To-Do List ~ #8 The boy next door

Szereplők: Tae (BTS)

OC: Alice

Hány éve már? Taevel már vagy hét éve barátok vagyunk. Kitárgyaltunk mindent egymás között. A csajos ügyeit is sikerült elrendeznem, de egy nap..
- Alice, légyszi rejts el! - könyörgött lakásom ajtajában szomszédom, Tae.
- Már megint egy csaj? Menj vissza, elintézem.
Visszaküldtem lakásába majd tíz percre rá én is beléptem.
- Ki ez a csitri? - rontottam be, mint egy féltékeny barátnő.
- Neked barátnőd van? - kerekedett el a szeme a csajnak majd elkezdte összepakolni dolgait.
- Figyelj, Alice, én... - játszott rá Tae.
- Nem, nem..meg se lássalak..te meg elmehetsz. - szóltam a csajra, aki ki is rohant. - Ki volt ez a csaj? - ordítottam még rájátszva. - Tae, én..
Hirtelen közelebb lépve egyik kezével derekamat fogva magához húzott és megcsókolt. Ez mind két másodperc alatt történt meg. Én meg csak néztem, hogy mit művel.
Viszont nem toltam el magamtól.
Egyre hevesebbé akarta tenni a csókot, amivel nem is ellenkeztem. Nyakam kezdte csókolni. Majd már éppen kezdett volna a fal felé tolni amikor elfutottam. Megálltam öt méterre tőle.
- Mit művelsz? Barátok vagyunk. Már hét éve. Nekem az a dolgom, hogy a csajaid üldözzem el. Ezentúl légyszíves old meg magad. - haraptam alsó ajkamba.
- Alice! - szólt utánam amikor kimentem lakásából és berohantam ajtómon magam mögött becsukva azt. - Alice.. - kopogott be. - Nyisd ki, megmagyarázom.
- Tae, barátok vagyunk. Ennyi. Nem lesz több. - szóltam át az ajtón. - És tudom, ezek után kínos lesz minden.. - sóhajtottam utána elmentem az ajtó mellől. Leültem kanapémra, hogy eltereljem gondolataimat.
Az elkövetkezendő napokban, hetekben bármikor összefutottunk a folyosón vagy bárhol kínos csend állt fel.
~
Három hét után szinte minden ugyanolyan volt, mint régen kivéve az emlékek. Nem volt már kínos csend, beszélgettünk.
De mikor vagy már a harmadik randipartnerem lemondta szomorúan kullogtam haza, a folyosón összefutva Taevel.
Csak mosolygott rám köszönésül, de én nem mosolyogtam vissza rá. Ezért mellém lépve kérdezte:
- Mi a baj?
- Semmi, megint egy újabb randit mondtak le.
- Gyere ide! - nyújtotta szét karjait, hogy vigasztalásul megöleljen.
- Te vagy a legnormálisabb fiú és ezt egyre jobban érzem.. - motyogtam már mellkasába.
- Gyere be egy kicsit, beszélgessünk. - hívott be lakásába.
- Minden olyan lett, mint régen, de én ezt nem hiszem el.. anyám azért zaklat egy hete, hogy van-e már barátom. - ültem le a kanapéjára. - De ha végre találnék is egyet.
- Jaj, te! - huppant le mellém Tae hátradőlve a kanapén.
Szemébe néztem és késztetést éreztem arra, hogy átöleljem.
- Tae, szeretem, hogy mindig meghallgatsz, hogy mindig megnevettetsz ha kell. Mindig számíthatok rád. - bújtam hozzá átölelve.
- Ezt úgy hívják, hogy barát, Alice. - mosolygott.
- Tudom..
Ismét felnéztem íriszébe, de csak pár centire volt arcunk, szánk egymástól.
Tekintete szám és szemem között cikázott. Szívverését hevesebbnek éreztem egyből.
Láttam a tehetetlenséget szemében így hát azt a pár centit én tettem meg szájához.
Megcsókoltam, de ő is kapcsolt és visszacsókolt. Ölébe ültem és úgy néztem újra mély barna szemébe, amitől eláll mindig a szavam is.
- Te hülye! - mosolyogtam bele a csókba.
- Én vagyok a hülye? - vigyorodott el.
- Inkább csókolj meg. - nevettem el magam.
Annyira örülök, hogy behívott.
Hogy több éve a barátom már, a szomszédom. Szinte bátyámnak tartom, de inkább nem, mert a bátyámmal nem csinálnék ilyeneket.

*Két héttel később*
- Anyudnak bemutatnál egy magam fajtát?
- Úgy érted egy olyan nőcsábászt, aki a lánya fejét is elcsavarta? Nem. - ültem Tae mellett a kanapémon átrakva lábaim az övéin. - A fiúmat fogom bemutatni neki. De az apám véleményétől én is félek.
- Ráér a találka szerintem. - jelentette ki amikor valaki kopogott. Odamentem az ajtóhoz és kinéztem. Mivel láttam, hogy a házmester az lecsittegtem Taet.
Mikor a lépések távolodtak az ajtótól sóhajtottam egyet.
- Ki volt az?
- A házmester. Nem fizettem még, de a munkahelyemen is gázok vannak ezért keres folyton. De úgyis kirakja a szűrőm.
- Van egy ajánlatom. - pattant fel a kanapéról és lépett mellém.
- Mi az?
- Odaadom a tartozásod, hogy ne rakjanak ki. Egy feltétellel.
- És az mi? - néztem fel rá.
- Utána hozzám költözöl. - vigyorodott el.
- A tied az egy legénylakás. Kíváncsi sem vagyok arra, hány lány fordult meg az ágyadban.
- Veszek másikat.
- Komolyan mondod?
- Igen.
- Akkor rendben. - mosolyodtam el.
Elrendeztük az ügyeket a házmesternél majd megtörtént a költözés. A nem egy napos költözés..
Egy nap úgy értem haza, ami már Tae lakása volt, hogy Tae vett egy új ágyat.
- Jó lesz? - vigyorgott.
- Tényleg vettél egy új ágyat, Tae? - nevettem el magam.
- Miért? Új kezdet. És tudod, - fogta meg a kezem. - ebben az ágyban te leszel az egyetlen lány, aki megfordul.
- Annyira sz.. - még nem mondtam ki egyszer sem azt a szót. - Szeretlek. - jelentettem ki átölelve.
- Én is szeretlek! - karolta át a derekam.
- Ne legyél nyálas. - pirultam el.
- Nem tudom, hogyan bírtam ki több, mint hét éven át a csókod nélkül.
- Nyálas! - pfujoztam le Taet.
- Jó akkor hagyjuk. - huppant le az ágyra. - Akkor nem leszek nyálas, se romantikus. Ennyi erővel akkor agresszív állat is lehetnék.
- Ne sértődj már be. - ültem le mellé. - Csak húztam az agyad.
- Tudom én.
Pár perc után újra megszólalt.
- Hogyan is találkoztunk?
- Középsuliban. Első nap kilencedikben. Leültél mellém és beszélgetni kezdtünk. Aztán így alakult, hogy egymás mellé is költöztünk.
- Tényleg. - nosztalgiázott magában.

*Pár évvel később*
- Első nap leültem a gólyatársam mellé, beszélgetni kezdtem vele. Aztán csak eltelt ez a tíz év. Azóta is nagyon örülök annak, hogy leültem melléd, Luna. Szeretlek, ahogy olvastam egyszer.. egy férfinak három nőt kell szeretnie életében. Az anyját, a kedvesét és aki őt anyának hívja majd.
- Tae.. - könnyeztem be, mire a násznép is elolvadt már. - Ne legyél nyálas. - nevetett velem együtt mindenki.
- Nem változtál semmit.
- Tudom én. - mosolyogtam bekönnyezve, mire a pap összeadott minket pár szóval.
~
Ne mondd azt, hogy nincs ember a Földön, aki szeretne.
Bár nekem nem kellett messzire mennem. A szomszéd fiúba szerettem bele.
Egyszer és Mindörökké..

To-Do List ~ #7 A different relationship

Szereplők: HoSeok; Jimin; NamJoon (BTS), MinJi (2NE1), TaeYeon; YoonAh (Girls' Generation)
OC: SooRin


A legmacsósabbnak vélt fiú. Ő a lányok bálványa. Utána esedeznek. Jómagam is. De egy probléma van. Én fiú vagyok. De mivel a fiúkhoz vonzódom, ezért a lányokkal sokkal többet beszélgetek, fiú haverjaim is csak pár van. De pont emiatt jött egy fordulat az életemben.

A lányok körébe leültem, mert nagyon beszélgettek valamivel.
- Ezért HoSeoknak van a legtöbb esélye. - fejezte be utolsó mondatát SooRin, aki úgymond a legjobb barátom volt az osztályból, de valójában a ikerhúgom.
- Mi van? - kerekedett el a szemem, mikor megfordítottam a széket és úgy ültem le rá.
- Oh, Rinnie olyan egy sztorit mesélt. - lelkesedett fel MinJi.
- Valaki mondja már el! - néztem körül az arcokon.
- Jó, gyere közelebb. - szólalt meg SooRin majd közelebb hajoltam. - YoonAh hallotta, hogy Jiminnel valami problémák vannak. - suttogta fülembe.
- Mi? - kaptam fel fejem.
- De nem olyan, hanem az identitásával kapcsolatban. YoonAh úgy hallotta, hogy Jimin a fiúkra bukik. - susogta tovább fülembe.
- Ez sok mindent megmagyarázna. - vontam meg a vállam.
- Ennyi? Komolyan csak ennyi? Ez azt jelenti, hogy neked több esélyed van, mint bármelyik lánynak.
Rólam nyíltan tudja az egész osztályom, de Jimin? Dehogy..
Lazán a vállam felett elnéztem és a terem másik végében ülő Jimint vizslattam. Szokásosan sok csaj vette körül, akik bomlottak érte.
- Ez lehetetlen, lányok.
- Kérdezzük meg. - vetette fel az ötletet TaeYeon.
- Ilyet nem szabad megkérdezni. - morogta húgom le őt.
Én továbbra is Jimint néztem. Míg körülötte beszélgettek, összeért tekintetünk, majd kacsintott.
Nagyokat pislogva fordultam vissza.
Mikor becsöngettek, a matek tanárunk egyből belépett, majd hozzáfogott a szokásos mondandójához.
- Na, gyerekek, kijavítottam a dolgozatokat. Egy meglepett tényleg. A többiek hozták a szintet, még hogyha az nagyon is alacsonyan van, TaeHyung. - nyújtotta át dolgozatát TaeHyung.
- Mit akar tanárnő? Így is kettes. Ez tök jó.
- Ez tök jó, az érettségin is tök jó kettessel átmenni? - fordult hátra a tanár, de közben adogatta ki a dogákat kezéből.
Néhány helyen mondott pár szót.
- Hármas lett. Ez az! - forgattam dolgozatom kezemben.
- És akin meglepődtem, az Jimin. Négyes. A múltkori egyes után, szép teljesítmény. - nyújtotta át Jiminnek is dolgozatát.
- Biztos puskázott. - szólalt meg NamJoon.
- Ahogyan te? - nevettem el magam.
- HoSeok, maradj csendben. - mordult rám NamJoon.
Szünetben épp mikor kiment a tanár Jimin felállt székére és elkezdett ordítani.
- Betartom az ígéretem! Ma házibuli nálam és az egész osztály jöjjön ám!
Mindenki ujjongásban tört ki.
- Ti jöttök? - lépett mellénk Jimin.
- Nem hiszem. - ráztam fejem.
- Mindenki jön, pénteken milyen programod lehet?
- Nem akarok menni? - álltam fel helyemről, de Jimin megakadályozta, hogy elhaladjak mellette.
- Akarsz. - súgta fülembe.
Majd a helyére ment. Visszaültem helyemre és rájöttem ezt az egészet lefilmezte húgom.
- Rinnie. A fiúkra bukik. - jelentettem ki ajkaimba harapva.
- Ne élvezzél már el tőle, HoSeok. Csak válassz ki egy jó elegáns ruhádat vagy mittomén és utána le akarja majd venni rólad. Tudom is! Azt a kék zakót. - míg SooRin teljesen beleélte magát, hogy mégis mit vegyen, vegyek fel a tavaszias időben addig én a lehetséges kimeneteleken gondolkoztam.
~
Megfogadva SooRin tanácsát, dzseki helyett a kék zakómat vettem fel a fehér felsőmre, amihez szintén Rin tanácsára hagyatkozva a fekete farmerom vettem fel.
Átmentem SooRin szobájába, mert állítólag MinJi, akivel beszélt, tudja az utat Jimin házához.
Így együtt SooRin, MinJi, YoonAh, TaeYeon és én indultunk el az adott házhoz.
És amikor megláttuk a kertben bulizókat, tudtuk jó helyen járunk.
- Hát hello! - köszöntött minket a házigazda, aki már cseppet sem volt józan. - Az italokat arra, a mosdót arra találjátok. - mutatott két különböző irányba. - Jó szórakozást lányok! - jelentette ki majd vállam felett átkarolt. - HoSeok, csak eljöttél?
- Volt más választásom, Jimin? - vettem le vállamról izmos kezét.
- Egy középiskolásnak mindig kell egy kis kikapcsolódás.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Te a fiúkat szereted? - ordítottam a hangos zene miatt.
- Mi?
- Te a fiúkat szereted? - léptem közelebb hozzá megismételve a fülébe.
- Majd kiderül, HoSeok. - kacsintott, majd visszament az ajtóba köszönteni az érkezőket.
Leültem a kanapéra, de azonnal leparkolt mellém SooRin.
- Nem fogsz itt üldögélni ha tudsz táncolni, HoSeok.
Felrángatott a kanapéról és be kellett mutatnom azt, amit csak dance machinenak hív. Lényegében tánc. Mindenki tapsolt ujjongott, ezért élvezettel folytattam.
De végül én is kifáradtam, így kezembe adtak egy jó erős piát pihenésképpen.
A sokadik kör után a pia már félig elhomályosította az agyam. Valahova leültem, már pontosan nem emlékszem, szerintem a padlóra és leült mellém Jimin.

Átrakta kezét a vállam felett, mikor ránéztem és felé fordítottam fejem ő számra nézett. Kicsit nekem is odatévedt tekintetem, de csak elfordítottam fejem.
- Holnap ráérsz, HoSii..? - sóhajtott.
- Miért?
- Elmehetnénk valahova.
- Phf! - nevettem el magam.
Körülnéztem, már mindenki dülöngélt jobbra-balra, valakik éppen meglátogattak egy szobát, de a menekvést a válasz elől nem találtam szememmel, vagyis SooRint. Már megint eltűnt..
- HoSeok! - ordította túl a hangos zenét majd megfordította fejem és úgy nézett szemembe.
Igaz, nem túl férfias, de elolvadtam tőle és minden tagom beleborzongott mély barna szemeibe. Egyszerre elengedett az összes izmom és feszült meg mindenem várva, most mit tesz.
- Jó. - pislogtam rá majd felkeltem mellőle.
- Ehj! Itt mer hagyni, azok után, mit kérdeztem tőle.. - pufogott magába Jimin.
- Gyere velem. - vontam meg vállam.
- Megyek! - és mint egy kis pincsi jött utánam.
- Jimin, te ennél férfiasabb vagy.
- Te meg máshol tekergesd a csípőd, ne a táncparketten.

Az este második felében végig mellettem volt Jimin. A lányok még mindig rajta lógtak. De láttam rajta, nem izgatja. Oké, Jimin, kiderült, ahogyan megmondtad.
Mikor SooRin végre előkerült egy fiú volt oldalán.
- Hol voltál? - jött ki belőlem az aggodú bátyó, ami nagyon ritkán jön elő nálam.
- Te is elvoltál, én meg beszélgettem YoonGival. - mutatott a maga mellett álló szőkeségre.
- HoSeok, ikrek vagytok, de mégis különböztök. - mondta ezt tök nyugodt hangnemmel.
- Elrabolnám kicsit a húgom.
- Tessék, a te húgod volt előbb. - vonta meg vállát majd arrébb lépkedtem SooRinnal.
- Mi az? - kérdezte.
- Jimin holnap el akar menni velem valahova.
- Akkor igaz! - vigyorgott diadalmasan.
- SooRin! Mit mondjak? Azt mondtam, jó, de hát..
- Akkor min görcsölsz, legyél férfi és kész! Én meg megyek, oké?
- Mármint haza?
- Hát mondjuk. - nevetett.
- Csak vigyázz magadra!
- Oké. Oké. - veregette meg a vállam.
Ennyire emlékszem az estéből. Meg arra, hogy még ittam valamennyit. Talán, kicsit sokat.

Reggel arra eszméltem, hogy egy cellában ülök, mellettem és körülöttem egy páran a buliból.
- Mi történt? - fordultam Jimin felé.
- A szomszédok feljelentettek minket. És most itt ülünk. - magyarázta.
- Ahj! A szüleim meg fognak ölni. - sóhajtottam hátra hajtva fejem. - És SooRin?
- Ő már nem volt ott mikor ez történt.
- Akkor jó.
- El akartunk menni valahova. - jegyezte meg. - Ez jó? - mosolygott.
- Itt is velem vagy és együtt vagyunk. - nyúltam kezéért, amit ölébe rakott.
- Igen. - fogta meg kezem. - Együtt. - suttogta mosolyogva.

~

Hinni kell a dolgokban, hogy megtörténnek maguktól. Csak várj és talán észrevesz valaki.

To-Do List ~ #6 A good night

Szereplők: JiMin; YoonGi (BTS)

OC-k: Byul, Rin

Halloween közeledtével úgy döntött a DÖK, hogy tart egy halloween témájú sulibulit. Vagyis mindenki beöltözik.
Néha a jelmezválasztás nem megy olyan könnyen.
~
- Byul! Csak válasz valamit, kérlek! - könyörgött barátnőm, Rin.
Órákig próbáltam a jelmezeket, míg Rin már az elsőnél eldöntötte, hogy neki jó a zombi lány jelmez.
- Rin! Értem neked jó az, de hát nekem nem annyira.
- És nem lenne ez jó? - kérdezte egy csontváz mintájú nadrág és egy csontvázas pólót felmutatva. - A sminked meg megcsinálom olyanra, mintha tudom, hát mintegy csontváznak. Csak légyszi menjünk már.
- Jaa! Hogy sietsz YoonGihoz? - húztam fel szemöldököm.
- Ne legyél már óvodás! Hány éves vagy te? - emelte fel hangját kiakadva.
- Történetesen tizennyolc.
- Igen, lehet annyi vagy. De kérlek menjünk. Nekem van fiúm, mennék hozzá. Te meg nem mersz a alattatok lakó sráccal, aki történetesen az osztálytársunk, szóba állni. Pedig biztos barátok lennétek.
- Jó. Menjünk. Jó lesz ez. - kaptam ki kezéből a csontváz jelmez pólóját és nadrágját.
Kifizettük majd a bolt előtt már YoonGi várta barátnőm. Elbúcsúzva elindultam haza a szatyorral a kezemben.
Beszálltam a liftbe, megnyomtam a négyes gombot a tizenegyből, épp csukódott volna be az ajtó, de hirtelen valaki még befutott a felvonóba.
- Szia! - köszönt JiMin félre dobva haját.
- Szia. - pirultam el.
- Mi az a kezedben? - nézett a szatyorra.
- Csak a sulibulira a jelmez fele.
- Mi leszel? - vettem ki érdeklődését hangjából.
- Meglepetés. Te? - mosolyogtam.
- Meglepetés. - nevetett fel. - De amúgy kit akarsz meglepni vele?
- Miért érdekel?
- Beszélgetnék. Baj? - nézett szemembe.
- Nem. Hát úgy mindenkinek végül is, mivel ugye még senki nem látta mit veszek fel, csak Rin. De megint..semmi. - hadartam, majd bekussoltam.
- Értem. - vigyorgott. - Akkor holnap a sulibulin, Byul. - kacsintott majd kilépett a liftből.
Mikor újra becsukódott akkor sóhajtottam, mint még soha pluszba még éreztem mindjárt felgyullad arcom. De azonnal el is kezdtem vigyorogni.
Kiléptem a felvonóból, majd be lakásunkba és be egyenesen a szobámba semmivel sem foglalkozva.
Általában az összes diák nagyon várja a pénteket, mert végre hétvége, de ez esetben senki nem várhatta jobban, mint én.
~
Múlt éjszaka hamar elaludtam, hogy a suliban ne legyek fáradt majd a délutáni sulibulin is ébren legyek. Napközben megfigyeltem többször is rám vigyorgott.

Végre. Végre eljött a délután. Rin átjött megcsinálni a sminkem. Felvettem a ruhát, aztán indultunk is a suliba. Alig volt tíz percre, hála égnek. A lépcsőházban össze se futottam JiMinnel. De amint beléptünk a suli tornacsarnokába egyből megütötte szememet a nyakkendős JiMin.
- Szia! - lépett mellénk az említett személy.
- Szia. - köszöntem vissza, majd a miből csak én lettem mivel Rin ott is hagyott YoonGi miatt.
- Látom, csontváz. - mosolyodott el.
- Látom, fess vámpír. - vigyorogtam vissza.
- Kérsz valamit inni? - kérdezett rá kis szünet után.
- Öhm..igen. - pirultam el kissé.
Olyan aranyos, hogy egyem meg.

Egész este nagyon kedves volt velem JiMin. Többször felkért táncolni egy-két számra. Ha nem táncoltunk csak mellettem ült. Kérdezgetett.
Mikor véget ért a sulibuli és elköszöntünk Rinéktől együtt indultunk haza. Már kilenc felé járt, de még mindig sétálgattunk csendben.
Nem kínosan volt csend, hanem vártuk mit csinál, szól a másik. Néha egymásra mosolyogtunk.
Majd a házba érve beléptünk a liftbe.
- Miért nem mertél egyszer sem beszélgetni velem? - fordult felém.
- Hát nem volt elég bátorságom hozzá. - vontam meg vállam.
- Vagyis ha én nem szólok hozzád, nem kezdek el beszélgetni akkor egy szót sem váltottál volna velem?
- Valószínűleg. - nevettem el magam.
Elmosolyodott majd megnyomta a lift megállító gombját. Csak meglepetten néztem rá és hebegtem.
- Vagyis mindig nekem kell megtenni az első lépést?
- Általában egy fiúnak kell szerintem.
- Hát oké. - lépett közelebb.
Még közelebb lépett, majd a lift falának támasztotta a kezét és úgy nézett szemembe.
Hátrébb léptem egyet, de neki ütköztem a lift oldalának. Beleharaptam ajkamba, majd felnéztem JiMin barna szemeibe.
- Egy vámpír is kaphatna az ajkaidból vagy magad fogyasztod el? - támaszkodott még mindig a fejem mellett.
Aztán közelebb hajolt fejével és beleharapott gyengéden alsó ajkamba. Kicsit eltávolodott és nézte mit reagálok.
- Öhm..JiMin..én..
Mielőtt még befejezhettem volna magához húzott és megcsókolt.
A lábaim elgyengültek, szívem hevesebben kezdett verni. Ha JiMin nem fogott volna derekamnál össze is rogytam volna.
- Mióta megláttalak erre vártam, Byul. - nézett ismét szemembe.
- Én is, JiMin, elhiheted. - csókolt meg újra.
A részletekre nem kitérve az ő szobájában ébredtem, de semmi olyan nem történt. Csak nála aludtam, bár a szüleim tudta nélkül. Csak a szomszédban voltam.

Másnap reggel JiMinnél ébredtem. Senkije nem volt otthon, ezért nyugodtan lófrálhattam még egy ideig náluk. A fürdőbe elmenve láttam a tükörbe nyakam, kiszívva. Mögém lépett JiMin majd átkarolt hátulról.
- Találkoztál egy vámpírral este, Byul? - mosolygott, majd megpuszilta nyakam.
- De vicces valaki. - vigyorogtam. - Anyámék engem csesznek le.
- Te is csináltál nekem, nyugodj meg.
- Persze, téged nem csesznek le, max megkérdezik, hogy kit újítottál be. - fordultam vele szembe. - De most már megyek, jó? Biztos anyumék is lassan felkelnek, ha nem találnak a szobámba kapok.
- Rendben. De délután találkozzunk.
- Okés. - mosolyogtam.
Felvettem a cipőm és összeszedtem a cuccom. JiMin felkísért a lakásunk elé, majd amikor elköszöntünk egymástól és becsuktam az ajtót hallottam, hogy ordibálja, hogy "Végre".
Ettől menten elvigyorodtam.
A szüleim, mikor felkeltek, tudták, hogy nem aludtam otthon, de nem érdekelt a velük való veszekedés. Megérte.

Megéri várni, főleg ha valaki olyanra vársz, akit nem is akarsz elengedni.

To-Do List ~ #5 Have a diploma

Szereplők: (OC-k) Amber, Jessica, Yoon

Van mikor nagyon eltervezel valamit. Amikor minden klappol. De mégis közbe szól egy dolog, mi nem hagy nyugodni.

~

Hívhatnám magam egy kicsit ribancosnak, de van fiúm, ő elfogad így. Van egy életszemléletem. Amíg fiatalok vagyunk, addig kell élvezni az életet, hogy legyen mire emlékezni öregkorunkban.
De ez az év más lesz. Utolsó év a főiskolán. Ebben az évben tényleg bele kell húznom.
Nehéz év elé nézünk...

Éppen tanultam egy dogára szombat este a koli szobámban, mikor belépett szobatársam, Jessica pár haverunkkal.
- Te nem készülődsz? - lépett mellém.
- Hova? - húztam végig egy szövegrészleten a kiemelőfilcemet.
- Hát a szomszédépületbe, Amber. Elfelejtetted? - akadt ki.
- Tanulok, Jess. - lapoztam könyvembe.
- Amber, szombat van. Ebben az évben már lassan tíz szombati bulit hagytál ki. A többiek már strébernek hívnak. Yoon is ott lesz, tudod, a barátod.
- Mond meg neki, hogy tanulok és Jess nem érdekel, hogy hányan hívnak strébernek én akkor is át szeretnék menni a félévi vizsgán és aztán a diplomát is könnyedén szeretném megszerezni. - néztem barátnőmre, aki már nem látszott éppen józannak. - Nem az utolsó előtti pillanatban akarok neki esni az anyagnak.
- Hát jó... Jó tanulást. - vonta meg a vállát majd kiment a szobából.
Egész éjszaka a könyvek felett gubbasztottam és tanultam az anyagot a vizsgára. Lassan elegem is volt az egészből, de a zenehallgatás segített. Elhatároztam valamit szeptemberben. Tudom, így az összes barátom egy strébernek néz, de én át fogok menni minden vizsgán. Így is a tanárjaim is észrevették, hogy úgymond most kezdtem el tanulni. Eddig épphogy kettesekkel, hármassokkal mentem át egy-két dogán. Eleinte azt hitték megtanultam puskázni, de hirtelen éltanuló lettem.
Az éjszakán át tartó tanulásom hajnali kettőkor még mindig tartott. Az alvási időtartamom kicsit lerövidült. Kettő körül végre hazaért Jessica, de dülöngélve ért csak el ágyáig.
- Kell ez neked, Jess? - kérdeztem megsimogatva hátát.
- Le kéne szoknom er..ről? - dadogta majd kiskutya szemekkel nézett rám.
- Hány éve vagyunk barátnők? Minimum tíz éve, Jess. Mennyi dolgot csináltunk végig együtt? Ez is legyen egy ilyen. Rendben? Átmegyünk együtt. - mosolyogtam rá.
- Én nem vagyok annyira kitartó, mint te.. - sóhajtott az ágyra lerakva fejét.
- Segítünk egymásnak, Jess. De most aludj, mert holnaptól új életet kezdesz, plusz ezt a májad is meg fogja köszönni. - jelentettem ki, majd betakartam barátnőm, amire el is aludt.
Másnap a szobatársamnak segítettem kiheverni másnaposságát. Elégszer józanítottam ki valakit, hogy tudjam ilyenkor mi kell. Már balszerencséjére hétfőn dolgozat, ezért tanulni muszáj.
Takaróba burkolózva ült az ágyon, tankönyvek kinyitva előtte, a neki főzött teámba belekortyolgatva.
- Jobban vagy kicsit? - kérdezve megfordulva székemen.
- Fáj. A. Fejem. - sóhajtott végre kinyögve a mondatot.
- Egy végzős nem vedelhet ennyit. Max ünneplésképpen.
- Jó, Amber. Mostantól együtt végigvisszük ezt az egész évet, év végén pedig örülni fogok, hogy ennyit áldoztam a tanulásnak. - húzta ki magát daliásan majd össze is görnyedt fejfájása miatt.
Kócos haját hátradobta majd hátradőlve ölébe vette azt a tantárgyat, amit mindig is rühelltem, amit mindig is csak magolások árán tudtam megtanulni, a történelem.
A tanár is az a tipikus morgós öregember szerű ember.

Hétfőn eljött a doga, amire talán csak mi ketten tanultunk.
Majd egy héttel később, mikor kikaptuk a jegyeket, csak mi örültünk.
Lenéző pillantásokat kaptunk, pedig mi egy dolgot csináltunk, tanultunk.

Az őszi szünetet is végig magoltuk. Mindenki egyet nem értő fejeket vágott. ,,Ezek megint tanulnak." Ezért inkább nem is hívtak ha buli volt. Jess is leszokott a buliba járásról és minden erejével a félévi vizsgára készült.

Egy nap a könyvtárban ültem, mikor leült mellém Yoon mosolyogva.
- Szia. - adott egy puszit arcomra. - Ráérsz valamikor?
- Tanulnom kell.
- Egy napot sem tudsz rám áldozni? - nézett rám értetlenül.
- Mikor, amikor át kell mennem a vizsgán?
- Nem kell, hanem eldöntötted és mindent hanyagolsz emiatt. De mindegy, hagyjuk. Most megyek. - felállt a székről, azzal kissé dühösen és csalódottan elviharzott mellőlem.
Utána néztem, de már csak az éppen becsukódó ajtót láttam.
Később délután megkerestem őt szobájában.
- Yoon? - kopogtam be.
- Nem érek rá. Gyere vissza később. - ordította ki.
- Yoon, ne csináld már. - kopogtam be újra.
- Mi az? - nyitotta ki az ajtót.
- Sajnálom. Tudom, hogy mostanában tényleg nem érek, de ezért nem kéne összevesznünk. Viszont ezt az évet tényleg meg akarom húzni és ráhasalni a tananyagra. - kezdtem el szabadkozni.
- Amber, értem én. Jók vagyunk. Nem vagyunk összeveszve, de azért mégis szarul esik, hogy három hónapja egy napot nem töltöttem a barátnőmmel. Remélem átmész a vizsgán. - húzta keserű mosolyra a száját.
- Én is. - lankadt lejjebb még jobban a kedvem.
- Hát akkor szia. - csukta be az ajtót.
- Yoon. - suttogtam az ajtónak dőlve. - Remélem büszke leszel a barátnődre. - jelentettem ki majd visszamentem a szobámba.

Az elkövetkezendő napokban, hetekben, hónapokban az összes nap összes percének másodpercében rágörcsölve tanultam, hogy elérjem mindenből az ötös átlagot.
És nem is találkoztam Yoonnal. Kivéve a félévi vizsgán.
- Szia. - köszöntem.
- Hali. - köszönt vissza hidegen.
Semmi öröm nem volt a hangjában.
- Hogy fog sikerülni? - törtem meg az ácsorgás csendjét.
- Jól szerintem. Gondolom neked jól, mivel sokat tanultál. Na, de megyek leülök a helyemre.
Éreztem hangjában, hogy elhidegültünk egymástól.
A tanulásra kellett volna koncentrálnom, az éppen előttem lévő dolgozatra, de csak Yoon járt a fejemben.
Emiatt az egész miatt max négyesre számíthattam.
De a felén túl vagyok.

Hivatalosan átmentem a félévi vizsgán, de ahogyan sejtettem nem színötössel.
Nem kéne, hogy Yoon gondolata elvonja a figyelmemet mindenről.

Szombat délután elmentem Yoon szobájához. Bekopogtam, de semmi válasz. Rágódtam kicsit, majd leültem a földre neki támaszkodva a falnak, hogy biztosan beszéljek és ne megint elkerüljük egymást. Üldögéltem ott néha bal kezemmel ülőhelyzetből bekopogtam hátha csak éppen nem hallotta, de nem. Egyszerűen nem volt bent szobájában.
Körülbelül este nyolc körül járhatott, de nem tudtam pontosan, mert telefonom nem volt nálam, mikor úgy döntöttem nem várok tovább, lehet csak egy buliban van a szomszéd épületben.
A saját szobám felé vettem az irányt és az ajtóban megláttam Yoont, amint ott üldögél.
- Szia. - léptem mellé.
- Oh, szii..aa. - pattant fel.
- Én is ott ültem az ajtód előtt eddig. - mosolyodtam el.
- Tényleg? - nevette el magát.
- De közben rájöttem valamire. Az jobb érzés, ha valamit kemény munka árán szerzel meg, mintha csak úgy egyszerűen az öledbe hull.
- Ez ugye nem csak a diplomádról szól?
- Küzdj meg az időmért, amit veled töltök. - nyitottam ki az ajtót.
Épp csuktam volna be belülről, mikor Yoon oda rakta lábát, hogy megakadályozza.
- Szerinted azért küzdődtem öt éven keresztül érted, hogy ennyivel elintézd, küzdjek tovább?
- Én is küzdök, te is. Szimpátia. - vigyorodtam el majd kacsintva becsuktam az ajtót.

Míg el nem jött az év vége Yoon próbált minél többet velem lenni. Ha tanulnom kellett tanult velem. Küzdött.
~
Az egész év megérte. A sok kínlódás, a rengeteg tanulás megérte.
Főleg mikor a tömegben ültem és meghallottam a nevemet a diplomaosztás közben.
Mindenki éljenzett, szüleim bekönnyezve nézték végig, hogy odasétálok a színpadra a taláromban és átveszem a diplomát.
Utánam jött Jessica és Yoon. Vigyorogtam mikor átvették ők is.
A legjobb barátnőmmel és a fiúval akit szeretek csináltam végig ezt az egészet.
A legjobb érzés mikor saját magadra büszke vagy, nem csak mások rád. Amikor büszke vagy arra, amit véghezvittél.

Édesebb az az alma, ami magason van és amiért meg kell küzdened, mint amit elérsz a földről, ahogy mindenki más.

To-Do List ~ #4 A kiss from him

Szereplők: ChaeRin; MinJi (2NE1), Zelo (B.A.P), TaeHyung (BTS)

~

,,Nem mindig kapjuk meg azt, amit akarunk.."

Én erre annyit mondok:

,,Azért próbálkozni szabad, nem?"

~

,,Ott van!" Ordította a fülembe a szokásos mondatot barátnőm.
Hogy kiről volt szó? Zeloról. Arról a fiúról, aki minden rosszba benne van, graffitiket is csinált már, igazi gördeszkás rossz fiú. Ezért is, ami persze nyilvánvaló, tetszik nekem. Mindenki azt mondja, hogy miért tetszik nekem, "ő csak egy szokásos rossz fiú, amilyet bárhol máshol találok", de nekem ő kell.
- Hali! - biccentett felém, amikor szekrényemnél álltam barátnőmmel, ChaeRinnel.
- Szia. - köszöntem, mikor felénk kanyarodott és megállt előttem.
- Nincs kedved ma eljönni lógni velem és a haverjaimmal? - megigazította táskáját vállán majd bele túrt bordós vörös hajába, amitől szabályos halmazállapot változáson mentem át.
- De. - mondtam határozottan.
- Akkor gyere! - fogta meg kezem majd kihúzott az épületből.
Rohantam, ahogyan csak bírtam majd térre érve megállt. Üres volt, mert még tanítási időben voltunk. Magához fordított és felnéztem a minimum egy fejjel magasabb fiúra.
- Graffitiztél már valaha? - kérdezte egy félmosolyt felvéve.
- Nem.
- Te jó kis lány. Miért nem hívtalak el előbb? Ittál már valaha? Elviseled ha cigiznek körülötted vagy te is cigizel?
- Mi ez kihallgatás? Amúgy nem és nem.
- Keresztény családban nőttél fel vagy mi? - nevette el magát. - Változtatunk ezen. Ugye nem képzeled magad apuci kicsi lányának?
- Nem.
- Akkor jó. - vett fel egy ravasz mosolyt arcára. - Igaz, hogy tetszem neked? Csak válaszolj.
- Hát..igen.
- Okés, semmi problémám nincs veled. Sőt.. - húzott magához. - Olyan jó csajt csinálok belőled, hogy irigykedni fogok, de persze nem adlak senkinek.
- Miért akarsz megváltoztatni? - közben persze elpirultam kissé.
- Szerintem egy kis változtatás senkinek sem árt, de nem azt mondtam, hogy mindenképpen ezt kell csinálnod. Csak kirángatlak az unalmas hétköznapjaidból, amíg még fiatal vagy. Ennél fiatalabbak nem leszünk.
Az összes szavát csak úgy ittam befelé. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ennyire közel vagyok hozzá, plusz még a kezem is fogja, a szemembe néz, meg..ah...ha én itt nem halok meg, akkor viszont sehol.
Közelebb hajolt, eljött az amit már vagy két éve várok, megcsókolt.
Egyesen elolvadtam, ahogyan összeért ajkunk, majd a heves csók, amit adott, mutatta pluszban, hogy tényleg "rossz fiú".
- Ki ez a csajszi? - lépett mellénk egy srác közben méregetett engem.
- Hagyd őt, TaeHyung. - távolodott el tőlem Zelo, de utána átkarolta vállam.
- Értem én. - vigyorgott.
- Hol hagytad, MinJit? - kérdezte TaeHyungtól még mindig engem átkarolva.
- Rólam beszéltél? - lépett körünkbe egy rövid vöröses hajú lány pár fiúval mögötte.
Jól elbeszélgettek körülöttem keresztbe beszélgetve, de semmit nem értettem. Zelo még mindig vállamon nyugtatta kezét és úgy beszélgetett. Rám nézett majd elmosolyodva előszedte táskájából kilógó gördeszkáját. Felállt rá, elkezdte hajtani körülöttem körözve.
- Kipróbálod? - mosolygott rám.
A többiek elbeszélgettek rólunk minket méregetve, amint engem tanított deszkázni a félisten Zelo.
Gyakorlás címszóval megengedte, hogy azon menjek, ahova elindultunk.
Egy lepukkant házhoz mentünk, ami már szinte tele volt lyukakkal. Mindenki előkapta a festékeket, majd telefújták a házat mindenfélével. Álltam és néztem ahogy dolgoznak.
Nem értem. Nem értem, miért tiltják a graffitit. Ez a pár ember, akikkel vagyok, jobbnál jobb dolgokat festenek a ház falára, amivel csak feldobták a kinézetét.
MinJihez léptem, aki éppen elkezdett egy újabb művet.
- Te is szeretnél fújni valamit? - állt meg rám nézve.
- Nem, nem. - mosolyogtam.
- Várj csak. - kezdett el kutatni zsebében.
Elővett egy vörös rúzst.
- Szabad? - nyújtotta szám felé, mire bólintottam.
Berúzsozta számat, majd megnéztem telefonomban, hogy áll.
- Nem rossz. - vigyorogtam.
- Tök jól áll, mit akarsz? - nevette el magát. - Zelonak is tetszeni fog, nyugi.
- Nem vagyok vele együtt.
- Csókolóztatok is, akkor? - kerekedtek el szemei.
- Igazából ma beszélgettem vele a legtöbbet.
- De már megcsókolt? - röhögött. - Mindegy. Remélem körünkben maradsz.
- Hát, én nem ilyen vagyok. - vakartam meg tarkóm.
- Én is ezt mondtam TaeHyungnak, de hát.. - mosolygott.
Sötétedésig kint maradtam, amikor szüleim felhívva hazarendeltek.
Zelo hazakísért, majd újabb csókot adott elköszönésül.
- Jól áll a vörös. - karolta át a derekam, én meg vállát.
- Bemegyek. - vettem le kezeimet.
Még egy utolsó csókra visszarántott, majd úgy engedett be.
Persze szüleim lecsesztek, hogy hol voltam, de csak Zelo járt a fejemben még a veszekedésük közben is.
~
Az elkövetkezendő napokban délutánonként mindig Zeloval, MinJivel, TaeHyunggal és a többiekkel voltam.
A spórolt pénzemből vettem magamnak egy deszkát és persze rúzst is.
Mondhatjuk azt is, hogy megváltoztam. A stílusom is megváltozott. Kipróbáltam a graffitit is. A cigizésre rá akartak szoktatni a többiek, de elutasítottam. Az már túlzás.
Krystallal viszont összevesztem, mert alig vagyok vele és szerinte túlságosan megváltoztam.
A suliban már lenéznek, de az egyik lány, nevén nevezve YoonAh, féltékeny rám, hogy miért nem előbb ment Zelo után.
~
Egy hét telt el mióta Zeloval először maradtam kint. Azóta a folyóson is úgy közlekedünk, hogy átkarolja vállam. A tanárok csak néznek, hogyan változtam meg ilyen hirtelen, ahogy azt a jegyeim is mutatták.
A szüleim el is tiltottak Zelotól, míg ki nem javítom jegyeim. Persze, hogy próbáltam kikerülni a szobafogságot, de hát csak arra került a sor.
Egy hétig tényleg tanultam normálisan, majd javultak is jegyeim.
Viszont el kellett döntenem, hogy mit is akarok. Lógni a suliból vagy keményen tanulni a jövőmért.
Szeretem Zelot, de nem lesz jövőm..

Ültünk Zeloval egy téri padon hétvégén, mikor már kiengedtek.
- Segíts dönteni, Zelo. - bújtam hozzá. - Ez nem fog egyszerre menni. A tanulás és lógás nem megy együtt.
- Neked kell döntened.
- Mi lenne, ha hétvégente lógnánk délután. Nem mondom, hogy te csak hétvégén, de én akkor jönnénk ki.
- Idén érettségizünk, nekem meg van a kettes mindenből, de gondolom te nem éred be ennyivel.
- Nem hát, főleg szüleim nem..
- Tudom, mennyire fontos ez neked. Ezért legyen egy megegyezésünk.
- Figyelek.
- Van még körülbelül öt hónapunk. Addig nem kaphatsz csókot tőlem. Akkor talán ha nem lesz kettesed az érettségidben. Rendben?
- Szívatsz. - bújtam hozzá. - De legyen. - dünnyögtem mellkasába.
~
Több hónapig max ölelést kapok tőle, de megéri-e?
~

*Öt hónappal később*
*Az érettségi napja*

Majd beledöglöttem a tanulásba, éjjeleken át virrasztottam, hogy mindig jó jegyeket kapjak és sokat tanultam az érettségire is.
- Kezdjétek. - szólalt meg az érettségiztető tanár majd több órányi öttusa következett.
Utána még szóbeli, ami alatt végig remegett lábam, de nagyot nyelve sikerült kinyögnöm, amit kellett.
Végem..esküszöm, ha most nem tudom meg, milyenek a jegyeim földhöz vágok valamit. További pár hét még mire megtudom, ami most a halálomat jelzi.

Minden nap kínszenvedés volt átélni, hogy látom Zelot, de mégse mehetek közel hozzá.
Egy nap anyám feljött a szobámba és magával hozott valami csomagszerű cuccot, ami érettségimet tartalmazta. Remegő kézzel nyitottam ki, majd néztem bele.
Nem szóltam semmit csak a kezembe fogva futottam le az emeletről és cipőmet felvéve futottam.
A térre rohantam, és jól sejtettem, hogy ott lesznek Zeloék.
Egyenesen Zelonak rohantam és megcsókoltam. Persze, nem lökött el magától, hanem elmélyítette a csókot.
- Sikerült? - kérdezte vigyorogva.
- Igen, egy kettesem sincs.
Vigyorogtam, mint egy őrült. És örültem, hogy végre két évnyi várakozás, aztán hat hónapnyi megvonás után újra megcsókolhatom őt.
~

Igaz az a mondás, hogy ,,Mindent elérhetsz csak akarni kell.."?

Én bebizonyítottam..

Igen.

To-Do List ~ #3 Get back the memories

Szereplők: JungKook (BTS)

OC: SoRa

Köhögve egy kórházi ágyon feküdve ébredtem fel. Körülnéztem és mellettem egy fiú ült, egy számomra ismeretlen és sötét hajú.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Igen, de te ki vagy? - kérdeztem vissza egy sor köhögés után majd felültem.
- Nem ismersz meg? JungKook vagyok.
- Semmire sem emlékszem. - fogtam meg fejemet.
Ezernyi kérdés fordult meg a fejembe, de elkezdte mesélni a dolgokat a bemutatkozása szerinti JungKook.
- Te SoRa vagy. Valahogyan leestél egy hídról. És mikor a vízbe érkeztél akkor üthetted meg annyira, hogy amnéziád lett. - magyarázta. - Egy pár nap lehet, amíg visszaállnak a dolgok az orvosok szerint. De veled leszek végig.
- Van valakim? Szüleim vagy valaki?
- A szüleid egy hét múlva jönnek csak vissza.
- És te ki vagy? - tettem fel az engem már nagyon foglalkoztató kérdést.
- JungKook, a te fiúd..
Ahogy kimondta egyszerre éreztem a hangján a kétségbeesést és a fejembe nyílaló fájdalmat, mire felszisszentem.
- Én nem tudom, hogy ki vagy. - néztem a szemébe.
- Túl régóta ismerlek, hogy ezt annyiba hagyjam. - rázta fejét. - Szép lassan emlékszel majd mindenre.
Nekem ez túl ijesztő. Egy ismeretlen azt mondja nekem, hogy amúgy a fiúm? Csak forgatni tudtam a szemem kínosan.
- Honnan tudjam, hogy ki vagy?
- Légyszi, higgy nekem, SoRa. - fogta meg a kezem.
- Kérlek, menj ki. Egyedül szeretnék lenni kicsit.
- Rendben. Amúgy holnap suliba kell mennünk majd.
Bólintottam lesütve a szemem majd kiment a helyiségből.
Annyira fura ez. Egy fiú aki azt mondja, hogy a fiúm. Holnap suliba kell mennem, amire egyáltalán nem is emlékszem. Biztos vannak barátaim, akikre szintén nem emlékszem.
Délután pár vizsgálat után hazaengedtek.
JungKook társaságában. Sétáltunk a háza felé, mert azt mondta még nem mutattam meg neki az enyémet.

*JungKook pov*
Félek megfogni a kezét vagy magamhoz húzva megcsókolni. Mivel talán miatta visszajönnek az emlékei. Amit még nem akarok.

*SoRa pov*
Félénken bementem a házba. Kedvesen körbevezetett, de én mégis feszengtem mellette.
- SoRa, muszáj elmondanom valamit. De még nekem is fáj.
- Holnap nem lenne jobb, kérlek. - fordultam meg.
Az arcomba lógott hajam, azzal álcáztam remegő tekintetem.
Hirtelen átölelt hátulról.
- Miattam ugrottál le a hídról. Mert én hülye voltam. - suttogta e szavakat a fülembe, mire remegő lábakkal összerogytam.
JungKook persze megtartott, de a hasítás, ami élesen fúródott a fejembe nem akart megszűnni.
Felnéztem az engem körbefonó karok tulajára.
- Nem akarom tudni. - jelentettem ki. - Majd eszembe jut minden.
Kétségbeesetten nézett rám majd óvatosan leültetett a kanapéra.
Törődő tekintettel kérdezgette, valamit szeretnék-e. Minderre nyersen, keserűen egy nemmel válaszoltam.
- Sajnálom. - sóhajtottam. - Hol tudnék aludni?
- Fent a szobámba.
- Köszi. - álltam fel a kanapéról.
- Ne vezesselek el odáig?
- Megtalálom.
- De..
- JungKook! - emeltem fel a hangom. - Tudom, segíteni akarsz, de éppen most mondtad, hogy te vagy az amnéziám hibása. Szerinted milyen érzés? Azt se tudom, ki vagy. - újra belehasított fejembe, aztán a fülem is elkezdett sípolni. - Csak hagyj. Tényleg kössz a segítséget, de nem kell több. - lépcsőztem fel.
A szobák közül az egyikre rá volt írva "JK" úgyhogy gondoltam, az az övé.
Nem is érdekelt semmi csak betaláltam az ágyat, amikor el is aludtam.
Másnap reggel hat körül JungKook ébresztett. Az arcán már nem a mosoly, hanem szomorúság látszott.
Épp ment volna ki a szobából, mikor utána szóltam.
- Sajnálom. - fogtam meg kezét.
- Mit sajnálsz? Nem kell semmit. - nézett a szemembe.
Mikor a szemébe láttam megcsillanni egy könnycseppet beugrott egy emlékkép.
Mikor JungKook sírt először előttem, amikor elvesztette anyukáját. Próbált akkor mégis férfi maradni a talpán, de nem bírt könnyeivel. Vele sírtam ekkor.
- Anyukád jó ember volt. - jelentettem ki.
- Te honnan tudod, hogy meghalt? Emlékszel?
- Csak egy emlékkép. Akkor volt, hogy először sírtál előttem. Ugye?
- Igen..
- Szeretlek? Vagy szerettelek?
- Azt neked kell tudnod.
- Nem lehetne, hogy holnap megyek suliba? Mégis csak mindent elfelejtettem.
- Előjött az előbbi is. Lehet, hogy a suliba menet eszedbe jut a napi rutinod. - mosolygott.
- Mi lenne ha elmondanád, mit csináltál, ami miatt ezt csináltam?
- Nem. Hagyjuk. Aludj! - ment ki a szobából.
Kétségbeesve ültem le az ágyra, de túl fáradt voltam ezért hátradőlve el is aludtam.

Az elkövetkezendő napokban félénken, de mégis barátságosan mentem suliba. Úgy, hogy senkit sem ismertem meg. Próbáltak segíteni, de négy nap után sem jött vissza emlékezetem. Ugyan pár emlékfoszlány előjött, de csak néhány. JungKookkal is egyre jobb viszonyba kerültem. Éreztem, hogy mi tényleg egy pár vagyunk, voltunk. Kézen fogva mentünk haza meg ilyenek.

Az ötödik napon viszont betelt a pohár nálam, hogy nem ismerem fel a nekem köszönőket.
- JungKook! - szólítottam meg, mikor a parkban ültünk pár haverral, én meg ölében keresztbe. - Légyszi, végre elmondanád? - néztem szemébe.
Szemébe megint előjött a kétségbeesés, tudtam, hogy éppen arra gondol, ami történt.
Közelebb húzott magához, majd fülembe suttogta.
- Ezt nem mertem eddig, mert féltem..az emlékektől...
A szemembe nézett majd lassan megcsókolt. Lehunytam szemem mire az összes, de tényleg az összes emlék előjött.
Az is, ami miatt leugrottam.
- Akkor vége! - hangzott el JungKook szájából emelt hangon.
- Akkor így! - ordítottam rá. - Túl sok volt a veszekedés. Elegem van!
- Tőlem a hídról is leugorhatnál. Nem érdekelne. - könnyezett be, de közbe ordított.
- Igen? - fakadtam sírva. - Hát jó. - rohantam el onnan majd a híd szélén álltam.
Sokáig néztem a vizet majd mikor csupán a fájdalom volt előttem, akkor ugrottam és ütötte meg fejemet, a magasról betonnak érezhető víz.
Az utolsó amit láttam, az a nap volt a vízfelszín felett, ami csak távolodott ahogy süllyedtem lefelé. Ekkor elvesztettem eszméletem.
- El akarok menni innen. - pattantam fel öléből, majd sietősen, köszönés nélkül elmentem onnan.
Az összes emlékem visszajött, így hát hazamentem, ahol megláttam szüleimet.
Megörültek, hogy láttak, de persze, mint minden szülő észrevették rajtam, hogy valami van.
Beszámoltam nekik az elmúlt napokról, majd tátott szájjal néztek rám.
Aztán kérdezgették, hogy de azért jól vagyok-e.
Komolyan ezek után, hogyan lehetnék jól? Egyáltalán elviselhető állapotban?

Pár órával később csengettek és én nyitottam ajtót. JungKook állt az ajtóban.
- Szia.. - hajtotta le fejét.
- Mit szeretnél? - csuktam be kívülről az ajtót.
- Egy esélyt.
- Nem érdekellek, azt mondtad. Leugrottam a hídról is miattad. Szerencse, hogy nem haltam meg. Csak a te hibád lett volna. Te magadnak adnál egy esélyt? Én nem szeretnék. - magyaráztam. - Most kérlek, menj. Legyünk csupán osztálytársak, JungKook.
- SoRa.. - nyúlt kezem felé.
- Menj el! - húztam el kezem.
A lábam néztem és igaz, hogy fájt, de a tekintetem nem is emeltem fel addig amíg el nem indult JungKook. Mikor már nem is nézett vissza sírva fakadtam.
Fájt. Fájt egyszerűen minden porcikám. Gyűlölöm azt, hogy nem tudom nem szeretni.

~
Minden történetnek van tanulsága. Ennek az volt, hogy nem minden ember érdemel második esélyt. Akármennyire is fáj, de ezt mindenkinek át kell élnie.

#5 Suzy

Szereplők: YoonGi (BTS)

(OC) Suzy

~
Szokás mondani, hogy "a jó szívem visz majd sírba". Néha a határán állsz, elmondom.
~

Vonaton ülve mentem haza. Kifelé bámultam az ablakon.
A suliból jöttem haza a "végre péntek van, basszus" érzéssel a fejemben.

Megállt a vonat, sokan leszálltak, mégis egy embernek nem jutott hely a felszállók közül.
Egy kislánynak.
Fekete hosszú haja volt. Kis ruhácskába. Arca falfehér, de egészséges volt.
Mindenkihez odament megkérdezve:
- Leülhetnék a helyére? - mosolygott bájosan, mégse adta át neki senki a helyét.
Mindenkire, aki nemet mondott neki szúró tekintettel nézett.
Mellém lépett majd megkérdezte:
- Leülhetnék a helyére? - mosolygott.
Iszonyatosan fájt a lábam, a tesi órán sérültem le, de átadtam helyemet a kislánynak.
Mosolyogva leült én meg mellette álltam a széknek támaszkodva.
Már nyolc felé járt, be is sötétedett, de még mindig ugyanazok az emberek ültek a vagonban, mint akkor mikor átadtam helyem.
Rám nézett a kislány majd suttogott valamit. Közelebb hajoltam hozzá, hogy újra megismételje és hogy értsem.
- Segítesz? - suttogta
- Igen. Miben? - kérdeztem vissza.
- Köszönöm. - felelte majd felállt a székből amikor hirtelen fékezett a vonat. - Suzy vagyok. Egy vonatbalesetben haltam meg, mert álltam a vonaton, mivel senki nem engedte át nekem a helyét. - szólalt fel hangosan, hogy mindenki hallja.
Bepárásodtak az ablakok és az ajtók üvegei. Majd elváltozott mély hangon, befeketedett szemekkel ordította a kis Suzy:
- Mind meghaltok!
Megfogta a kezem és újra normális hangon. Hideg keze miatt végig futott a hátamon a libabőr.
- Akkor segítesz? - nézett fel rám.
- Mit kellene csinálnom? - kérdeztem remegő hangon.
- Fogd. - nyújtott felém egy kést. - Meg kell ölnöd őket.
Mindenki bepánikolt és próbáltak kijutni.
A kezembe lévő késre néztem, majd az emberekre.
Hirtelen mintha valami megszállt volna egyszerűen odamentem egyesével az emberekhez és lassan elvágtam torkukat. Elpattant valami? Egyeseket végignéztem, amíg elvéreznek vagy csak további mély vágások ejtettem az áldozatokon a hamarabbi és fájdalommentesebb halálhoz. Az embereket vegyes voltak nők, férfiak, gyerekek.
A vér már egy szintig elért és azt vittem tovább a még érintetlen, száraz padlórészekre a cipőm talpával.
A vagon egyik feléből a másikba átmenve mindenkit egyesével irányíthatatlanul megöltem. Szemrebbenés nélkül tűrtem, ahogy a kés, ami fogalmam sincs hogyan került elő, belefúródott az utasokba.
Körülbelül negyven-ötven vagy több ember életét vettem el kevesebb, mint tíz perc alatt.
Visszamentem a vagon közepébe és nekidőlve az ajtónak elkezdtem zokogni. A kés még mindig a kezemben volt, de magamat nem bírtam vele megölni. Nem volt semmilyen késztetésem rá.

Ott ültem véres kézzel, körülöttem hullákkal. El sem tudtam hinni, hogy mindezt én tettem.
Fogtam magam és a vérrel felírtam a mögöttem lévő ajtóra, hogy "Suzy mondta".
Hirtelen kinyílt a szembe lévő ajtó és öt egyenruhás férfi cipelt ki a vagonból, majd beraktak egy kocsiba. Sok éles kanyar után kiszedtek a járműből. Azzal a lendülettel bevittek a sittre.
A kihallgatás alkalmával, ami alatt egy plexi volt köztem és a kihallgató között, mindent elmondtam, ami szerintem történt. Kicsivel később elkérték a vonat kamerájának felvételét. Amit nekem is megmutattak. A felvételt ledöbbenve néztem, ugyanis nem volt senki mellettem és a táskámból vettem ki a kést. Én ordítottam, mindent én csináltam. Nem volt ott a kislány se.
Nagyokat pislogva forgattam a fejem. A kezemre már lassan rászáradt a vér. Azt bámulva vártam a következő kérdéseket.
Belépett egy szintén egyenruhás, mivel a félórás ottlétem alatt megtudták ki is vagyok.
Amit mondott jobban meglepett, mint a felvétel.
- Ez a lány nem az, akinek mondja magát. Az ujjlenyomat szerint egy többszörös gyilkos. De az életkora stimmel. Húsz. Viszont jelentve van, hogy elszökött az elmegyógyintézetből. A legsúlyosabb betegük ez a lány. - magyarázta, mire eszembe jutott minden.
- Sok őr, de olcsó zárak. - vigyorodtam el.
Hirtelen kirohant a tiszt és körülbelül két perc múlva már jöttek is értem. Visszavittek, inkább rángattak többnyire, az intézetbe és tiszta ruhákat adva bezártak még több ajtó mögé egy gumiszobába.
A szobában össz-visz egy kis tévé volt nagyon magason, amibe mindig csak a hírek mentek.
Épp amikor átvettem ruhámat a véresről a tisztára, akkor mondtak be egy hírt, amire csak vigyorogni tudtam.

~ Ötvenhat embert ölt meg az elmegyógyintézet egyik megszökött betege. A többször már megszökött Suzyt már visszavitték szerencsésen az intézménybe. Az egyik orvosa nyilatkozta nekünk, hogy Suzy különös eset, de mindig egyre több ajtó mögé zárják, mégis kiszökik.

Nem értem. Az mondják, veszélyesek vagyunk az emberekre. Én hogyan kerültem ide? Megöltem a családom csupán tizennégy évesen. Mi a baj azzal? Néha meg elfelejtem, hogy ki vagyok, de az okát nem tudták kideríteni. Szóval másképpen ekkor bekattanok. Ezért zárnak több lakat alá egy gumiszobába. Egy látogatóm van, de ő is csak ajtón keresztül beszélhet velem. YoonGi, aki még mindig a fiúm, annak ellenére, hogy többször is gyilkoltam. Azt nem tudom, hogy nincs-e más odakint neki, de legalább havonta egyszer látom.
Az okát nem tudom, hogy miért volt az első bekattanásom anno.

~

Nem a jó szív visz a sírba.

Minden nap kérek egy pakli kártyát, mivel kicsit unalmas ülni egy szinte üres szobában semmit se csinálva. Általában csak szanaszét dobálom a paklit. Aztán valakire reggelre mindig összeszedi.

Hogy miért szökök meg folyton? És hogy miért ölök mikor kint vagyok? Van egy jobb kérdésem.

Te szeretsz unatkozni?

To-Do List ~ #2 Be better at dancing

Szereplők: NamJoon (BTS), YoonGi (BTS)
OC: MinRin, SooRin


Csöngessenek már!
Az agyam mindjárt felszeletelem a matek tanáromtól.

*Megszólalt a csengő*

Amint elhallgatott, mindenki pakolásba kezdett, de belépett az ofőnk.
- Maradjatok kicsit. A keringőpróbákról kell beszélnünk. - kezdett bele míg matek tanárunk elhagyta a termet. - Szóval össze kell írnom a párokat.
Én csak nézelődtem, mivel párom még nem volt.
- Jó akkor ábécé sorrendben mondjátok. - kezdte el felírni a párokat. - Rendben, akkor Kim NamJoon. Ki a párod?
- Park MinRin. - jelentette ki hátradőlve székén.
Az ablak felőli padsorban ült, a második padban, belül. Én meg mögötte. Majdnem leestem a székről mikor kimondta a nevem.
Bár nem én voltam az egyetlen a meglepődött arccal.

NamJoon, akivel még egy szót sem váltottam csak ha a matek házit kértem el tőle. Aki szerintem a leghelyesebb fiú az évfolyamon, de nincs túl magasan a léc.
Azt se tudtam, hogy a nevemet tudja egyáltalán.
Okos, helyes, magas. Mi kell még?

Szünetben hátrafordult NamJoon az asztalom felé. A haja a beszűrődő fényben kékes árnyalatot öltött magára, ami még helyesebbé tette őt. A mellettem ülő SooRin értette a dolgot és egyből felállt helyéről, de tisztes távolból figyelte az eseményeket.
- Tessék szépnek lenni majd, MinRin. - mosolygott, ami következményeképpen megjelentek gödröcskéi.
- NamJoon. - szólaltam meg félig takarva elpirult arcom. - Miért mondtad a nevem?
- Nem akarsz táncolni?
- De, de. Igen, csak nem beszéltük meg előtte, meg semmi..
- Hagyd inkább. Az a lényeg, hogy van partnered. - vigyorgott.
Felkelt helyéről és odament YoonGiékhoz és a haverjaihoz. Közben valahogyan SooRin a helyén termett hirtelen.
- Na? Mi volt? - kezdett kérdezősködni.
- Semmi. Csak mondta, hogy legyek majd szép. Meg, hagyjam, hogy miért mondta a nevem csak örüljek a partneremnek.
- Úú, itt valami készül. - bökte meg oldalam.
- Igen, a pörkölt a fejeddel. - röhögtem ki.
- Csak a fejem ne! - védte a fejét kezeivel.
- Fogd be! Ahogy az ofőnk említette ma lesz az első keringőpróba, ugye?
- Aham.
- Okés.
Az elkövetkező időre, azon a három órán, végig tűkön ültem és úgy vártam a délután hármat és a keringőpróbát.
Végre eljött a várva várt óra és már párokba kellett állni.
- Rendben. Fogd be a lányt! - szólalt meg a tánctanár. - Mindenki ismeri az alaplépést? Az az uncacca, uncacca. Akkor had lássak párat. - kezdett el körbe menni a párok között.
Én bénáztam, de hála NamJoon erős tartásának sikerült megtanulnom. Egyszer és még százszor azért belepirultam a zoknimba. De NamJoon csak mosolygott rám. A mellettünk álló SooRin és YoonGi páros szerintem minden lépésünket kibeszélte közben.
- Mehet ez az alaplépés zenére? Csak előre hátra, oké? Oké. - lépett a lejátszó mellé elindítva a zenét. Elindult Christina Perri A Thousand Years című zenéje.
- Vársz egy kicsit, itt lesz a bemutatkozás. És most lépsz közelebb. - adta az utasításokat.
Közelebb lépett NamJoon, derekam és kezem megfogva nézett szemembe.
- Lépj közelebb. - húzott magához.
Elpirulva álltam vállát és kezét fogva.
- Kicsit szédülök, NamJoon.
- Elmenjünk az orvosiba?
- Áh, ne. - mondtam majd megszédültem.
NamJoon megfogott az ölébe és elvitt a karjában az orvosiba.
Mint egy újdonsült menyasszony, úgy éreztem magam.
A suliorvoshoz beérve NamJoon elmagyarázta mi volt és azonnal adott inni nekem a suliorvos.
Az első kortyom után belépett egy tanár és a suliorvosnak el kellett mennie
Benyitott egy tanár, hogy az orvosnak el kell mennie.
Elnézést kérve kisietett, én meg egy szál magamban, a palack vízzel a kezemben kettesbe maradtam NamJoonnal egy szobában.
- Jobban vagy?
- Aha. - bólogattam.
- Akkor jó. - mosolygott, ami miatt újra előjöttek az édes kis gödröcskéi.
Félre is nyeltem miatta a vizet és ott köhécseltem NamJoon előtt.
- Zavar, hogy itt vagyok? - nézett a szemembe.
A szép mély barna szemeitől elállt a lélegzetem is, aztán főleg akkor amikor közelebb hajolt.
A tekintete a szememről a számra tévedt. Újra a szemebe nézett és megcsókolt.
A pulzusom felment az egekbe, de hirtelen egy meleg érzés töltötte el a szívem.
~
Hazakísért ezek után és elköszönéskor is megcsókolt. A szobámig körülbelül, mintha felhőn mentem volna fel.
~
Pár nappal később, mikor már több lépést tanultunk, mert a tánctanár gyorsan akart haladni, hogy minden tökéletes legyen, délutáni próbát beszéltünk meg NamJoonnal.
A mi udvarunkban találkoztunk.
Ezerszer fogta már meg a kezem táncoláskor, meg néha azon kívűl is, de minden egyes alkalommal belepirulok a dolgokba.
De hát mit kezdjek most? Az egész ember egy kész főnyeremény és én a társaságát élvezhetem.
A kezdő lépések egész jól mentek már, de a forgás nem nagyon.
Beborult az ég, de nem mentünk be, mert sehol sincs ekkora hely, ahol tudnánk gyakorolni.

Hirtelen dörrent egyet az ég és azonnal eleredt az eső. Rám vigyorgott NamJoon és elkezdett a derekamnál fogva pörgetni. Mosolyogtam, mert boldog voltam. Mosolyogtam, mert jól éreztem magam, annak ellenére, hogy bőrig áztam fél perc alatt. Mosolyogtam, mert vele voltam.

Magához ölelt, én meg abbahagyhatatlanul mosolyogtam. Átkaroltam és így álltunk vagy tíz percig az esőben. Amíg anyum ránk nem szólt, hogy be kéne jönni az esőről.
Adtam neki egy törcsit, amikor beszólt anyu a szobába, hogy elmegy valahova az eső ellenére is.
Így hát ismét kettesben maradtam a félisten osztálytársammal.
Levette vizes pulcsiját és pólóját, a látványtól köpni, nyelni nem tudtam nem hogy még megszólalni.
- Mit leskelődsz?
- Te vagy az én szobámba, NamJoon. - nevettem. - Szégyenlős vagy? Mert akkor kimegyek.
- A fiúk sosem szégyenlősek. - lépett egy lépésre tőlem, majd kezével felemelte állam.
Félmeztelenül állt előttem NamJoon és én meg egy köpésnyire voltam attól, hogy összeesek a látványtól.
Magához húzott, majd ismételten megcsókolt.
Elmélyültünk a csókba.

Hihetetlen..

Egy hete még nem is gondoltam volna, hogy a szerintem leghelyesebb fiúval az évfolyamról fogok csókolózni. Csodák néha történnek. Igaz, hogy sokszor nem hittem el, hogy velem is történhet valami ahhoz hasonló, de nem én írom a történetem. Vagy ha igen, akkor elég szarul csinálom..

de ez a fejezet tetszett..

To-Do List ~ #1 Dye hair

Szereplők: ByungHun (TeenTop), YoonGi (BTS)

OC: MyungJi

Már nagyon rég, kislány korom óta egy farmon élek. Nagyon szeretem az állatokat. A nagypapámmal élek itt, mivel anyum és apum meghaltak. Anyu a szülésbe, apu meg az utána lévő depresszióba és stresszbe halt bele. A legközelebbi hozzám tartozó a nagyapám volt, ezért ötéves korom óta a farmján lakok. Ez tizenhárom éve volt..

Reggel hat fele, mikor felkelt a nap egy júniusi reggelen és a sugarak elérték a arcom kinyitottam a szemem. Minden reggel mosollyal az arcomon kelek körülbelül, de most még nagyobbal, mivel a szülinapom reggelén ébredtem.
-  Jó reggelt! - léptem be a konyhába.
- Jó reggelt, MyungJi.
Lehuppantam az egyik székre az ebédlő asztal mellett majd mellém lépett papám.
- Ez a tiéd. Boldog szülinapot! - nyújtott felém egy borítékot.
Kinyitva egy busz jegyet és mellette egy kis pénzt találtam.
- Köszönöm, de minek a busz jegy?
- Tudom, hogy mit akartál szülinapodra. Hogy befesthesd a hajad. Be tudsz menni így a városba ahol megcsinálhatod. Hiszen tizennyolc vagy már. - mosolyodott el.
- Köszönöm! - pattantam fel és öleltem át. - Hogyan emlékeztél rá?
- Mindenre emlékszem.
- Sziasztok! - lépett be az ajtón a szomszéd néni. - Csak boldog szülinapot akartam kívánni az unokádnak.
- Köszönöm. - mosolyogtam.
- Menj akkor szedd a cuccod. - sürgetett nagyapám.
Megfogtam egy hátizsákot és amit jónak és hasznosnak tartottam bele pakoltam.
A buszmegállóig kikísért nagyapám majd vidáman integetve köszönt el a busz ablakán át.
Elindult a busz és hivatalosan egy napra elhagytam a kis falut, ahol már tizenhárom éve éltem.
Kis idő után az egyik megállónál egy fiú szállt fel haverjával.

Egy barna hajviseletű aranyosnak látszó fiú volt. Annak látszott, az is volt szerintem. De nekem a kapucnis és az alól kilátszó vöröses fürtökkel megáldott fiú keltette fel érdeklődésemet.
Tizenhárom éve a nagyapámon kívűl nem láttam más fiút, kivéve a még ott lakó időseket, akik szintén nagyszüleim lehetnének.
A szomszéd néninek van egy unokája, aki néha meglátogatja, de hát na, ez a srác sokkal helyesebb nála.
- Szabad ez a hely? - mutatott a mellettem lévő üres helyre a vörös hajú személy.
- Persze. - húzódtam arrébb kicsit az ablak felé kicsit elpirulva.
- Köszi, amúgy ByungHun. - mutatkozott be. - Ő a haverom. YoonGi.
- Szia. - biccentettem.
- És te? - kérdezte ByungHun.
- Ja, én MyungJi.
- Örültem. - mosolygott.

Ahogy kérdezgetett, hogy hova megyek meg hasonlók, egyre jobban tetszett meg ByungHun.
- Oh, ott egy haverom. - kapta fel a fejét YoonGi. - Mindjárt jövök. - azzal elment köszönni egy éppen felszálló fiúnak.
- Van barátod? - kérdezte hirtelen felém fordulva ByungHun.
- Mi? Nincs. - vágtam rá.
- Okés. - vigyorgott utána ezerrel.
- Miért? - pillantottam rá kis idő múlva. - Ne mond azt, hogy csak kérdezted.
- Nyugi már. - tette a combomra kezét.
Elpirulva ültem a helyemen míg meg nem érkeztünk a városba.
Addig egész végig ByungHun keze az én combomon nyugodott.
Elindultam a megállóból egy fodrászat felé, amit kiszúrtam a sarkon.
- Várj! - szólt utánam ByungHun.
- Mi az? - fordultam meg.
- Hova mész most?
- Befestetem a hajam. Szülinapom alkalmából kaptam rá pénzt. - mintha ez nem került volna már szóba, ember.
- Boldog szülinapot! - vigyorgott.
- Köszi. - pirultam el.
- Elkísérjelek?
- Mi lesz YoonGival?
- Lebeszélem vele. - legyintett majd odarohant haverjához.
YoonGi megveregette ByungHun vállát majd elindult.
ByungHun pedig visszajött mellém.
- Mehetünk?
- Aham. - hümmögtem.
- Amúgy hány éves lettél? - indultunk el.
- Tizennyolc.
- Az jó évjárat. - mosolygott megint mire ajkaimba harapva sóhajtottam.
Betértünk a fodrászhoz, ahol üresedés miatt fogadtak is. Először nem tudtam dönteni a színek között, de ByungHun segített így hát szőke lettem.
Sötét tincseimet felváltotta a világos, amiket muszáj lesz megszoknom.
A festés után kifizettem az összeget és kiléptünk a szalonból.
Sétáltunk majd hirtelen megszólalt a mellettem lépegető fiú.
- Bejövök neked, ugye?
- Mi? Dehogy, nem, dehogy. - gyorsult fel szívverésem.
Arrébb húzott egy félreeső kis utcába. Neki nyomott a falnak majd úgy nézett a szemembe. Egy lélek sem volt a közelben.
- Biztos vagy te a szavadban?
- Nem. Miért is lennék?
- Tudtam. - nevetett fel kicsit majd közelebb hajolva megcsókolt.
Újra felgyorsult szívverésem. Már éreztem torkomban dobogó szívemet.
Lehunytam szememet és boldogság tört fel bennem.
- Hol voltál eddig? - kérdeztem.
- Túl messze voltam.
- Most már gyere közelebb. - húztam vissza magamhoz.
Levettem kapucniját fejéről majd beletúrtam hajába. Közben újabb csókot adott az előttem álló illető. Míg én haját birizgáltam, ő kezével átkarolta derekam és úgy húzott közelebb magához.
- Nem jössz fel hozzám? Itt lakom nem messze. - szakította meg a csókot.
- De.
Megfogta kezem és úgy vezetett el egy házig. Belépve senki nem volt a légtérben. Ledobta a kulcsokat egy kis asztalkára majd felhúzott az emeletre. Majdnem elestem a fokokon felfelé lépkedve.
Az emeleten a legközelebbi szobába vitt majd becsukta az ajtót.
- Körül sem nézhetek? - állítottam meg.
- Turista vagy? - nevetett fel.
- Nem.
- Akkor?
- Azért nem akarom azt. Nem is ismerlek.
- Feljössz a szobámba, bele is egyeztél, hogy feljössz. Most meg.. - morgolódott.
Majd ugyanúgy nekitolt a falnak és megcsókolt, mint az utcán.
Elkezdte levenni pulcsim, de én rámordultam, mire csak gyorsabban húzta le rólam.
- ByungHun! - szóltam rá. - Én csak egy éjszakás lennék neked?
Igaz, hogy nem városban nevelkedtem, de azért láttam filmeket meg hasonlókat. Meg hát általános suliba a városba jártam, ezért tudok pár dolgot a mostani fiúkról.
- Nem, dehogy. - rázta a fejét.
- Aha, persze.
- Ne rontsd el a dolgokat, MyungJi. - közelebb hajolt újra, mire eltoltam.
- Nem vagyok csitri. Ha valamit akarsz tőlem ismerj meg..
- Mire célzol?
- Nem mondtam, hol lakom.
- És?
- Egy farmom, a nagyapámmal. Így is kellek?
- Öhm, igen.
- Aha, inkább megyek. - nyitottam volna az ajtót.
- Ne menj! - húzott vissza ByungHun. - Különlegesnek látszol, nem mindennapinak. Meg akarlak ismerni. - csókolt meg újra.
Elmélyültünk a csókba, beleharapott néhol alsó ajkamba majd megfogta combjaim és az ölébe felkapott. Belenéztem mélyen sötét szemébe és elállt szavam is. Lerakott az ágyra és felém mászott.
- Meg akarsz ismerni?
- Igen. - mosolygott.
- Első lépés. - húztam magamhoz.

~
Leültem a padra két évvel később, ugyanúgy a szülinapomon. Összegyűltünk egy kis csapatba a nagyapám háza melletti nagy udvaron. Két év alatt többször jártam a városba és megismertem pár embert. Legalább húszan voltunk a huszadik szülinapomon. Négy pad volt egy tűzrakóhelykörül, ami nem volt még begyújtva.
- MyungJi, nem is mesélted. - szólalt meg nagyapám. - Ha szabad megkérdeznem, unokám.
- Mi az? - mosolyogtam.
- Hogyan ismerted meg a melletted ülő fiatal embert? Akire amúgy büszke vagyok.
- Hát.. - vigyorogtam.
Ránéztem az említett személyre.
- Legyek őszinte, nagyapa? - kérdeztem vissza.
- Azért kérdeztem, MyungJi. - nevetett fel.
- Egy buszon. - mosolyogtam ByungHunra. - Két éve. Mikor a városba mentem. Leült mellém és hát történelem, emberek.
- Közbe szólok! - jelentkezett YoonGi. - Ha én nem megyek el az útból, nem lennétek együtt most. - nevetett. - Voltam olyan jó haver és hagytam kicsit csajozni a mi ByungHununkat.
- YoonGi! - rikoltott megcsapva a fiú vállát legjobb barátnőm SooRin.
- Na, most mi van? Nem igaz, ByungHun? - fordult haverja felé, aki átkarolt engem a padon.
- Szerintem ha te is ráhajtottál volna MyungJira akkor is engem választott volna.
- Hé! - kaptam fel a fejem. - Ha rám hajtott volna?
- Szívem, nyugi. - ölelt magához.
- Aha szóval, MyungJi, ez biztos? - folytatta a vitát YoonGi.
- Jaj már, nem mindegy? - nevettem.
- Nem. - durcázott be.
- Na, fiatalok. Kicsit csillapodjatok! Kérdeznék valamit, ByungHuntól. -állt fel nagyapám helyéről. - Fiam, látom, hogy boldog vagy az unokámmal. Egy vén csont vagyok. Ezért szeretném majd neked adni a farmot ha lehet.
- Megtiszteltetés lenne, köszönöm. - mosolygott ByungHun.
- MyungJi, unokám, anyukád büszke lenne rád, tudod te is. - mosolygott. - Remélem boldog leszel mostantól és mindened meg lesz. Az is amit én nem adhattam meg.
- Felnevettél.

Az anyám az életét adta, hogy én élhessek. Alig éltem tizennyolc éves koromig. Jártam a városba, de szó szerint ByungHun mutatta meg igazából az életet.

Minden csók az elsőre emlékeztet..

#4 Miss Perfection

Szereplők: Jessica ([former] Girls' Generation), Jackson (GOT7), Amber + Victoria ( f(x) )

OC: Luna

~

Mindenki ismeri azt az embert, aki "tökéletes" több szempontból is. Szép vagy helyes, okos, pénzes családból származik, mindent megkap egy szó után az édes pofikája miatt és mindenki szereti.

Mi igazából a tökéletesség? Mit is jelent?

Korszakok szerint változik ez, ami kissé aggasztó. Több éve a teltebb nők voltak az ideálok. Mostanában ha körül nézel csupa "tökéletes", vékony, általában szőke lányok a ideálok a fiúk számára. Persze vannak kivételek a fiúk között, akiknek ez nem tetszik, de a többségüknél ez a jó.

Ezeket a lányokat én "plázacicáknak" hívom. Bár agyat nem lehet a plázában venni. A szép lányok nagyobb része buta.

Mi jó abban ha valaki szép, de buta, mint egy fadarab?

~

Egy éve nem láttam azt a szemétládát, aki a barátnőmmel, Jessicával csalt meg. Az utolsó mondata hozzám a "Vége." volt. Azóta azzal a barátnőmmel se beszéltem. Egy osztályba járunk, de egy szót se váltottunk.

De egy nap a szemétláda, nevén nevezve Jackson visszatért osztályunkba Angliából, ezért minden nap látnom kellett a fejét.

A sulis szekrényem mellett álltam két barátnőmmel, Amberrel és Victoriaval, mikor elment előttünk osztályunk és egyben a suli legmenőbb csaja, a régen még barátnőm, Jessica és barátja, Jackson, aki a volt barátom volt.

- Már megint. - sóhajtott forgatva szemét Amber.

- Ki? - kapta fel fejét telefonja képernyőjéről Victoria.

- Vajon? - mordultam rá barátnőmre.
Nagyából mióta Jessica együtt van Jacksonnal, azóta Jess egy kicsit elszállt magától és ezért már nem is vagyunk barátok.
- Szia, Luna, régen láttalak. - állt meg mellettem Jackson miközben Jessica tovább ment a termünkbe.
- Ja, szia. Mehetsz is, vár a barátnőd.
- Na! Milyen kis morcos valaki. - simogatta meg arcom, mire elkaptam fejem és toltam el magamtól.
- Húzz innen, Jackson! - trappoltam el, be a termünkbe.
Becsengettek pont, mire leültem helyemre, az ablak felőli padsor harmadik padjának belső helyére. Mellém leült Amber, elé Victoria.
A párocska az ablak felőli legutolsójába foglalt helyet.
A tanár mivel nem akart órát tartani megengedte, hogy beszélgessünk vagy átüljünk máshova.
Jessica szokásosan barátnőivel bevonult az egyik sarokba telefonozni. De Jackson elindult a padunk felé. A mögöttem lévő padra ráült és úgy szólalt meg.
- Haragszol rám? - tettette az ártatlant.
- Nem, miért is? Ja, mert megcsaltál az egyik barátnőmmel.
- Ahj, Luna, régen volt az. - kezdte el birizgálni hajam.
- Menj..innen. - fogtam vissza kezem, hogy ne pofozzam fel.
- Jó itt. - vonta meg a vállát elégedett mosollyal az arcán.
- Jackson, ide jössz? - ordította át a termen Jessica.
- Hív az asszony. - jelentettem ki.
- Luna.. - hajolt közel a fülemhez, hogy csak én halljam. - Egy parancsolgatós asszony mellett lennie kell egy szeretőnek is. - duruzsolta fülembe.
Majd lehuppant "asszonya" mellé a terem másik végébe.

....

Órák után mentem hazafelé és ismét Jacksonba ütköztem.
Próbáltam kikerülni, de folyton elém állt.
- Mit akarsz? - emeltem fel a hangom.
- Luna. - nézett kiskutya szemekkel. - Téged.
- Nem, nem érdekelsz. Elegem van minden fiúból, főleg belőled. Nem én leszek a hülye. Akit majd átvernek. Szépen végig fogod nézni, hogy mennyire meg vagyok nélküled. Azt, hogy nem kellesz nekem, hogy boldog legyek. - magyaráztam majd egy nagy ívbe kikerültem őt.

Nem leszek naiv. Akármennyire is fáj az..

Egész nap hívogatott, üzenetet írt, olyanokat például, hogy "vedd fel, beszélni akarok", de persze egyikre sem válaszoltam.
Belépett az ajtón anyum.
- Luna, gyere enni. - mondta, mire éppen megszólalt telefonom, ismét Jackson hívott.
Sóhajtva dobtam az ágyamra a készüléket.
- Ki az? - lépett beljebb anyu.
- Egy senki. - vontam meg a vállam lenémítva telefonom.
- Luna, mond el ha valami van légyszíves.
- Csak Jackson volt az.
- Az a Jackson gyerek?
- Ühüm. - hümmögtem. - De hagyjuk itt békén a dolgot.
Lementem vacsorázni, majd vissza a szobámba.
Egész éjszaka, a sötétben bámultam a telefonom kijelzőjét.
Túl sok volt az, hogy újra láttam.

.....

Másnap reggel mikor felkeltem, elindultam a suliba és a suli bejáratánál megállva láttam Jacksont bekötött kézzel.
- Mi történt a kezeddel? - léptem a bejáratnál egyedül ácsorgó Jacksonhoz.
- Miért érdekel? - fordította el a fejét.
- Még te sértődsz be? - válasz nélkül hagyta kérdésem. - Hát jó. - indultam volna el befelé mire megfogta csuklóm.
- Elvágtam a kezem, mert ököllel belevágtam a tükrömbe. - motyogta miközben lassan elengedte csuklóm. - Utána szakítottam Jessicával.
- Miért?
- Miattad. - nézett végre a szemembe. - Légyszíves gyere velem. - nyújtotta kezét.
Mulasszak csak azért, mert Jackson képes volt szakítani Jessel és meg is sebezte magát.. miattam? Ha elmegyek vele, akkor soha az életben nem fogom elfelejteni őt, főleg ha megint elválnak útjaink. A kérdés az, hogy el akarom-e bármikor felejteni őt?
Nyújtottam én is kezem, majd Jackson megmarkolta kézfejem és elkezdett mosolyogva rohanni és húzni magával. Szedtem lábaim, hogy ne essek orra, de közben mosolyogtam, mert mélyen tudtam, hogy éppen annak a személynek a kezét fogom, akit szeretek.
Megállt egy park közelében, ami mellett házak voltak, majd az egyik falnál megtorpant. Nekitolt a falnak és a szemembe nézett.
Jól döntöttem?
Közelebb hajolva, két kézfejem megfogva csókolt meg és ez eldöntötte a kérdésem. Érte megéri a kockázat.

~

Nem kell tökéletesnek lenned.

Ha valakinek így nem tetszel, akkor nem kell vele foglalkozni.

Ilyenkor meg kell mutatni, hogy te az ő véleményük ellenére is jól érzed magad a bőrödben.

Könyörgöm, kit érdekel mások véleménye ha van sajátod is?

Élj úgy ahogyan akarsz, mert úgy kell.

~

To-Do List (NEW")

Sziasztok!

Jött egy ötletem, hogy csinálok egy olyan "sorozatot", ami nagyjából arról fog szólni, hogy valamit elhatároz a főszereplő és azt mindenképpen el akarja érni. Ezek one shotok lesznek és mindegyik másról fog szólni. De ez olyan lesz, hogy kérhettek is esetleg ilyen one shotokat:) Szívesen írok másnak, csak akkor mondja meg, mi legyen az a "teendő". Bár talán sok idő, ameddig elkészül a suli miatt, de megígérem igyekszem:)
Szóval remélem tetszeni fognak ezek a one shotok is, ahogy talán az eddigiek. Addig is szép napot/estét mindenkinek!

Puszi SooRin xx

#3 It holds me here

Szereplők: (OC-k:) SooRin + EunTae

Elmentem sétálni, ahogy szokásomhoz híven szoktam minden nap. Már szeptember volt. Jó idő, talán harminc fok is volt, szikrázó nap sütés. Nem is kellett suliba mennem. Csodás nap volt.

Aztán az utca végén megláttam szüleimet. Utánuk szóltam, de nem hallottak és úgy hajtottak el mellettem a kocsiban. Mivel utolérni nem tudtam volna a járművet inkább hagytam.
Az árnyékban sétáltam, mikor megláttam pár régi barátnőmet.
Utánuk futottam, de észre sem vettek. Mögöttük sétáltam, semmi reakció. Leültek egy padra és a mellettük egy szabadon hagyott helyre leültem. A társalgásba nem tudtam beleszólni, mert nem tudtam, miről volt szó. Lenéztem az árnyékukra, amit a hátulról jövő napsugarak festettek az aszfaltra. Magam elé nézve semmit nem láttam mást csupán három barátnőm árnyékát.
Ugyanis én nem voltam ott. Testben nem is. Szellemként.
- Tényleg nem hallotok? - ordítottam el magam.
Elsírtam magam a nulla reakcióra.

~

A lelkek egy bizonyos ideig még köztünk maradnak, hogy befejezzék ügyeiket valahogyan.

Néhány rokon meg szokta idézni a lelkeket, de ez kockázatos. Viszont a szellemek tudnak "szólni", jelezni akárhogyan a jelenlétüket.

Csak nem halljuk őket..

~

Mikor felálltak a padról utánuk nyújtottam karomat, de lehajtva fejem fakadtam sírva újra.
- Miért nem mehetek el? - szipogtam. - Senki sincs aki hiányolna..vagy még nem engedett el.

Másnap kimentem a temetőbe.
Körülnéztem és megakadt a szemem egy harminc év körüli nőn. Sírt egy sír melletti kis padon.
Mellé léptem és a padon mellette ült egy kislány. Viszont a kislány rám nézett, ezért tudtam, hogy ő is szellem.
A sírkőre nézve egy felirat díszelgett miszerint egy tíz éves HyeNa nevű lány nyugodt ott, az anyukája ült ott és keservesen sírt.
- Ő az anyukád, ugye? - szólaltam meg.
- Igen. - bólogatott.
- Nem tud elengedni?
- Nem. Te megszoktad már ezt?
- Mármint ezt, hogy senkihez nem tudok beszélni, mert nem hallanak? Lassan két éve egy napig sem. De ha jól látom akkor te csak egy hónapja vagy itt.
- Jajj, istenem! - sóhajtott fel a kislány anyukája. - Miért kellett elvesztenem téged?
- Én megyek. Hagylak vele beszélgetni. - mosolyogtam.

Sétáltam a sírkövek között, majd megálltam egy ismerősnél. A nagypapámnál.
- Papa, te hogyan tudtál elmenni? Én még mindig itt vagyok. És nem tudom, hogy ki az, aki itt tart. Tudom, hogy te már vagy tíz éve mentél el, de én már kettő. Azóta nem is tudom, hogy ki jár egyáltalán hozzám. Soha nem látok senkit itt kint. Pedig vagyunk páran.
Sóhajtottam, majd tovább sétáltam. Ezúttal az én sírkövemhez.
Milyen már, hogy a saját sírkövemet látom magam előtt?..
Megálltam a sírnál majd letérdeltem.
Minden nap egy friss fehér rózsa a síromnál, de soha nem láttam, ki rakja oda.
Egy könny gördült le az arcomon, mikor megláttam a friss rózsa hozóját.
Sóhajtva térdelt le a sír elé, majd letette a fehér virágot a többi mellé. Bekönnyezve tette a kezét a kőre és szorította össze a száját.
- Szia, húgi. - szólalt meg elmosolyodva, letörölve könnyét arcáról. - Mióta elmentél csak HoSeok tart életben. Többször már depresszióba estem volna. Anyuék minden napot szinte zombiként élnek meg. Akkor nevettünk talán ha elfelejtjük egy pillanatra a halálod, de utána túl csönd van és észrevesszük hiányod. Közös szobánk volt, ezért én veszem észre leghamarabb, hogy az ágyad üres, az asztalod nincs használva, a szekrényedből nem fogynak a ruháid. De nem fogom kidobni a dolgaidat. - szipogott egy mély levegőt véve. - Egy ideje használom a telefonod, mert hiányzol és úgy alszom el, ahogy te szoktál. Zenét hallgatva.. a te zenéidre alszom el, igaz, hogy bekönnyezve, de a fejemben a húgommal. - hajtotta le fejét. - Hiányzik az ölelésed. A reggeli puszik, mikor mentél suliba és elköszöntél. Szerintem nekem hiányzol a legjobban. Csupán a jelenléted. A hangod.. de most mennem kell, mert anyunak besegítek az otthoni dolgokban. Légyszíves vigyázz magadra. - állt fel és porolta le térdét. - Akárhol is vagy.. - sétált el a kapuban álló barátjához.
A nővérem tart itt. Nem bír még elengedni. Így meg még nekem rossz. Egyedül vagyok, senki nem hall.

Este elmentem a házunkhoz és be is mentem.
Felmentem a szobába, ami a közös szobánk volt a nővéremmel. A szobába minden ugyanúgy volt, mint két éve úgy hagytam. Az ágyában ott volt a tesóm és tényleg az én telefonomról hallgatott zenét. Nehéz volt nézni, hogy könnyes az arca.
- El kéne engednie. Két éve már.. - sóhajtottam, majd fogtam egy papírt és leírtam rá egy mondatot.
Leültem a volt ágyam szélére és elmosolyodtam, mikor feltört bennem a sok emlék, ami itt történt.

A legjobb életet éltem, amit csak lehetett. Volt egy nővérem, aki szeretett és törődő szüleim. De túl sok volt már a végén a fájdalom. Eljött az idő, amikor el kellett mennem. A családom nem akar elengedni még, ezt megértem. Én viszont már tovább akarok menni. Ha még valakinek fáj is..

Másnap ismét a temetőben ültem a sírkövemnek dőlve. A nővérem szintén megjelent ezúttal is, de én ugyanabban a pózban maradtam.
- Te írtál nekem? - térdelt le, mint tegnap. - Hogy tudtál? - könnyezett be ismét. - De megteszem. Szia. Szeretlek és soha nem felejtelek el. Egyetlen és örök kis húgom. Hiányozni fogsz, de túl kell élnem. - felkaptam fejem és ránéztem.
Elővett egy papírt és kettéhajtva azt letette a friss fehér rózsa alá.
Az a papír volt az, amire írtam. Elmosolyodott és felállt úgy nézve sírkövemet. Felkeltem és mellé álltam.
- Bárcsak beszélhetnék hozzá. - öleltem át, de nem érzett semmit.
- Szia, húgi. - sóhajtott majd egyet szipogva elment.
Lerogytam a földre, a rózsát és a papírt a kezembe véve vettem mély levegőt. Hevesen elkezdett fújni a szél, hirtelen elhervadt az összes rózsa, azon az egyen kívűl, ami a kezemben melegedett.
Lehunytam szemem és kinyitva éreztem: Most már átkelhetek.
Szétnyitottam a lapot és így raktam le a sírra.
A rózsával a kezemben elindultam a semmibe, magam mögött hátrahagyva mindent, amit szerettem. Vigyázzanak magukra, nem úgy, mint én tettem.

Magam mögött hagytam a lapot, mire utolsó mondatomat írtam:

El akarok menni.

#2 Mikor kihuny a fény a szemekben

Szereplők: HoSeok (BTS)

OC-k: SooRin, EunTae

~

Emberként nem könnyű. Maga az élet sem. Ha viszont már a túlvilágon vagy akkor olyanokat is látsz, amiket amúgy nem. Az összes történetet. Az összes veszekedést. Látod, a fájdalmat az arcokon, mert mindenhol ott tudsz lenni..

~

Az utolsó emlékem, hogy jön a fekete autó és én már nem láttok, nem mozdulok.

Hirtelen egy kórház folyosóján voltam kórházi ruhában, amiket a betegekre adnak.

Nézelődtem körbe, de senki nem nézett rám.

- Elnézést! - szólaltam meg az egyik nővér felé fordulva.

Semmi reakció.

- Miért nem figyel rám senki? - ordítottam el magam.

Senki nem nézett fel, fordult meg vagy akármi.

- Hahó! - léptem egy ember mellé kalimpálva.

- Nem hall és nem is lát téged. - jelent meg a folyosó végén egy fekete ruhás férfi.

- Maga ki? - sétáltam arrébb. - És miért nem hallanak?

- Sokféle képen szoktak hívni, de nemes egyszerűséggel én vagyok a Halál. Azért nem hallanak, mert kómában vagy és szellem vagy.

- Hogy mi? - léptem közelebb az alakhoz. - Ez nem lehet. De én...

- Gyere. - szakított félbe.

Elmentünk a folyosón balra és ott az első ajtón bemenve láttam saját magam lélegeztető gépre kötve és az ágy mellett ült anyám könnyeit törölve.

- Anya. - sóhajtottam. - Nem tudsz rajta segíteni? Nagyon rossz sírni látni. - fordultam a Halál felé.

- Én csak a halott lelkeket viszem tovább.

- De én úgy tudom, hogy ha elintéznivalója van valakinek itt ragad. Nekem még nem szabad elmennem. - kezdtem el veszekedni. - Apa.. - fordultam oldalra meglátva a belépő szülőm.

- Jól vagy, drágám? - simogatta meg apum anya hátát.

- Nem. Még nincs itt az ideje. Még nem szabad. - fakadt sírva.

- Így kellett történnie. Nem mi határozzuk meg a dolgokat. - próbálta nyugtatni feleségét.

- Tudom.. - fogta meg kezemet anyám, ami meg sem moccant.

- Mindig ezt mondogatta apu. A dolgok meg vannak írva előre. Nem mi döntünk. - sóhajtottam. - Én még nem hagyhatom itt őket.

- EunTae, gyere be. - szólalt meg apám.

- EunTae? - fordultam meg mire átment rajtam az illető.

Mintha nekimentem volna a falnak. Hirtelen meg is szédültem.

Nagyokat pislogva próbáltam jobban lenni.
- Ez azért van, mert átment rajtad. Bonyolult, de a lényeg az, hogy nem szabad hagynod az ilyeneket. - magyarázta a Halál.
- Értem. - bólintottam. - Hiányzik a tesóm ölelése. - fordultam vissza családom felé.
- Kimegyünk, köszönünk addig HoSeoknak. - szólalt meg apám. - Beszélgess vele. - vetett egy mosolyt lányára majd kiment anyuval a folyosóra.
Sóhajtva leült az ágy melletti székbe, amibe eddig anyum foglalt helyet.
- SooRin, miért? Miért nem vigyáztál magadra? - könnyezett be. - Mindig mondtad, vigyázzak magamra. Én nem mondtam eleget.. Szinte soha nem voltál kórházban csak ha egyikünket látogattad. Most meg kómában vagy. Nem akarlak még elveszteni, hugi. Inkább lennék a helyedben. - mosolygott, de már elsírva magát. - Többen mondták, hogy ilyenkor hallanak a kómában lévők. Hallasz? Én itt vagyok.
- Halál. Nem lehetne, hogy elköszönök tőlük?
- Túl gyenge a tested és talán pár mondatot tudnál mondani talán. De nem lehet.
- Miért gyenge annyira? Csak egy autóbaleset. Azt értem, hogy elütött az autó meg minden, de..
- Nézd meg a kórlapod.
Odaléptem a laphoz majd elolvasva elsírtam magam.
- Rá..rákos vagyok? - nyögtem ki.
- Már le volt gyengülve a szervezeted és ezért vagy kómában.
- Egyszer, csak még egyszer szorítsd meg a kezem. - szólalt meg újra nővérem. - Boldogtalan leszek veled. A legjobb tesó vagy. Anyuék azért akartak, hogy ne legyek egyedül, legyen egy testvérem. Most meg itt hagysz? Hogy bírok majd egyedül anyuékkal? A jó emlékek hova lesznek?
- Halál, kérlek, had köszönjek el legalább. - fordultam ismét a fekete ruhás alak felé. - Ennyit megérdemelnek.
Elgondolkozott, majd csak rápillantott zsebórájára.
- Szia. - lépett be HoSeok, a tesóm barátja.
- Szia.. - törölte le könnyeit tesóm.
- Nehéz?
- Nagyon. - sóhajtott megfogva élettelen kezem. - Három évvel fiatalabb nálam és ő fekszik itt. Nekem meg kellett volna védenem.
- Nem tehettél semmit. - ölelte át barátnőjét. - Hallottad a dokit, gyenge volt alapból.
- Tudja, hogy mi a bajom? - kérdeztem a Haláltól, mire bólintott.
- De tehettem volna. Nem haragban válok el tőle. - könnyezett be nővérem.
- EunTae, ne sírj, légyszíves. - szorította magához nővéremet HoSeok.
- A kis húgom kómában van és nem tudok tőle elköszönni sem.
- Halál, egy órát? Egy órát sem kaphatnék? Vagy tíz percet? Elbúcsúzni.
- A tested fel fogja adni. Így kómában tovább bírod. - felelte.
- Tisztában vagyok vele.
- SooRin, tíz percet kapsz. De utána velem kell jönnöd.
- Köszönöm. - mosolyodtam el, mire fejemre rakta kezét és már az ágyban pislogtam. - EunTae.. - pislogtam.
- SooRin! - szorította meg kezem.
- Nem fogok innen hazamenni, EunTae. Kérlek, vigyázz anyuékra. Főleg magadra.
- Ne beszélj hülyeséget, hazaviszlek. - törölte meg arcát. - Behívom anyáékat. - rohant ki majd két szülőmmel tért vissza.
- Kicsim! - esett az ágy melletti székbe.
- Anya, nem maradok itt. Vár nagypapa és dédpapa. Vigyázzatok egymásra.
- Sajnálom, hogy nem tudtam jobban vigyázni rád. - szólalt meg apu.
- Mit sajnáltok? Mindent köszönök, amit adtatok. Felneveltetek. Arról viszont nem tehettek, ami történt. - sóhajtottam fájdalmamban. - Ha itt maradnék csak fájna. Jobb helyre fogok kerülni. A rokonok körébe. Vigyáznak ők majd rám.
Felnéztem az órára már öt perc elteltével és mélyet sóhajtottam.
Így kell véget érnie? De..várnak a rokonok..
- Jöttek hozzád, amúgy. - lépett be MinYeon, NaRa, MinRin, HwaNeul és JungGi, az általános sulis barátnőim.
- Lányok.. - sóhajtottam.
- Rossz bőrben vagy. - szólalt meg HwaNeul.
- Mit gondolsz, miért? - adott tockost barátnőjének MinRin.
További négy percig még többször is megmosolyogtattak barátnőim és szüleim is kicsit felderültek.
Viszont nővérem nem mozdult mellőlem.
- EunTae, nem haragszom. - szólaltam meg megszorítva kezét. - Vigyázz anyuékra! Puszilom a lányokat. - hunytam le szemem.
Megint saját magam láttam az ágy mellett állva. A gépek eszeveszettül elkezdtek sípolni. Leállt a szívem és ezt jelezték is a készülékek. Hirtelen mindenki hívta a nővéreket, orvosokat, de már nem tudtak visszahozni. Néztem ahogyan mindenki körülöttem áll, a lányokat, anyuékat is kiküldték.
Mintha egy orvosos filmet néztem volna. Csak éppen élőben néztem és én voltam a halál szélén.
A főorvos megszólalt.
- A halál beállta tizenkettő óra, öt perc. - sóhajtott majd pár nővér kiment a kórteremből.

Meghaltam..

Kimentem a folyosóra, ahol anyu alig kapott levegőt könnyeitől, a lányok döbbenten és bekönnyezve álltak mikor az orvos elmondta a fejleményt.
- Mehetünk? - szólalt meg a Halál.
- Pillanat. - mentem a nővérem mellé, aki összeroskadva ült az egyik folyosói széken.
Megfogtam kezét és suttogtam: ,,Minden rendben lesz"
Pislogva felnézett és éreztem meghallotta mondatomat.
- Menjünk. - fordultam a Halál felé majd elvitt a fénybe.

Azt mondják, a halál után ott élsz tovább, ami az álomvilágod. Nekem ez a házunk volt, ahol tíz éve karácskor költöztünk. A szüleim és nővérem velem voltak és két háziállatunk. Együtt filmeztünk és nevettünk. A kedvenc filmjeink maratonját tartottuk. Senkinek semmi baja sem volt és csak EGYÜTT voltunk...

~

A történet azoknak szól, akik nem tudják, mi a fontos az életben.

Van egy mondás:

,,Akkor veszed észre mid van, ha már elveszítetted"

Ez igaz..

És nyugodjon meg mindenki, a túlvilágon mindenki biztonságban van..

~