnyebbülve, de még mindig gombóccal a torkomban léptem ki a helyiségből. A véres lábnyomokban pedig egy képet találtam, ami fénnyel megvilágítva megvilágosított engem is. Elraktam a zsebembe, majd HoSeok zsebéből kivettem a szobakulcsunkat, beletettem a 'Kijelentkezve' feliratú kosárba, utoljára körülnéztem még, az ablaknál a hajnalodás jelei látszódtak, így meg lett világítva az előtér, a vér fedett mindent, de nem tudtam csak úgy elmenni onnan.

A kérésemre minden egyes megtalált embert eltemettünk YoonGival a hotel kertjében. Minden ember arca, sebei beleivódott az emlékeimbe, az elmémbe. Egy perces néma csendet is tartottunk az egyesével elásott személyeknél. Majd elindultunk csak a saját telefonjainkkal és a visszaútra szóló jegyeinkkel, a többi holminkat a hotelben hagyva. A legelső kompra felszállva néztük, ahogy emelkedett a Nap feljebb és feljebb. A vizet pásztáztam, majd a zsebemből elővettem a talált fotót, a fekete hajú nő és férje üldögélt rajta. Dédmama, dédpapa, nyugodjatok békében. Elengedtem a fotót, azt pedig repítette magával a szél messzire. YoonGi hátulról megölelt, összefonta ujjainkat, amin még mindig a rászáradt vér volt, majd együtt sóhajtottunk.

 - Túléltük - nyomott puszit arcomra, majd együtt néztük tovább a tavat, amint fodrozódott a komp haladásával párhuzamban.

Egy barátunk csendben, a másik kínok között, a harmadik a saját keze által holt, de mi mégis az emlékükkel tovább élünk. Viszont soha vissza nem térünk a százhatos szobába.

~~~

Egy perces néma csend minden elhunyt szerettünkre.

To-Do List #9 ~ Better fate

Szereplők: KiBum (SHINee)
OC: MyungHee


A dolgok elfajulhatnak. Rengeteg fiatal hal meg apró dolgok miatt. Szülői nemtörődömség vagy szerelmi bánat okozza, mindegy. Ha az embernek fáj valami, képes a legvégsőkig elmenni, ha nincs kinek elmondania azt. A világon nincs már így is elég gyilkosság, még valaki öngyilkos is lesz egy idő után...

~

Nagyra vágyó vagyok, ha csak el szeretnék szabadulni a gondterhelt életemtől?

Szüleim a jogi pálya felé zavarnak, de minek, jól keresnek, ennyi. Haza akarok menni. Egy olyan otthonba, akarok hazatérni, ahol elfogadnak úgy, ahogy vagyok, nem mondják, lányom, tanulj keményebben, mert nem lesz életed.

Érezni szeretném a tavaszias szellőt az arcomon, talán egy mezőn üldögélve. Valakivel, akit szeretek esetleg. 

Helyette itt ücsörgök a dohos, koszos, mihaszna tanterembe. Kifelé bámulok az ablakon, többször rám szól tanárom, de mielőtt még megkérne, hogy fáradjak ki, ugyan nem hangoskodok, de inkább kimegyek. Utánam néznek osztálytársaim, de mit érdekelne az engem.

Egyenesen, cuccommal együtt, rohanok keresztül a folyóson, ki az intézmény kapuin, majd csupán a híd korlátja állít meg.

Elegem van az életemből, a legboldogabb óráim akkor vannak, mikor álmaimban járok, de ekkor is kiszakít álmodozásomból szüleim veszekedésének zaja.

Átmásztam a korláton, épphogy egy kezemmel fogtam azt. Egy árva lelket sem rendít meg tettem.

Mikor épp ugrottam volna a hideg, kéklő vízbe egy fiú hangja szólított meg.

- Ugye nem ugrasz le? - lépett közelebb óvatosan.

- Van más választásom? Nem hiányoznék senkinek. - válaszoltam hátra se nézve.

- Ezt nem értem én. Mi olyan történik az emberek életében, hogy véget kell vetniük mindennek?

- Nem értheted. - vágtam fejéhez.

- Magyarázd el nekem. - fogta meg kezemet, ami a korláton nyugodott.

Megfordultam, majd átsegített a fémrúdon.

- Nem fogom neked megköszönni, hogy megmentettél talán egy jobb élettől. - kaptam fel vállamra táskám és indultam el az egyik irányba.

Nem néztem hátra, nem is érdekelt az a fiú. A mély barna szemei, a... nem érdekelt.

A nap folyamán császkáltam a városba, vissza nem mentem a suliba, minek is mentem volna?

Másnap újra belefutottam a hídi megmentőmmel.
- Szia. - mosolygott. - Megint lógsz a suliból?
- Te se tűnsz többnek nálam, akkor is lógsz?
- Igen. - vonta meg a vállát nevetve. Oh, istenem, az a nevetés.
- Mi a neved? - égetett a kérdés.
- KiBum. - dőlt neki a híd korlátjának hátával.
- Nem vagy helyes gyerek, ne játszd azt. - cukkoltam.
- Inkább mondd, mi a neved?
- MyungHee. - mutatkoztam be.
- Örülhetnél, megmentettelek ahelyett, itt cikizel?
- Ki cikizett?
- Helyes vagyok? - vágta be magát pózba.
Igen, minden irányból, minden megvilágításban, helyes vagy, anyám..
- Hm. - vágtam so-so képet.
Beleharaptam alsó ajkamba, mikor közelebb lépett.
Az amúgy forgalmas híd számomra megszűnt, csupán KiBumot láttam magam előtt. A járókelők sokasága eltűnt.
Soha nem éreztem ilyet, minden tagom bizsereg, végre boldog vagyok, pedig alig ismerem, sőt a nevén kívűl semmi egyebet sem tudok róla, de ez miért izgatna egy magam fajtát?
- Nem kell meghálálnod, hogy megmentettelek. Sétálj velem kicsit. Az is elég lesz.
- Rendben. - bólintottam. - Mesélsz magadról kicsit?
- Meg szeretnél ismerni? - húzta fel szemöldökét mosolyogva. - Hát rendben, hol kezdjem? Kim KiBum, tizenhat éves vagyok, a szüleim alig foglalkoznak velem, ezt lehet, hogy a sulihoz való hozzáállásom miatt teszik.
- KiBum, ha meghálálom, hogy megmentettél, akkor megígéred, hogy járni fogsz rendesen suliba?
- Ha te is ezentúl. - kötötte ki.
- Rendben. - ráztunk kezet. Az érintése puha, selymes, kedves volt. Mosolygása megnyugtatott, mosolygásra késztetett. Ajkai teltek, puhának tűnőek.
- Mi az álmod?
- Hm? - szakított ki merengésemből. - Öhm, hát, régen, amikor még általánosba jártam, szerettem lovagolni, jó is voltam benne, de aztán valahogy akkor történt, amikor meghalt az egyik lovam. Utána nem akartam többet másikra ülni. - figyelmesen hallgatott, ahogyan az élettörténetemet meséltem neki. - És te?
- Hát, nem is tudom, nem olyan fiús dolog, de nagyon szerettem volna divattervező lenni. Mert a ruhákat imádom, de ez is valami folytán meghiúsult ez a tervem.
- Én segítek. - jelentettem ki, ami életem legboldogabb éveinek kezdetét jelentette.
Ezek után mind a ketten egymásnak segítettünk a céljaink elérésében. Egy ideig még azt sem tudtuk, a másik hol lakik. Közel kerültünk egymáshoz.
Majd egy nap körülbelül két évvel ezek után újabb biztatásra került sor.
- Menni fog. - szorította meg kezeimet tenyerei között.
- Nem, nekem nem fog menni, KiBum.
- Ne is mondj ilyet. - nézett mélyen a szemembe, hirtelen közelebb hajolt egy csókot adva. - Remélem, majd megérdemled a következőt is. - kacsintott elengedve kezeimet, hogy mehessek.
Az első csókunk. Ez örökké megmarad bennem. Felültem lovamra, sóhajtottam egy határozottat.
Nem jutottam volna el idáig sem, ha nincs KiBum, igazából ha nincs ő, én már rég alulról szagolnám az ibolyát, hogy a régi kifejezésekkel éljek. Nem lett volna ruhatervezőszakon éltanuló ő sem nélkülem. 
Elkezdődött hát a versenyem, lovam remekül helyt állt. Ugrott ha kellett, tudta, mit kell csinálni.
Büszke voltam rá, főleg mikor megtudtam, első helyezést ért el az én négy lábú kis bajnokom.
Annyira hozzánőttem, mióta újra elkezdtem lovagolni, mint anno a régi lovamhoz.
KiBum gratulált egyből, miután megtudta az eredményt. Magához húzott, megcsókolt, aztán rám vigyorgott.
- Mivel megérdemled. - felnéztem csillogó szemeibe, tudtam, többet nem szabadulok mellőle.
A béna öngyilkossági kísérletemnek legalább volt egy jó indoka. Megismertem egy csodás fiút, aki tényleg szeret, aki megmutatta el tudom érni az álmomat, ha akarom és segít is benne ha kell.
Talán többször nem is kell magam a híd széléig kergetni többet.
De be kell vallanom, nem bántam meg semmit.

#3 It holds me here

Szereplők: (OC-k:) SooRin + EunTae

Elmentem sétálni, ahogy szokásomhoz híven szoktam minden nap. Már szeptember volt. Jó idő, talán harminc fok is volt, szikrázó nap sütés. Nem is kellett suliba mennem. Csodás nap volt.

Aztán az utca végén megláttam szüleimet. Utánuk szóltam, de nem hallottak és úgy hajtottak el mellettem a kocsiban. Mivel utolérni nem tudtam volna a járművet inkább hagytam.
Az árnyékban sétáltam, mikor megláttam pár régi barátnőmet.
Utánuk futottam, de észre sem vettek. Mögöttük sétáltam, semmi reakció. Leültek egy padra és a mellettük egy szabadon hagyott helyre leültem. A társalgásba nem tudtam beleszólni, mert nem tudtam, miről volt szó. Lenéztem az árnyékukra, amit a hátulról jövő napsugarak festettek az aszfaltra. Magam elé nézve semmit nem láttam mást csupán három barátnőm árnyékát.
Ugyanis én nem voltam ott. Testben nem is. Szellemként.
- Tényleg nem hallotok? - ordítottam el magam.
Elsírtam magam a nulla reakcióra.

~

A lelkek egy bizonyos ideig még köztünk maradnak, hogy befejezzék ügyeiket valahogyan.

Néhány rokon meg szokta idézni a lelkeket, de ez kockázatos. Viszont a szellemek tudnak "szólni", jelezni akárhogyan a jelenlétüket.

Csak nem halljuk őket..

~

Mikor felálltak a padról utánuk nyújtottam karomat, de lehajtva fejem fakadtam sírva újra.
- Miért nem mehetek el? - szipogtam. - Senki sincs aki hiányolna..vagy még nem engedett el.

Másnap kimentem a temetőbe.
Körülnéztem és megakadt a szemem egy harminc év körüli nőn. Sírt egy sír melletti kis padon.
Mellé léptem és a padon mellette ült egy kislány. Viszont a kislány rám nézett, ezért tudtam, hogy ő is szellem.
A sírkőre nézve egy felirat díszelgett miszerint egy tíz éves HyeNa nevű lány nyugodt ott, az anyukája ült ott és keservesen sírt.
- Ő az anyukád, ugye? - szólaltam meg.
- Igen. - bólogatott.
- Nem tud elengedni?
- Nem. Te megszoktad már ezt?
- Mármint ezt, hogy senkihez nem tudok beszélni, mert nem hallanak? Lassan két éve egy napig sem. De ha jól látom akkor te csak egy hónapja vagy itt.
- Jajj, istenem! - sóhajtott fel a kislány anyukája. - Miért kellett elvesztenem téged?
- Én megyek. Hagylak vele beszélgetni. - mosolyogtam.

Sétáltam a sírkövek között, majd megálltam egy ismerősnél. A nagypapámnál.
- Papa, te hogyan tudtál elmenni? Én még mindig itt vagyok. És nem tudom, hogy ki az, aki itt tart. Tudom, hogy te már vagy tíz éve mentél el, de én már kettő. Azóta nem is tudom, hogy ki jár egyáltalán hozzám. Soha nem látok senkit itt kint. Pedig vagyunk páran.
Sóhajtottam, majd tovább sétáltam. Ezúttal az én sírkövemhez.
Milyen már, hogy a saját sírkövemet látom magam előtt?..
Megálltam a sírnál majd letérdeltem.
Minden nap egy friss fehér rózsa a síromnál, de soha nem láttam, ki rakja oda.
Egy könny gördült le az arcomon, mikor megláttam a friss rózsa hozóját.
Sóhajtva térdelt le a sír elé, majd letette a fehér virágot a többi mellé. Bekönnyezve tette a kezét a kőre és szorította össze a száját.
- Szia, húgi. - szólalt meg elmosolyodva, letörölve könnyét arcáról. - Mióta elmentél csak HoSeok tart életben. Többször már depresszióba estem volna. Anyuék minden napot szinte zombiként élnek meg. Akkor nevettünk talán ha elfelejtjük egy pillanatra a halálod, de utána túl csönd van és észrevesszük hiányod. Közös szobánk volt, ezért én veszem észre leghamarabb, hogy az ágyad üres, az asztalod nincs használva, a szekrényedből nem fogynak a ruháid. De nem fogom kidobni a dolgaidat. - szipogott egy mély levegőt véve. - Egy ideje használom a telefonod, mert hiányzol és úgy alszom el, ahogy te szoktál. Zenét hallgatva.. a te zenéidre alszom el, igaz, hogy bekönnyezve, de a fejemben a húgommal. - hajtotta le fejét. - Hiányzik az ölelésed. A reggeli puszik, mikor mentél suliba és elköszöntél. Szerintem nekem hiányzol a legjobban. Csupán a jelenléted. A hangod.. de most mennem kell, mert anyunak besegítek az otthoni dolgokban. Légyszíves vigyázz magadra. - állt fel és porolta le térdét. - Akárhol is vagy.. - sétált el a kapuban álló barátjához.
A nővérem tart itt. Nem bír még elengedni. Így meg még nekem rossz. Egyedül vagyok, senki nem hall.

Este elmentem a házunkhoz és be is mentem.
Felmentem a szobába, ami a közös szobánk volt a nővéremmel. A szobába minden ugyanúgy volt, mint két éve úgy hagytam. Az ágyában ott volt a tesóm és tényleg az én telefonomról hallgatott zenét. Nehéz volt nézni, hogy könnyes az arca.
- El kéne engednie. Két éve már.. - sóhajtottam, majd fogtam egy papírt és leírtam rá egy mondatot.
Leültem a volt ágyam szélére és elmosolyodtam, mikor feltört bennem a sok emlék, ami itt történt.

A legjobb életet éltem, amit csak lehetett. Volt egy nővérem, aki szeretett és törődő szüleim. De túl sok volt már a végén a fájdalom. Eljött az idő, amikor el kellett mennem. A családom nem akar elengedni még, ezt megértem. Én viszont már tovább akarok menni. Ha még valakinek fáj is..

Másnap ismét a temetőben ültem a sírkövemnek dőlve. A nővérem szintén megjelent ezúttal is, de én ugyanabban a pózban maradtam.
- Te írtál nekem? - térdelt le, mint tegnap. - Hogy tudtál? - könnyezett be ismét. - De megteszem. Szia. Szeretlek és soha nem felejtelek el. Egyetlen és örök kis húgom. Hiányozni fogsz, de túl kell élnem. - felkaptam fejem és ránéztem.
Elővett egy papírt és kettéhajtva azt letette a friss fehér rózsa alá.
Az a papír volt az, amire írtam. Elmosolyodott és felállt úgy nézve sírkövemet. Felkeltem és mellé álltam.
- Bárcsak beszélhetnék hozzá. - öleltem át, de nem érzett semmit.
- Szia, húgi. - sóhajtott majd egyet szipogva elment.
Lerogytam a földre, a rózsát és a papírt a kezembe véve vettem mély levegőt. Hevesen elkezdett fújni a szél, hirtelen elhervadt az összes rózsa, azon az egyen kívűl, ami a kezemben melegedett.
Lehunytam szemem és kinyitva éreztem: Most már átkelhetek.
Szétnyitottam a lapot és így raktam le a sírra.
A rózsával a kezemben elindultam a semmibe, magam mögött hátrahagyva mindent, amit szerettem. Vigyázzanak magukra, nem úgy, mint én tettem.

Magam mögött hagytam a lapot, mire utolsó mondatomat írtam:

El akarok menni.

#2 Mikor kihuny a fény a szemekben

Szereplők: HoSeok (BTS)

OC-k: SooRin, EunTae

~

Emberként nem könnyű. Maga az élet sem. Ha viszont már a túlvilágon vagy akkor olyanokat is látsz, amiket amúgy nem. Az összes történetet. Az összes veszekedést. Látod, a fájdalmat az arcokon, mert mindenhol ott tudsz lenni..

~

Az utolsó emlékem, hogy jön a fekete autó és én már nem láttok, nem mozdulok.

Hirtelen egy kórház folyosóján voltam kórházi ruhában, amiket a betegekre adnak.

Nézelődtem körbe, de senki nem nézett rám.

- Elnézést! - szólaltam meg az egyik nővér felé fordulva.

Semmi reakció.

- Miért nem figyel rám senki? - ordítottam el magam.

Senki nem nézett fel, fordult meg vagy akármi.

- Hahó! - léptem egy ember mellé kalimpálva.

- Nem hall és nem is lát téged. - jelent meg a folyosó végén egy fekete ruhás férfi.

- Maga ki? - sétáltam arrébb. - És miért nem hallanak?

- Sokféle képen szoktak hívni, de nemes egyszerűséggel én vagyok a Halál. Azért nem hallanak, mert kómában vagy és szellem vagy.

- Hogy mi? - léptem közelebb az alakhoz. - Ez nem lehet. De én...

- Gyere. - szakított félbe.

Elmentünk a folyosón balra és ott az első ajtón bemenve láttam saját magam lélegeztető gépre kötve és az ágy mellett ült anyám könnyeit törölve.

- Anya. - sóhajtottam. - Nem tudsz rajta segíteni? Nagyon rossz sírni látni. - fordultam a Halál felé.

- Én csak a halott lelkeket viszem tovább.

- De én úgy tudom, hogy ha elintéznivalója van valakinek itt ragad. Nekem még nem szabad elmennem. - kezdtem el veszekedni. - Apa.. - fordultam oldalra meglátva a belépő szülőm.

- Jól vagy, drágám? - simogatta meg apum anya hátát.

- Nem. Még nincs itt az ideje. Még nem szabad. - fakadt sírva.

- Így kellett történnie. Nem mi határozzuk meg a dolgokat. - próbálta nyugtatni feleségét.

- Tudom.. - fogta meg kezemet anyám, ami meg sem moccant.

- Mindig ezt mondogatta apu. A dolgok meg vannak írva előre. Nem mi döntünk. - sóhajtottam. - Én még nem hagyhatom itt őket.

- EunTae, gyere be. - szólalt meg apám.

- EunTae? - fordultam meg mire átment rajtam az illető.

Mintha nekimentem volna a falnak. Hirtelen meg is szédültem.

Nagyokat pislogva próbáltam jobban lenni.
- Ez azért van, mert átment rajtad. Bonyolult, de a lényeg az, hogy nem szabad hagynod az ilyeneket. - magyarázta a Halál.
- Értem. - bólintottam. - Hiányzik a tesóm ölelése. - fordultam vissza családom felé.
- Kimegyünk, köszönünk addig HoSeoknak. - szólalt meg apám. - Beszélgess vele. - vetett egy mosolyt lányára majd kiment anyuval a folyosóra.
Sóhajtva leült az ágy melletti székbe, amibe eddig anyum foglalt helyet.
- SooRin, miért? Miért nem vigyáztál magadra? - könnyezett be. - Mindig mondtad, vigyázzak magamra. Én nem mondtam eleget.. Szinte soha nem voltál kórházban csak ha egyikünket látogattad. Most meg kómában vagy. Nem akarlak még elveszteni, hugi. Inkább lennék a helyedben. - mosolygott, de már elsírva magát. - Többen mondták, hogy ilyenkor hallanak a kómában lévők. Hallasz? Én itt vagyok.
- Halál. Nem lehetne, hogy elköszönök tőlük?
- Túl gyenge a tested és talán pár mondatot tudnál mondani talán. De nem lehet.
- Miért gyenge annyira? Csak egy autóbaleset. Azt értem, hogy elütött az autó meg minden, de..
- Nézd meg a kórlapod.
Odaléptem a laphoz majd elolvasva elsírtam magam.
- Rá..rákos vagyok? - nyögtem ki.
- Már le volt gyengülve a szervezeted és ezért vagy kómában.
- Egyszer, csak még egyszer szorítsd meg a kezem. - szólalt meg újra nővérem. - Boldogtalan leszek veled. A legjobb tesó vagy. Anyuék azért akartak, hogy ne legyek egyedül, legyen egy testvérem. Most meg itt hagysz? Hogy bírok majd egyedül anyuékkal? A jó emlékek hova lesznek?
- Halál, kérlek, had köszönjek el legalább. - fordultam ismét a fekete ruhás alak felé. - Ennyit megérdemelnek.
Elgondolkozott, majd csak rápillantott zsebórájára.
- Szia. - lépett be HoSeok, a tesóm barátja.
- Szia.. - törölte le könnyeit tesóm.
- Nehéz?
- Nagyon. - sóhajtott megfogva élettelen kezem. - Három évvel fiatalabb nálam és ő fekszik itt. Nekem meg kellett volna védenem.
- Nem tehettél semmit. - ölelte át barátnőjét. - Hallottad a dokit, gyenge volt alapból.
- Tudja, hogy mi a bajom? - kérdeztem a Haláltól, mire bólintott.
- De tehettem volna. Nem haragban válok el tőle. - könnyezett be nővérem.
- EunTae, ne sírj, légyszíves. - szorította magához nővéremet HoSeok.
- A kis húgom kómában van és nem tudok tőle elköszönni sem.
- Halál, egy órát? Egy órát sem kaphatnék? Vagy tíz percet? Elbúcsúzni.
- A tested fel fogja adni. Így kómában tovább bírod. - felelte.
- Tisztában vagyok vele.
- SooRin, tíz percet kapsz. De utána velem kell jönnöd.
- Köszönöm. - mosolyodtam el, mire fejemre rakta kezét és már az ágyban pislogtam. - EunTae.. - pislogtam.
- SooRin! - szorította meg kezem.
- Nem fogok innen hazamenni, EunTae. Kérlek, vigyázz anyuékra. Főleg magadra.
- Ne beszélj hülyeséget, hazaviszlek. - törölte meg arcát. - Behívom anyáékat. - rohant ki majd két szülőmmel tért vissza.
- Kicsim! - esett az ágy melletti székbe.
- Anya, nem maradok itt. Vár nagypapa és dédpapa. Vigyázzatok egymásra.
- Sajnálom, hogy nem tudtam jobban vigyázni rád. - szólalt meg apu.
- Mit sajnáltok? Mindent köszönök, amit adtatok. Felneveltetek. Arról viszont nem tehettek, ami történt. - sóhajtottam fájdalmamban. - Ha itt maradnék csak fájna. Jobb helyre fogok kerülni. A rokonok körébe. Vigyáznak ők majd rám.
Felnéztem az órára már öt perc elteltével és mélyet sóhajtottam.
Így kell véget érnie? De..várnak a rokonok..
- Jöttek hozzád, amúgy. - lépett be MinYeon, NaRa, MinRin, HwaNeul és JungGi, az általános sulis barátnőim.
- Lányok.. - sóhajtottam.
- Rossz bőrben vagy. - szólalt meg HwaNeul.
- Mit gondolsz, miért? - adott tockost barátnőjének MinRin.
További négy percig még többször is megmosolyogtattak barátnőim és szüleim is kicsit felderültek.
Viszont nővérem nem mozdult mellőlem.
- EunTae, nem haragszom. - szólaltam meg megszorítva kezét. - Vigyázz anyuékra! Puszilom a lányokat. - hunytam le szemem.
Megint saját magam láttam az ágy mellett állva. A gépek eszeveszettül elkezdtek sípolni. Leállt a szívem és ezt jelezték is a készülékek. Hirtelen mindenki hívta a nővéreket, orvosokat, de már nem tudtak visszahozni. Néztem ahogyan mindenki körülöttem áll, a lányokat, anyuékat is kiküldték.
Mintha egy orvosos filmet néztem volna. Csak éppen élőben néztem és én voltam a halál szélén.
A főorvos megszólalt.
- A halál beállta tizenkettő óra, öt perc. - sóhajtott majd pár nővér kiment a kórteremből.

Meghaltam..

Kimentem a folyosóra, ahol anyu alig kapott levegőt könnyeitől, a lányok döbbenten és bekönnyezve álltak mikor az orvos elmondta a fejleményt.
- Mehetünk? - szólalt meg a Halál.
- Pillanat. - mentem a nővérem mellé, aki összeroskadva ült az egyik folyosói széken.
Megfogtam kezét és suttogtam: ,,Minden rendben lesz"
Pislogva felnézett és éreztem meghallotta mondatomat.
- Menjünk. - fordultam a Halál felé majd elvitt a fénybe.

Azt mondják, a halál után ott élsz tovább, ami az álomvilágod. Nekem ez a házunk volt, ahol tíz éve karácskor költöztünk. A szüleim és nővérem velem voltak és két háziállatunk. Együtt filmeztünk és nevettünk. A kedvenc filmjeink maratonját tartottuk. Senkinek semmi baja sem volt és csak EGYÜTT voltunk...

~

A történet azoknak szól, akik nem tudják, mi a fontos az életben.

Van egy mondás:

,,Akkor veszed észre mid van, ha már elveszítetted"

Ez igaz..

És nyugodjon meg mindenki, a túlvilágon mindenki biztonságban van..

~