#8 Disbanding

Szereplők: HyunA & JiHyun & SoHyun & JiYoon & GaYoon (4MINUTE) + HyunSeung (BEAST)

/HyunA pov/

A napokban jár le a szerződésünk, amit hét éve kötöttünk a Cube Entertainment-tel. A lányok híven kötődnek a 4Minute névhez, mert hét év bizony sok idő, mégis elgondolkoztak azon, hogy a kiadótól távozzunk együtt. Ugyanúgy folytatnánk csupán más cég neve alatt...nos, nem is tudom.

Eljött a Cube által összehozott fotózás időpontja, egy 'Trouble Maker Throwback Photoshoot' keretében készítenek majd fotókat HyunSeung közreműködésével egy címlapnak, de semmi életérzésem sincs hozzá, mert a fejem csupán a 4Minute jövője körül forog.

Reggel megtettem a szokásos mosakodásomat a tükröm előtt, a sminkem is feltettem, amit minden nap megcsinálok, majd el is indultam a helyszínre. HyunSeung az épület előtt várt már rám egy papírpohárral a kezében, ami kedvenc kávémat rejtette.

 - Hiányolom a Trouble Maker-ös időket néha - szólaltam meg egy kis idő után. - Jó páros voltunk.

 - Szerintem is - mosolyodott el, míg a lépcsőket szeltük felfelé a megfelelő teremig, ahova küldtek a földszinten tartózkodó illetékesek. Az ajtó előtt egy ideges hosszú barna hajú nő állt, aki bosszúsan copfba kötötte hajtincseit és eléggé mérgesen meg is húzta azt, szinte kitépve hajhagymáit fejbőréből.

 - Végre, hogy itt vagytok - nyitotta ki az ajtót, melyen egy tizennyolcas szám díszelgett. - Arra van az öltöző neked, HyunA - tolt meg egy újabb fehér falap felé. - A bent található ruhák sorban vannak, jobbról az elsőt vedd fel, tíz perc és kezdünk. A sminkes is már bent vár rád - csukta be rám az ajtót. Egy kedves hölgy vigyorgott rám, mikor megfordultam. Sokkal szimpatikusabb volt, mint a másik hajtépkedő. Megmutatta, melyik öltözéket vegyem fel először. Magamra öltöttem azt, majd a sminkem is készre alkotta, hajamat pedig kiengedve, szabadon hagyta. Kimentem az öltözőből, HyunSeung mellé léptem, mikor útbaigazítást adott az előbbi nő, mint megtudtam SeoRa, hogy hol és mit csináljunk. Először egy fekete bőr kanapén kellett közös fotókat készíteni.

 - Nem látom, hogy közel lennétek egymáshoz. Adjátok át a Troublemaker érzést - szólalt meg a fotósférfi, alias NamJae a bemutatkozása alapján. Bólintottunk, majd egyből közelebb is húzódott HyunSeung hozzám.

 - Tényleg kilépsz a kiadótól? - suttogta szemembe nézve. A vaku újra villogni kezdett, a falakról visszaverődve a szememen keresztül pedig az agyam is észrevette, így többet pislogtam, hogy ne bántsa annyira a retinám.

 - Ne most beszéljük meg - fogtam meg vállát egy kép kedvéért. Villant párat a fény, aztán újra megszólalt póz váltás közben, nem hagyta annyiban a dolgot.

 - Akkor mikor?

 - HyunSeung, később beszélgess, ha nem ide tartozik, most dolgozunk - mordult fel a fotós, majd megkért, hasaljak fotópartneremre. Próbáltam a pózváltásaimra figyelni csak, de mindig befurakodott valami más agyalni való. HyunSeung hajába túrtam egy fénykép erejéig, ami az utolsó volt ebben a koncepcióban. Még volt pár sorozat, mint például egy fehér vászon előtti sorozat, ami alatt szinte alig figyeltem másra, mint maga a munka, volt szólókoncepciós is, ahol egy eszméletlen kényelmetlen ruhát kellett viselnem, ami szúrt, nyomott szinte mindenhol, de abban is remekelnem kellett, nem máson agyalva. Az utolsó pedig egy ablakpárkányban zajlott. Fotópartnerem ölében kellett legtöbbször ülnöm. Az érintése, a jelenléte felidézte a közös fellépéseket bennem, a színpadi csókokat, a klipforgatások alatt lévő megnyilvánulásait.

Mikor annak is vége volt, körülbelül három-négy órával a kezdés után, hazamehettünk. Visszaöltöztünk saját ruháinkba és elhagytuk az épületet. Elköszöntem HyunSeungtól, de megfogta karomat.

 - Nem úszod meg a beszélgetésünket. Szóval HyunA, el akarod hagyni a Cube-ot? - fordított maga felé.

 - HyunSeung, ne ma, kérlek - sóhajtottam.

 - Akkor mégis mikor? Ha jól tudom, holnap kell döntenetek, hogy megújítjátok-e a szerződést vagy nem. Én csupán tudni akarom, hogyan fogsz dönteni. Maradsz? - húzott magához közelebb. - Te magad mondtad, hogy jó páros voltunk. Ha elmész, nem lehet újabb comeback, HyunA.

 - Tudom jól, HyunSeung, de az egész nagyon nehéz döntés, mert JiHyun, SoHyun, JiYoon és GaYoon is tovább akar állni, viszont mint egy banda, ahogy volt eddig is. Régóta ismerem őket, a barátaim több, mint hét éve - hajtottam le a fejem.

 - És akkor én mi vagyok? - tette fel a kérdést, amire nem tudtam igazából a választ, aztán a csillogó, sötét szemébe néztem.

 - Holnap délután találkozzunk a táncteremben, akkor elmondok mindent, amit szeretnél. Viszlát addig is, HyunSeung - utamra engedett, én pedig hajlékomba fáradtam. Az egész éjszakát végig aggodalmaskodtam, hogyan is döntsek. A 4Minute vagy HyunSeung és a Trouble Maker?

Másnap nyúzottan keltem ki az ágyamból, ami húzott egyfolytában vissza magához, az sem akarta, hogy bárhova is menjek. A fürdőbe kicsoszogva tettem rendbe az ábrázatom, hogy ne tűnjek zombinak az utcákon átsuhanva. Majd kiléptem a napfénybe, ami bántotta szememet.

Ezért lehajtott fejjel baktattam végig az utamon célba véve a Cube épületét. Mikor pedig beléptem a megfelelő irodába a lányok és menedzserünk tekintete szegeződött rám. Helyet foglaltam köreikben. JiHyun, mint a banda vezetője, egy kisebb beszédet tartott, hogy ők úgy döntöttek, nem folytatnák az itteni tevékenységeiket. Idegesen ültem, a gondolataim cikáztak a fejemben, hogy mégis mi tévő legyek. Ezek után egyesével szólított be minket az irodába egymás után menedzserünk. A többieknek nem tudom, mit mondott, de utolsónak én léptem be ismét a helyiségbe.

 - HyunA! - leültem. - JiHyun, GaYoon, SoHyun és JiYoon papírjai itt vannak, hogy ők elhagyják az entertainmentet - elkeseredtem. Minden egyes emlékem átsuhant keresztben az agyamban. A hét közös év, mint 4Minute tag, a sok nevetés klipforgatás közben, vagy a rengeteg fellépés. Nyeltem egy nagyot. Nem tudom, hogy eldobnám-e ezt a rengeteg emléket azért, hogy a HyunSeunggal való pillanatokat gyarapítsam, vagy inkább a négy barátnőmmel tartanék-e egy másik kiadóhoz, ahol ugyanúgy folytatnám a karrierem, mint énekes és mint bandatag. Szívem a torkomban dobogott, síri csönd uralkodott a helyiségben. - Szóval? - törte meg a csendet menedzserem. A torkomat feszítő gombóc nem szűnt meg rengeteg nagyobb nyelés után sem.

Később a megbeszélt helyre mentem sietős léptekkel. Benyitottam a táncterembe, HyunSeung a földön ücsörgött, a telefonján pötyögve valamit. Az ajtó csukódására felnézett telefonja képernyőjéről, feltápászkodott nehézkesen, majd a terem közepén találkoztunk. Mivel jóval több, mint tíz centivel magasabb volt nálam, ezért felnéztem rá, a szemeibe.

 - Szóval? - tette hátsó zsebeibe a kezét.

Sóhajtottam egyet és lehajtottam a fejem.

 - Szóval? Hogyan döntöttél? - kérdezte meg menedzserem, amit nem akartam, hogy kiejtsen a száján. A szívemre hagyatkozom, úgy tűnik.

 - Maradok - vettem a kezembe a tollat egy nagy sóhajtás után, magamhoz húztam a papírlapokat.

 - Ugye tudod, hogy akkor vége a 4Minutenek, ha most aláírod, mert a lányok nem itt folytatják a pályafutásukat. Csakis szólóban mehetsz tovább - részletezte.

 - Tudom - jelentettem fájdalmasan, majd megmutatta, hol írjam alá. Életem legnehezebb aláírása volt ez.

 - Viszlát holnap akkor, HyunA! - kimentem a folyosóra, a lányok fürkésző szemei vettek célba, kérdően néztek rám.

 - Sajnálom - pillantottam körbe a szempárok között. Azok ledöbbentek, csalódás ült ki rájuk.

 - Sok szerencsét, HyunA - tette JiHyun a vállamra kezét, majd távozott. Egy súly nehezedett oda, ahol keze volt.

 - Remélem, jól döntöttél - ölelt át SoHyun épphogy, aztán ahogy szó nélkül JiYoon is tette. GaYoon szembe állt velem. Egy ideig nem szólt semmit.

 - Én remélem, biztos vagy a döntésedben, mert ezt már nem csinálhatod vissza és nem a szerződésre értem. Csupán hiszem, hogy jó okod volt rá és nem csak valami elvakított - mosolygott keserűen, megölelt, majd ő is a többiekkel karöltve ment tovább egyre messzebb tőlem a folyosón. Majdnem elsírtam magamat, ahogy egyre kisebbek lettek a folyóson, majd eltűntek. Biztos jó döntés volt, vagy mégsem? Ha úgy éreztem, hogy jól választottam, miért érzem ilyen nehéznek az egészet?

 - Maradok, HyunSeung - húztam mosolyra a számat. - Megújítottam a szerződésem, de a lányok nem - csuklott el a hangom, átkaroltam HyunSeungot és a mellkasába fúrva a fejem elkezdtem sírni.

 - Semmi baj nincs, HyunA - ölelt magához. - Akkor miért nem mentél velük, ha most ezért sírsz?

 - Miattad, te barom - szipogtam mellkasába.

 - Csak miattam eldobtad az egész bandát? - emelte fel államat, csupán egy bólintással válaszoltam. - Akkor mi vagyok én neked? - nézett mélyen a szemembe.

 - Az egyetlen HyunSeungom, aki megváltoztatta a múltamat és a jövőmet - ajkaira terelődött pillantásom. - Remélem, jól döntöttem.

 - Bebizonyítom neked - csókolt ajkaimra, amitől a Now időszak forgott le újra bennem. Mikor egész végig a közelségét élvezhettem. Eltelített a melegsége, amit ölelés közben adott át, kellemes volt.

Tudom, hogy aljas volt igazából, hogy egy fiúért eldobtam a bandát, sőt a lányokkal való barátságomat is elveszítettem körülbelül. Viszont azt nem tudom, hogy ez hiba volt-e vagy sem. Ez csak a jövőben fog kiderülni, lehet, hogy majd ilyen hullámokat is kibír a barátságunk és lehet, így volt helyes, hogy a Cube-nál és HyunSeung mellett maradtam.

A 4Minute jövőjének vége, de remélem a legjobbakat a lányoknak, minden jót nekik, én örökre barátaimként fogok rájuk tekinteni bármi is történik.

#6 The Room 106 (+18)

Szereplők: HoSeok; YoonGi; NamJoon (BTS), HyoMin (T-ara)


A kompon szeltük a nagy szélességű tavat, hogy átérve elfoglalhassuk a szállodát. A hideg szél iszonyatosan fújt, az időjárás sem volt jobb, az eső verdeste pulcsim kapucniját. Mindenki összehúzódva didergett.

Igazgattam vizes hajtincseimet, mikor félre nézve megláttam a komp legszélén egy nőt, hosszabb haja volt, mint nekem, és feketén lengette a levegő áramlása. Egy fehér, hosszú ujjú, bokáig érő ruha volt rajta, aminek csipkézett mintája miatt régiesnek hatott. Sápadt arcán nem volt észrevehető bármi jel, ami azt mutatta volna, hogy nem élvezi a hideg fuvallatot, ami bőrét érte.

 - Elnézést, jól van? - léptem mellé, mert aggasztani kezdett bőrének színe. Terjengett a fiatal nőből az átható, poshadt vizes szennyes szaga. Csak miután megkocogtattam vállát nézett rám. Egy bólintásnyi időre felém fordult, aztán újra a vizet pásztázta. Visszatértem baráti körömhöz, ekkor át is értünk, megálltunk, hátra nézve már nem is láttam a hölgyet. A hideg szaladt át gerincemen, de nem az időjárás okozta, ez más volt.

A szálloda felé indultunk, az esőfelhők még mindig nem hagyták megszáradni ruháinkat. Szerencsére a szállás közel volt a kikötőhöz.

A bejárati ajtón belépve egyből kiegyenesedtek a didergő hátak a meleg hatására. HoSeok,  a recepcióhoz sietett, hogy minél előbb elfoglalhassuk szobánkat.

A benti bútorzat régies, kopottas állapota hátborzongató hatást keltett bennem. A sötét falak se nyújtottak kedves kezeket felém.

Amint a kulcsfelelősünk meglengette a fémdarabot, és az zörrent egyet a vele egy karikán lévő kulcstartóval, amin a szobaszám díszelgett, az öt fős társaságunk végig vonult a lépcsőn felfelé, az első emeleten elfordulva, a folyosó végén találtuk meg a két napig otthonunknak nevezendő helyiséget. A szobában két különálló, de mégis egybenyíló helyiség volt, egy ajtónak hagyott lyuk volt csupán a falon, plusz egy fürdő. Összesen pont öt ágy volt, ami nekünk megfelelt.

Az egyes emberek elfoglalták, kis veszekedésekkel, az ágyakat, én meg az ablak alatti fekvőhelyre lehuppanva néztem kifelé.

Átlibbent a másik részből barátnőm, a szőke HyoMin, felvetette az ötletet, hogy csináljunk már valamit, de a többi szobalakó a telefon képernyője mögé bújva lustálkodott tovább.

 - HyoMin, senkinek nincs kedve semmihez ilyen szar időben, te is vegyél vissza kicsit, ez az egész úgyis a te ötleted volt - szólalt meg a velem szomszédos ágyon heverő fekete hajú, álmoskás egyén, azaz YoonGi, közben szemei lehunyva tartotta. Jót mosolyogtam beszólásán, mire a lány dühös tekintettel nézett felém. Letettem a fejem párnámra, amíg sértődötten átvonult a helyére HyoMin, majd YoonGi az oldalára fordulva rám nézett. - Te mégis mit vársz ettől az úttól? - szegezte felém a kérdést.

 - Hogy éljük túl - nevettem el magam. Nagyot sóhajtva újra az ablakon lefolyó vízcseppekre terelődött a tekintetem. Csak éljük túl.

Hamar be is esteledett, és egyre sötétebb lett a szobában is, a lámpákat próbáltuk felkapcsolni, sikertelenül. A recepcióra leballagva, közben telefonjainkkal világítva, megtudtuk, hogy az áramot a vihar csapta le, így fűtés sem lesz este. Felháborodva trappolt fel az emeletre a társaságunk másik - mi ketten foglaltuk el a lányok szerepét az ötös fogatban - lány tagja.

 - Holnap meg lesz javítva? - érdeklődtem, nem foglalkozva HyoMin besértődős fajtájával. A recepciós hölgy bólintására csak egy nyugtázó mosollyal válaszoltam.

 - NamJoon, hogy viseled el ezt a nőszemélyt? - lökött egyet haverján YoonGi, miközben szeltük a lépcsőfokokat a vaksötétben.

 - Szeretem, néha ilyen, az meg hát a velejárója - vont vállat a kérdezett. A szobánkban, mire felértünk, már a fal felé fordulva, nyakig betakarózva aludt a beszélgetés témája. - De a szőke haja mutat valamire - kacsintott a fiúk felé.

 - Én is értem, nyugi - bújtam el telefonom mögé. - Barátnők mesélnek ám egymásnak, Nam - ijedt tekintetén nem tudtam nem elnevetni magam.

Hogy hagyjuk aludni HyoMint, YoonGi ágyán ültek a fiúk, én a sajátomon, és beszélgettünk, közben fagyoskodva, mert a falak kezdtek áthűlni.

Aztán kezdtem valami fura szagot érezni, ezt meg is jegyeztem, mire a fiúk felállva elkezdték keresni a szag forrását. A telefon lámpái cikáztak faltól falig, padlótól plafonig, majd az én kezem megállította YoonGi csuklóját, és rávezette egy foltra HyoMin ágya mellett. Közelebbről megnézve egy vérfoltnak látszott, majd a mozdulatlan barátnőmről lehúztam a takarót, és a vérben fürdő testének látványától elborzadva hátráltam vissza.

 - Srácok, most mit csináljunk?! - szólalt meg remegve HoSeok. - Csaknem hagyhatjuk így.

 - Nem csinálhatunk már semmit, HoSeok! - ijedt, aggódó hangon mordult rá NamJoon. Óvatosan visszalépkedve az ágyhoz takartam be HyoMin vágásokkal, sebekkel tarkított testét, közben belelépve a vértócsába. Az agyam elkezdett kattogni, hogy hogyan nem vehettük észre.

 - El kell mondanunk - jelentettem ki. - Muszáj. Nem takarhatjuk vissza, mintha csupán aludna, fiúk!

 - Én mindenesetre előbb gondolkozni akarok egy kicsit - vonult feszülten, aggódó ábrázattal a fürdőbe becsukva maga mögött az ajtót NamJoon.

 - Látott ez horrorfilmeket? - akadt ki HoSeok. - Nem szabad szétválni - tagolta szavakra mondatát, kihangsúlyozva mondanivalóját, kihúzta a fürdőszobából barátját, és együtt maradtunk YoonGi és az én ágyamon ülve.

Még mindig törtem a fejemet a történteken. Összerezzentem, amint újra előjött a kép a halott testről. De újra és újra lejátszottam a képeket, majd felpattantam, és a testhez léptem, megint beleléptem a szőnyeget vörösre festő anyagba. A takarót arrébb húztam, aztán a fénnyel jobban megnéztem a sebeket. Mélyek, szabályosak voltak, mint egy kés pengéje, de az aggasztó a nyakán figyelő szorításnyom volt. Hirtelen valaki mögém lépett, és megkocogtatta a vállam. Ugrottam egyet, megfordulva pedig a nőt fedeztem fel a kompról, felé világítottam, ő meg csak nézett engem, egyre szaporább lett a szívverésem, nagyokat nyeltem, valamit pedig tátogott, próbáltam kivenni, sikertelenül. Aztán YoonGi utánam jött, de nem látta a hölgyet. Szellem volna?

 - Van valami baj? - fogta meg a vállam. - Haló! - integetett arcom előtt kezével, mire a nő eltűnt.

 - Nincs, semmi, csak..mennyi van még napfelkeltéig?

 - Két óra, körülbelül - nyeltem egy nagyot, mire egy női sikolyt hallottam a folyosóról.

 - Ti is hallottátok? - gyűltünk össze ismét ágyam mellett. Mind a négyen a hosszú folyosón kötöttünk ki, hogy megtudjuk a sikoly okát. A négy fény egyike eltűnt a látókörből, NamJoon telefonja lemerült. Így még kevesebb fénnyel, de tovább mentünk, a padlón véres lábnyomok tűntek fel, amik a semmibe vezettek. A sötétből, minden irányból ordítás, sikolyok, durva fém koccanása valami kemény felületen hallatszott.

 - Eltűnt! Eltűnt! - hadarta egymás után HoSeok. - NamJoo.... - zuhant a földre. Körülnézve a legidősebb tagunk sehol sem volt, és ilyen helyzetben mind tudtuk, hogy mi történt vele, majd messziről hallottuk a fájdalmas hangját is.

Tanácstalanul haladtunk le a lépcsőn, a vaksötétben lépkedtünk lefelé, a recepciós pultot én láttam meg legelőbb, de vissza is léptem. A pult még friss vérrel volt fedve, a hátborzongató bútorok telefröcskölve az anyaggal. A padlón keresztülestem egy testen, ami a recepciós hölgyhöz tartozott.

A kanapé hátuljához toltam magam lábammal, és keserves sírásba kezdtem, a fülem pedig lefedtem a kezeimmel. Féltem, nem volt ilyenbe még részem, igazából azt sem tudtam, mi történik éppen. A halálfélelemtől remegtem, lehunytam a szememet is. A sikítások abba maradtak, de a szemeimet így sem nyitottam ki.

 - HoSeok! - hallottam meg YoonGi hangját távolabbról, majd egy pisztoly dördült. Egyáltalán nem is számítottam fegyver hangjára. Felugrottam a földről, és az ismerős alakhoz futottam. A mindig mosolygós barátunk feküdt a padlón, nem messze a lépcsőtől, a fejébe eresztett golyó által hagyott lyukból folyt a vér, amibe beletenyereltem, a kezeimre néztem, és a kint még mindig tartó dörgések utáni villámlások világították meg kezem.

A látványtól kiment a vér a lábamból, és elvesztve az egyensúlyom ültem le a földre. A sírás újra kitört belőlem, mikor a feljebbi szintekről hallottam az újabb fájdalmas, utolsó leheleteket.

YoonGi felrántott a padlóról, és szaladni kezdett velem, berontott egy földszinti szobába, egy kis helyiségbe, és bezárta kulccsal az ajtaját. Raktárhelyiségnek tűnt, mivel takarítószerek sorakoztak a polcokon, épphogy elfértünk köztük. A sírásom megállíthatatlan volt, láttam, éreztem a halott embereket. Egyre nehezebben vettem a levegőt, a szívem is a torkomban dobogott, a sok adrenalin nem hagyott lenyugodni. A velem egy helyiségben tartózkodó személy magához húzott.

 - Nem a te hibád ez, nyugodj meg, kérlek - próbált lenyugtatni. Kintről még mindig szűrődtek be a halálsikolyok, majd egyszer csak minden csendes lett. Elkezdtem remegni, az arcomra irányította a telefonja vakuját, aztán megsimogatta arcom, hogy ne féljek. A kilincset lenyomta valaki kívülről, majd próbált be is jönni, hirtelen a kulcs elfordult a zárban, és kinyílt az ajtó.

A hosszú, fekete hajú alak állt vizesen az ajtóban, hátulról a villámlás világította meg, a fehér ruhája ezúttal szinte fürdött a vérben, a kezében egy csurom vér kés díszelgett. Nyeltem egy nagyot, tudtam, hogy nem élem túl. Hirtelen YoonGi maga felé fordított, és megcsókolt, őszintén. Ekkor a nő, mikor újra ránéztünk elsírta magát, a kést eleresztette, az a földet érve koppant, megfordult, és eltűnt. Megkönnyebbülve, de még mindig gombóccal a torkomban léptem ki a helyiségből. A véres lábnyomokban pedig egy képet találtam, ami fénnyel megvilágítva megvilágosított engem is. Elraktam a zsebembe, majd HoSeok zsebéből kivettem a szobakulcsunkat, beletettem a 'Kijelentkezve' feliratú kosárba, utoljára körülnéztem még, az ablaknál a hajnalodás jelei látszódtak, így meg lett világítva az előtér, a vér fedett mindent, de nem tudtam csak úgy elmenni onnan.

A kérésemre minden egyes megtalált embert eltemettünk YoonGival a hotel kertjében. Minden ember arca, sebei beleivódott az emlékeimbe, az elmémbe. Egy perces néma csendet is tartottunk az egyesével elásott személyeknél. Majd elindultunk csak a saját telefonjainkkal és a visszaútra szóló jegyeinkkel, a többi holminkat a hotelben hagyva. A legelső kompra felszállva néztük, ahogy emelkedett a Nap feljebb és feljebb. A vizet pásztáztam, majd a zsebemből elővettem a talált fotót, a fekete hajú nő és férje üldögélt rajta. Dédmama, dédpapa, nyugodjatok békében. Elengedtem a fotót, azt pedig repítette magával a szél messzire. YoonGi hátulról megölelt, összefonta ujjainkat, amin még mindig a rászáradt vér volt, majd együtt sóhajtottunk.

 - Túléltük - nyomott puszit arcomra, majd együtt néztük tovább a tavat, amint fodrozódott a komp haladásával párhuzamban.

Egy barátunk csendben, a másik kínok között, a harmadik a saját keze által holt, de mi mégis az emlékükkel tovább élünk. Viszont soha vissza nem térünk a százhatos szobába.

~~~

Egy perces néma csend minden elhunyt szerettünkre.

To-Do List #10 ~ A perfect day

Szereplők: Kai (EXO)
OC: Sophie


~
Hirtelen egy nagy dudálás zökkent ki merengésemből, a buszmegálló mellett elhaladó sofőrök feszültségét érzem behatolni dombhártyámon.
- Miért mennek úgy az utakon, mint egy csapat állat? - sóhajtom magam elé. Begördül ekkor a busz a helyére, elfoglalok rajta egy tetszőleges ülést, majd a fülhallgatómat elővéve zárom ki a reggeli csecsemősírás, a hangosan beszélgető egyének és a közlekedés zaját. Csak bámulok ki az ablakon, mikor térlátásomnak köszönhetően látom, hogy egy személy megáll a soromban és az ülésre mutat, ugyan a zenétől, mi a fülembe szól, nem hallom a kérdését, de arrébb húzódom jelzésképpen.
Pár perc múlva az illető kikapja a fülemből a megnyugtató dallamokat, felé kapom fejem, mikor rájövök, ismerem.
- Jó reggelt, Sophie! - mosolyog rám fiúm.
- Neked is Kai. Csak a buszon szándékszol tudomást venni rólam? - tudni illik, hogy a suliban nagy hírneve van, mindenki érte omlik, de nem vállalta még fel, hogy együtt vagyunk. Az út további részében folytatom az elhaladó fák fürkészését, majd ahogy szokásosan a bejáratnál különválunk, mintha nem is ismernénk egymást, mintha talán az osztálytársi viszonyban kimerülne a dolog.
Az órák egymás után jönnek, viszont az egyik szünetben a mindig zsúfolt folyosón, ahol általában a legtöbb pletyka alapanyaga keletkezik, Kai közelít felém, amíg én a szekrényemet zárom éppen vissza.
- Sophie. - lép mellém határozottan a mögötte sorakozó lánytömeggel.
- Mit szeretnél? - mély barna szemeibe nézek, ami egyszerűen ellenállhatatlanná teszi és ezért is bomlanak érte annyian. Füttyent egy nagyot, mire a diákok összessége egyszerre megáll, újra felém fordul miközben minden egyes szempár minket néz.
- Téged. - suttogja. - Én ezt a lányt akarom mindenki közül. - emeli feljebb hangját a focista alkatú srác, hogy mindenki hallja.
- De..de..de Kai.. - hisztizik be mögötte a lánycsapat.
- Mostantól felvállalom, hogy ő a barátnőm. - letérdel elém ekkor hirtelen, a kabátjából előhúz egy szál vörös rózsát nekem címezve.
Pirulva átveszem, majd az egész napot velem tölti a suliban is. Hazafelé már öt körül jár az idő, de mi még mindig a sötétedő, decemberi utakat járjuk. Egyszer csak egy olyan úthoz érünk, ahol a fagyott út csillog az utcai lámpa fényétől, páromra mosolygok, elkezdek csúszkálni, mire lassacskán Kai is becsatlakozik a bolondozásomba. Felnézek az égre, ahonnan fehér pontokat látok esni. A lassan szállingó pelyheket enyhén fújja az északi szél. Mindent hó fed nem sokára. A patakok is lassabban folynak az ilyen hideg időkben felkészülve a mínuszok okozta fagyra.
Kinyújtottam kezem, hátha tenyeremben elkapok pár apró, de mégis különböző hópelyhet.
- Mi lesz, ha mindent elér a fagy, a vég? - fordulok fejemmel a mellettem álló személy felé.
- Akkor én ott leszek egy forró teával a kezemben. Nem hagynám, hogy az egyetlen reményem az életben megfagyjon.- elpirulok, kezébe veszi óvatosan arcom, mélyen szemembe néz. - A szerelmünk nem fagy meg soha.
Kezeit leveszem arcomról, megfordulok, lehajtom fejem, majd valamiért bekönnyezem és már csupán a szűz hóba eső könnyeimet látom. Az okát sírásomnak nem tudom viszont.

Hirtelen elkezdem érezni kezeit magam körül, érezni kezdem melegségét. Megfordít, államat felemeli, hogy szemembe nézhessen. Fájdalmasan ránézek. Hajamon elolvaszt egy hópelyhet, majd elengedve tincset megszólal.
- Miért sírsz? - kérdi kedves hangon.
- Nem tudom magam sem, igazából talán öröm könnyek.
- Ne sírj többet, kérlek. - ölel át vállam felett. - Gyere, csúszkáljunk még, akkor felvidulsz. - húz magával vissza a csúszós felületre. Aztán egyszer úgy kisiklik a lábam magam alól, hogy magammal rántva Kait elesek, ő hátára én meg rá érkezek, de csak nevetve nézünk egymásra. Lassan csöndbe maradunk, bámulunk egymás szemébe, hátamra hullnak az apró pelyhek, de nem zavar, mert talán ez az a pillanat az életemben, amikor semmi az ég világon nem érdekel, mert vele vagyok. E percek első találkozásunk emlékét idézik fel bennem, a havazást, a balesetből egymásra borulást, a szerelmes pillantásokat.
Feltápászkodva elindulunk az emeletes házig, hol én lakom. Az idő csakis ellenünk dolgozik, mert pár perc alatt a célunkhoz érünk. Fájdalmas búcsút kéne vennem tőle, mert szüleim nem éppen kellemesen fogadják jelenlétét. Úgy döntök hát, hogy barátom is magammal húzom a lépcsőházba, ahol melegebb van, mint kint, leülök az első lépcsőfokra, mosolyogva magam mellé húzom szerelmem.
- Nem kéne haza menned? - fordul felém.
- Itthon vagyok.
- Nem fognak leszidni, mert a lépcsőházban vagy és velem? - vált aggódó hangnemben.
- Nem érdekelnek a szüleim most. - bújok hozzá átölelve karját.
Hűvös a levegő ugyan, de Kai átadta melegét nekem. Így alszunk be, és így lett ez életem legszebb és legemlékezetesebb napja, vagyis tökéletes.

To-Do List #9 ~ Better fate

Szereplők: KiBum (SHINee)
OC: MyungHee


A dolgok elfajulhatnak. Rengeteg fiatal hal meg apró dolgok miatt. Szülői nemtörődömség vagy szerelmi bánat okozza, mindegy. Ha az embernek fáj valami, képes a legvégsőkig elmenni, ha nincs kinek elmondania azt. A világon nincs már így is elég gyilkosság, még valaki öngyilkos is lesz egy idő után...

~

Nagyra vágyó vagyok, ha csak el szeretnék szabadulni a gondterhelt életemtől?

Szüleim a jogi pálya felé zavarnak, de minek, jól keresnek, ennyi. Haza akarok menni. Egy olyan otthonba, akarok hazatérni, ahol elfogadnak úgy, ahogy vagyok, nem mondják, lányom, tanulj keményebben, mert nem lesz életed.

Érezni szeretném a tavaszias szellőt az arcomon, talán egy mezőn üldögélve. Valakivel, akit szeretek esetleg. 

Helyette itt ücsörgök a dohos, koszos, mihaszna tanterembe. Kifelé bámulok az ablakon, többször rám szól tanárom, de mielőtt még megkérne, hogy fáradjak ki, ugyan nem hangoskodok, de inkább kimegyek. Utánam néznek osztálytársaim, de mit érdekelne az engem.

Egyenesen, cuccommal együtt, rohanok keresztül a folyóson, ki az intézmény kapuin, majd csupán a híd korlátja állít meg.

Elegem van az életemből, a legboldogabb óráim akkor vannak, mikor álmaimban járok, de ekkor is kiszakít álmodozásomból szüleim veszekedésének zaja.

Átmásztam a korláton, épphogy egy kezemmel fogtam azt. Egy árva lelket sem rendít meg tettem.

Mikor épp ugrottam volna a hideg, kéklő vízbe egy fiú hangja szólított meg.

- Ugye nem ugrasz le? - lépett közelebb óvatosan.

- Van más választásom? Nem hiányoznék senkinek. - válaszoltam hátra se nézve.

- Ezt nem értem én. Mi olyan történik az emberek életében, hogy véget kell vetniük mindennek?

- Nem értheted. - vágtam fejéhez.

- Magyarázd el nekem. - fogta meg kezemet, ami a korláton nyugodott.

Megfordultam, majd átsegített a fémrúdon.

- Nem fogom neked megköszönni, hogy megmentettél talán egy jobb élettől. - kaptam fel vállamra táskám és indultam el az egyik irányba.

Nem néztem hátra, nem is érdekelt az a fiú. A mély barna szemei, a... nem érdekelt.

A nap folyamán császkáltam a városba, vissza nem mentem a suliba, minek is mentem volna?

Másnap újra belefutottam a hídi megmentőmmel.
- Szia. - mosolygott. - Megint lógsz a suliból?
- Te se tűnsz többnek nálam, akkor is lógsz?
- Igen. - vonta meg a vállát nevetve. Oh, istenem, az a nevetés.
- Mi a neved? - égetett a kérdés.
- KiBum. - dőlt neki a híd korlátjának hátával.
- Nem vagy helyes gyerek, ne játszd azt. - cukkoltam.
- Inkább mondd, mi a neved?
- MyungHee. - mutatkoztam be.
- Örülhetnél, megmentettelek ahelyett, itt cikizel?
- Ki cikizett?
- Helyes vagyok? - vágta be magát pózba.
Igen, minden irányból, minden megvilágításban, helyes vagy, anyám..
- Hm. - vágtam so-so képet.
Beleharaptam alsó ajkamba, mikor közelebb lépett.
Az amúgy forgalmas híd számomra megszűnt, csupán KiBumot láttam magam előtt. A járókelők sokasága eltűnt.
Soha nem éreztem ilyet, minden tagom bizsereg, végre boldog vagyok, pedig alig ismerem, sőt a nevén kívűl semmi egyebet sem tudok róla, de ez miért izgatna egy magam fajtát?
- Nem kell meghálálnod, hogy megmentettelek. Sétálj velem kicsit. Az is elég lesz.
- Rendben. - bólintottam. - Mesélsz magadról kicsit?
- Meg szeretnél ismerni? - húzta fel szemöldökét mosolyogva. - Hát rendben, hol kezdjem? Kim KiBum, tizenhat éves vagyok, a szüleim alig foglalkoznak velem, ezt lehet, hogy a sulihoz való hozzáállásom miatt teszik.
- KiBum, ha meghálálom, hogy megmentettél, akkor megígéred, hogy járni fogsz rendesen suliba?
- Ha te is ezentúl. - kötötte ki.
- Rendben. - ráztunk kezet. Az érintése puha, selymes, kedves volt. Mosolygása megnyugtatott, mosolygásra késztetett. Ajkai teltek, puhának tűnőek.
- Mi az álmod?
- Hm? - szakított ki merengésemből. - Öhm, hát, régen, amikor még általánosba jártam, szerettem lovagolni, jó is voltam benne, de aztán valahogy akkor történt, amikor meghalt az egyik lovam. Utána nem akartam többet másikra ülni. - figyelmesen hallgatott, ahogyan az élettörténetemet meséltem neki. - És te?
- Hát, nem is tudom, nem olyan fiús dolog, de nagyon szerettem volna divattervező lenni. Mert a ruhákat imádom, de ez is valami folytán meghiúsult ez a tervem.
- Én segítek. - jelentettem ki, ami életem legboldogabb éveinek kezdetét jelentette.
Ezek után mind a ketten egymásnak segítettünk a céljaink elérésében. Egy ideig még azt sem tudtuk, a másik hol lakik. Közel kerültünk egymáshoz.
Majd egy nap körülbelül két évvel ezek után újabb biztatásra került sor.
- Menni fog. - szorította meg kezeimet tenyerei között.
- Nem, nekem nem fog menni, KiBum.
- Ne is mondj ilyet. - nézett mélyen a szemembe, hirtelen közelebb hajolt egy csókot adva. - Remélem, majd megérdemled a következőt is. - kacsintott elengedve kezeimet, hogy mehessek.
Az első csókunk. Ez örökké megmarad bennem. Felültem lovamra, sóhajtottam egy határozottat.
Nem jutottam volna el idáig sem, ha nincs KiBum, igazából ha nincs ő, én már rég alulról szagolnám az ibolyát, hogy a régi kifejezésekkel éljek. Nem lett volna ruhatervezőszakon éltanuló ő sem nélkülem. 
Elkezdődött hát a versenyem, lovam remekül helyt állt. Ugrott ha kellett, tudta, mit kell csinálni.
Büszke voltam rá, főleg mikor megtudtam, első helyezést ért el az én négy lábú kis bajnokom.
Annyira hozzánőttem, mióta újra elkezdtem lovagolni, mint anno a régi lovamhoz.
KiBum gratulált egyből, miután megtudta az eredményt. Magához húzott, megcsókolt, aztán rám vigyorgott.
- Mivel megérdemled. - felnéztem csillogó szemeibe, tudtam, többet nem szabadulok mellőle.
A béna öngyilkossági kísérletemnek legalább volt egy jó indoka. Megismertem egy csodás fiút, aki tényleg szeret, aki megmutatta el tudom érni az álmomat, ha akarom és segít is benne ha kell.
Talán többször nem is kell magam a híd széléig kergetni többet.
De be kell vallanom, nem bántam meg semmit.

To-Do List ~ #8 The boy next door

Szereplők: Tae (BTS)

OC: Alice

Hány éve már? Taevel már vagy hét éve barátok vagyunk. Kitárgyaltunk mindent egymás között. A csajos ügyeit is sikerült elrendeznem, de egy nap..
- Alice, légyszi rejts el! - könyörgött lakásom ajtajában szomszédom, Tae.
- Már megint egy csaj? Menj vissza, elintézem.
Visszaküldtem lakásába majd tíz percre rá én is beléptem.
- Ki ez a csitri? - rontottam be, mint egy féltékeny barátnő.
- Neked barátnőd van? - kerekedett el a szeme a csajnak majd elkezdte összepakolni dolgait.
- Figyelj, Alice, én... - játszott rá Tae.
- Nem, nem..meg se lássalak..te meg elmehetsz. - szóltam a csajra, aki ki is rohant. - Ki volt ez a csaj? - ordítottam még rájátszva. - Tae, én..
Hirtelen közelebb lépve egyik kezével derekamat fogva magához húzott és megcsókolt. Ez mind két másodperc alatt történt meg. Én meg csak néztem, hogy mit művel.
Viszont nem toltam el magamtól.
Egyre hevesebbé akarta tenni a csókot, amivel nem is ellenkeztem. Nyakam kezdte csókolni. Majd már éppen kezdett volna a fal felé tolni amikor elfutottam. Megálltam öt méterre tőle.
- Mit művelsz? Barátok vagyunk. Már hét éve. Nekem az a dolgom, hogy a csajaid üldözzem el. Ezentúl légyszíves old meg magad. - haraptam alsó ajkamba.
- Alice! - szólt utánam amikor kimentem lakásából és berohantam ajtómon magam mögött becsukva azt. - Alice.. - kopogott be. - Nyisd ki, megmagyarázom.
- Tae, barátok vagyunk. Ennyi. Nem lesz több. - szóltam át az ajtón. - És tudom, ezek után kínos lesz minden.. - sóhajtottam utána elmentem az ajtó mellől. Leültem kanapémra, hogy eltereljem gondolataimat.
Az elkövetkezendő napokban, hetekben bármikor összefutottunk a folyosón vagy bárhol kínos csend állt fel.
~
Három hét után szinte minden ugyanolyan volt, mint régen kivéve az emlékek. Nem volt már kínos csend, beszélgettünk.
De mikor vagy már a harmadik randipartnerem lemondta szomorúan kullogtam haza, a folyosón összefutva Taevel.
Csak mosolygott rám köszönésül, de én nem mosolyogtam vissza rá. Ezért mellém lépve kérdezte:
- Mi a baj?
- Semmi, megint egy újabb randit mondtak le.
- Gyere ide! - nyújtotta szét karjait, hogy vigasztalásul megöleljen.
- Te vagy a legnormálisabb fiú és ezt egyre jobban érzem.. - motyogtam már mellkasába.
- Gyere be egy kicsit, beszélgessünk. - hívott be lakásába.
- Minden olyan lett, mint régen, de én ezt nem hiszem el.. anyám azért zaklat egy hete, hogy van-e már barátom. - ültem le a kanapéjára. - De ha végre találnék is egyet.
- Jaj, te! - huppant le mellém Tae hátradőlve a kanapén.
Szemébe néztem és késztetést éreztem arra, hogy átöleljem.
- Tae, szeretem, hogy mindig meghallgatsz, hogy mindig megnevettetsz ha kell. Mindig számíthatok rád. - bújtam hozzá átölelve.
- Ezt úgy hívják, hogy barát, Alice. - mosolygott.
- Tudom..
Ismét felnéztem íriszébe, de csak pár centire volt arcunk, szánk egymástól.
Tekintete szám és szemem között cikázott. Szívverését hevesebbnek éreztem egyből.
Láttam a tehetetlenséget szemében így hát azt a pár centit én tettem meg szájához.
Megcsókoltam, de ő is kapcsolt és visszacsókolt. Ölébe ültem és úgy néztem újra mély barna szemébe, amitől eláll mindig a szavam is.
- Te hülye! - mosolyogtam bele a csókba.
- Én vagyok a hülye? - vigyorodott el.
- Inkább csókolj meg. - nevettem el magam.
Annyira örülök, hogy behívott.
Hogy több éve a barátom már, a szomszédom. Szinte bátyámnak tartom, de inkább nem, mert a bátyámmal nem csinálnék ilyeneket.

*Két héttel később*
- Anyudnak bemutatnál egy magam fajtát?
- Úgy érted egy olyan nőcsábászt, aki a lánya fejét is elcsavarta? Nem. - ültem Tae mellett a kanapémon átrakva lábaim az övéin. - A fiúmat fogom bemutatni neki. De az apám véleményétől én is félek.
- Ráér a találka szerintem. - jelentette ki amikor valaki kopogott. Odamentem az ajtóhoz és kinéztem. Mivel láttam, hogy a házmester az lecsittegtem Taet.
Mikor a lépések távolodtak az ajtótól sóhajtottam egyet.
- Ki volt az?
- A házmester. Nem fizettem még, de a munkahelyemen is gázok vannak ezért keres folyton. De úgyis kirakja a szűrőm.
- Van egy ajánlatom. - pattant fel a kanapéról és lépett mellém.
- Mi az?
- Odaadom a tartozásod, hogy ne rakjanak ki. Egy feltétellel.
- És az mi? - néztem fel rá.
- Utána hozzám költözöl. - vigyorodott el.
- A tied az egy legénylakás. Kíváncsi sem vagyok arra, hány lány fordult meg az ágyadban.
- Veszek másikat.
- Komolyan mondod?
- Igen.
- Akkor rendben. - mosolyodtam el.
Elrendeztük az ügyeket a házmesternél majd megtörtént a költözés. A nem egy napos költözés..
Egy nap úgy értem haza, ami már Tae lakása volt, hogy Tae vett egy új ágyat.
- Jó lesz? - vigyorgott.
- Tényleg vettél egy új ágyat, Tae? - nevettem el magam.
- Miért? Új kezdet. És tudod, - fogta meg a kezem. - ebben az ágyban te leszel az egyetlen lány, aki megfordul.
- Annyira sz.. - még nem mondtam ki egyszer sem azt a szót. - Szeretlek. - jelentettem ki átölelve.
- Én is szeretlek! - karolta át a derekam.
- Ne legyél nyálas. - pirultam el.
- Nem tudom, hogyan bírtam ki több, mint hét éven át a csókod nélkül.
- Nyálas! - pfujoztam le Taet.
- Jó akkor hagyjuk. - huppant le az ágyra. - Akkor nem leszek nyálas, se romantikus. Ennyi erővel akkor agresszív állat is lehetnék.
- Ne sértődj már be. - ültem le mellé. - Csak húztam az agyad.
- Tudom én.
Pár perc után újra megszólalt.
- Hogyan is találkoztunk?
- Középsuliban. Első nap kilencedikben. Leültél mellém és beszélgetni kezdtünk. Aztán így alakult, hogy egymás mellé is költöztünk.
- Tényleg. - nosztalgiázott magában.

*Pár évvel később*
- Első nap leültem a gólyatársam mellé, beszélgetni kezdtem vele. Aztán csak eltelt ez a tíz év. Azóta is nagyon örülök annak, hogy leültem melléd, Luna. Szeretlek, ahogy olvastam egyszer.. egy férfinak három nőt kell szeretnie életében. Az anyját, a kedvesét és aki őt anyának hívja majd.
- Tae.. - könnyeztem be, mire a násznép is elolvadt már. - Ne legyél nyálas. - nevetett velem együtt mindenki.
- Nem változtál semmit.
- Tudom én. - mosolyogtam bekönnyezve, mire a pap összeadott minket pár szóval.
~
Ne mondd azt, hogy nincs ember a Földön, aki szeretne.
Bár nekem nem kellett messzire mennem. A szomszéd fiúba szerettem bele.
Egyszer és Mindörökké..

To-Do List ~ #5 Have a diploma

Szereplők: (OC-k) Amber, Jessica, Yoon

Van mikor nagyon eltervezel valamit. Amikor minden klappol. De mégis közbe szól egy dolog, mi nem hagy nyugodni.

~

Hívhatnám magam egy kicsit ribancosnak, de van fiúm, ő elfogad így. Van egy életszemléletem. Amíg fiatalok vagyunk, addig kell élvezni az életet, hogy legyen mire emlékezni öregkorunkban.
De ez az év más lesz. Utolsó év a főiskolán. Ebben az évben tényleg bele kell húznom.
Nehéz év elé nézünk...

Éppen tanultam egy dogára szombat este a koli szobámban, mikor belépett szobatársam, Jessica pár haverunkkal.
- Te nem készülődsz? - lépett mellém.
- Hova? - húztam végig egy szövegrészleten a kiemelőfilcemet.
- Hát a szomszédépületbe, Amber. Elfelejtetted? - akadt ki.
- Tanulok, Jess. - lapoztam könyvembe.
- Amber, szombat van. Ebben az évben már lassan tíz szombati bulit hagytál ki. A többiek már strébernek hívnak. Yoon is ott lesz, tudod, a barátod.
- Mond meg neki, hogy tanulok és Jess nem érdekel, hogy hányan hívnak strébernek én akkor is át szeretnék menni a félévi vizsgán és aztán a diplomát is könnyedén szeretném megszerezni. - néztem barátnőmre, aki már nem látszott éppen józannak. - Nem az utolsó előtti pillanatban akarok neki esni az anyagnak.
- Hát jó... Jó tanulást. - vonta meg a vállát majd kiment a szobából.
Egész éjszaka a könyvek felett gubbasztottam és tanultam az anyagot a vizsgára. Lassan elegem is volt az egészből, de a zenehallgatás segített. Elhatároztam valamit szeptemberben. Tudom, így az összes barátom egy strébernek néz, de én át fogok menni minden vizsgán. Így is a tanárjaim is észrevették, hogy úgymond most kezdtem el tanulni. Eddig épphogy kettesekkel, hármassokkal mentem át egy-két dogán. Eleinte azt hitték megtanultam puskázni, de hirtelen éltanuló lettem.
Az éjszakán át tartó tanulásom hajnali kettőkor még mindig tartott. Az alvási időtartamom kicsit lerövidült. Kettő körül végre hazaért Jessica, de dülöngélve ért csak el ágyáig.
- Kell ez neked, Jess? - kérdeztem megsimogatva hátát.
- Le kéne szoknom er..ről? - dadogta majd kiskutya szemekkel nézett rám.
- Hány éve vagyunk barátnők? Minimum tíz éve, Jess. Mennyi dolgot csináltunk végig együtt? Ez is legyen egy ilyen. Rendben? Átmegyünk együtt. - mosolyogtam rá.
- Én nem vagyok annyira kitartó, mint te.. - sóhajtott az ágyra lerakva fejét.
- Segítünk egymásnak, Jess. De most aludj, mert holnaptól új életet kezdesz, plusz ezt a májad is meg fogja köszönni. - jelentettem ki, majd betakartam barátnőm, amire el is aludt.
Másnap a szobatársamnak segítettem kiheverni másnaposságát. Elégszer józanítottam ki valakit, hogy tudjam ilyenkor mi kell. Már balszerencséjére hétfőn dolgozat, ezért tanulni muszáj.
Takaróba burkolózva ült az ágyon, tankönyvek kinyitva előtte, a neki főzött teámba belekortyolgatva.
- Jobban vagy kicsit? - kérdezve megfordulva székemen.
- Fáj. A. Fejem. - sóhajtott végre kinyögve a mondatot.
- Egy végzős nem vedelhet ennyit. Max ünneplésképpen.
- Jó, Amber. Mostantól együtt végigvisszük ezt az egész évet, év végén pedig örülni fogok, hogy ennyit áldoztam a tanulásnak. - húzta ki magát daliásan majd össze is görnyedt fejfájása miatt.
Kócos haját hátradobta majd hátradőlve ölébe vette azt a tantárgyat, amit mindig is rühelltem, amit mindig is csak magolások árán tudtam megtanulni, a történelem.
A tanár is az a tipikus morgós öregember szerű ember.

Hétfőn eljött a doga, amire talán csak mi ketten tanultunk.
Majd egy héttel később, mikor kikaptuk a jegyeket, csak mi örültünk.
Lenéző pillantásokat kaptunk, pedig mi egy dolgot csináltunk, tanultunk.

Az őszi szünetet is végig magoltuk. Mindenki egyet nem értő fejeket vágott. ,,Ezek megint tanulnak." Ezért inkább nem is hívtak ha buli volt. Jess is leszokott a buliba járásról és minden erejével a félévi vizsgára készült.

Egy nap a könyvtárban ültem, mikor leült mellém Yoon mosolyogva.
- Szia. - adott egy puszit arcomra. - Ráérsz valamikor?
- Tanulnom kell.
- Egy napot sem tudsz rám áldozni? - nézett rám értetlenül.
- Mikor, amikor át kell mennem a vizsgán?
- Nem kell, hanem eldöntötted és mindent hanyagolsz emiatt. De mindegy, hagyjuk. Most megyek. - felállt a székről, azzal kissé dühösen és csalódottan elviharzott mellőlem.
Utána néztem, de már csak az éppen becsukódó ajtót láttam.
Később délután megkerestem őt szobájában.
- Yoon? - kopogtam be.
- Nem érek rá. Gyere vissza később. - ordította ki.
- Yoon, ne csináld már. - kopogtam be újra.
- Mi az? - nyitotta ki az ajtót.
- Sajnálom. Tudom, hogy mostanában tényleg nem érek, de ezért nem kéne összevesznünk. Viszont ezt az évet tényleg meg akarom húzni és ráhasalni a tananyagra. - kezdtem el szabadkozni.
- Amber, értem én. Jók vagyunk. Nem vagyunk összeveszve, de azért mégis szarul esik, hogy három hónapja egy napot nem töltöttem a barátnőmmel. Remélem átmész a vizsgán. - húzta keserű mosolyra a száját.
- Én is. - lankadt lejjebb még jobban a kedvem.
- Hát akkor szia. - csukta be az ajtót.
- Yoon. - suttogtam az ajtónak dőlve. - Remélem büszke leszel a barátnődre. - jelentettem ki majd visszamentem a szobámba.

Az elkövetkezendő napokban, hetekben, hónapokban az összes nap összes percének másodpercében rágörcsölve tanultam, hogy elérjem mindenből az ötös átlagot.
És nem is találkoztam Yoonnal. Kivéve a félévi vizsgán.
- Szia. - köszöntem.
- Hali. - köszönt vissza hidegen.
Semmi öröm nem volt a hangjában.
- Hogy fog sikerülni? - törtem meg az ácsorgás csendjét.
- Jól szerintem. Gondolom neked jól, mivel sokat tanultál. Na, de megyek leülök a helyemre.
Éreztem hangjában, hogy elhidegültünk egymástól.
A tanulásra kellett volna koncentrálnom, az éppen előttem lévő dolgozatra, de csak Yoon járt a fejemben.
Emiatt az egész miatt max négyesre számíthattam.
De a felén túl vagyok.

Hivatalosan átmentem a félévi vizsgán, de ahogyan sejtettem nem színötössel.
Nem kéne, hogy Yoon gondolata elvonja a figyelmemet mindenről.

Szombat délután elmentem Yoon szobájához. Bekopogtam, de semmi válasz. Rágódtam kicsit, majd leültem a földre neki támaszkodva a falnak, hogy biztosan beszéljek és ne megint elkerüljük egymást. Üldögéltem ott néha bal kezemmel ülőhelyzetből bekopogtam hátha csak éppen nem hallotta, de nem. Egyszerűen nem volt bent szobájában.
Körülbelül este nyolc körül járhatott, de nem tudtam pontosan, mert telefonom nem volt nálam, mikor úgy döntöttem nem várok tovább, lehet csak egy buliban van a szomszéd épületben.
A saját szobám felé vettem az irányt és az ajtóban megláttam Yoont, amint ott üldögél.
- Szia. - léptem mellé.
- Oh, szii..aa. - pattant fel.
- Én is ott ültem az ajtód előtt eddig. - mosolyodtam el.
- Tényleg? - nevette el magát.
- De közben rájöttem valamire. Az jobb érzés, ha valamit kemény munka árán szerzel meg, mintha csak úgy egyszerűen az öledbe hull.
- Ez ugye nem csak a diplomádról szól?
- Küzdj meg az időmért, amit veled töltök. - nyitottam ki az ajtót.
Épp csuktam volna be belülről, mikor Yoon oda rakta lábát, hogy megakadályozza.
- Szerinted azért küzdődtem öt éven keresztül érted, hogy ennyivel elintézd, küzdjek tovább?
- Én is küzdök, te is. Szimpátia. - vigyorodtam el majd kacsintva becsuktam az ajtót.

Míg el nem jött az év vége Yoon próbált minél többet velem lenni. Ha tanulnom kellett tanult velem. Küzdött.
~
Az egész év megérte. A sok kínlódás, a rengeteg tanulás megérte.
Főleg mikor a tömegben ültem és meghallottam a nevemet a diplomaosztás közben.
Mindenki éljenzett, szüleim bekönnyezve nézték végig, hogy odasétálok a színpadra a taláromban és átveszem a diplomát.
Utánam jött Jessica és Yoon. Vigyorogtam mikor átvették ők is.
A legjobb barátnőmmel és a fiúval akit szeretek csináltam végig ezt az egészet.
A legjobb érzés mikor saját magadra büszke vagy, nem csak mások rád. Amikor büszke vagy arra, amit véghezvittél.

Édesebb az az alma, ami magason van és amiért meg kell küzdened, mint amit elérsz a földről, ahogy mindenki más.

To-Do List ~ #4 A kiss from him

Szereplők: ChaeRin; MinJi (2NE1), Zelo (B.A.P), TaeHyung (BTS)

~

,,Nem mindig kapjuk meg azt, amit akarunk.."

Én erre annyit mondok:

,,Azért próbálkozni szabad, nem?"

~

,,Ott van!" Ordította a fülembe a szokásos mondatot barátnőm.
Hogy kiről volt szó? Zeloról. Arról a fiúról, aki minden rosszba benne van, graffitiket is csinált már, igazi gördeszkás rossz fiú. Ezért is, ami persze nyilvánvaló, tetszik nekem. Mindenki azt mondja, hogy miért tetszik nekem, "ő csak egy szokásos rossz fiú, amilyet bárhol máshol találok", de nekem ő kell.
- Hali! - biccentett felém, amikor szekrényemnél álltam barátnőmmel, ChaeRinnel.
- Szia. - köszöntem, mikor felénk kanyarodott és megállt előttem.
- Nincs kedved ma eljönni lógni velem és a haverjaimmal? - megigazította táskáját vállán majd bele túrt bordós vörös hajába, amitől szabályos halmazállapot változáson mentem át.
- De. - mondtam határozottan.
- Akkor gyere! - fogta meg kezem majd kihúzott az épületből.
Rohantam, ahogyan csak bírtam majd térre érve megállt. Üres volt, mert még tanítási időben voltunk. Magához fordított és felnéztem a minimum egy fejjel magasabb fiúra.
- Graffitiztél már valaha? - kérdezte egy félmosolyt felvéve.
- Nem.
- Te jó kis lány. Miért nem hívtalak el előbb? Ittál már valaha? Elviseled ha cigiznek körülötted vagy te is cigizel?
- Mi ez kihallgatás? Amúgy nem és nem.
- Keresztény családban nőttél fel vagy mi? - nevette el magát. - Változtatunk ezen. Ugye nem képzeled magad apuci kicsi lányának?
- Nem.
- Akkor jó. - vett fel egy ravasz mosolyt arcára. - Igaz, hogy tetszem neked? Csak válaszolj.
- Hát..igen.
- Okés, semmi problémám nincs veled. Sőt.. - húzott magához. - Olyan jó csajt csinálok belőled, hogy irigykedni fogok, de persze nem adlak senkinek.
- Miért akarsz megváltoztatni? - közben persze elpirultam kissé.
- Szerintem egy kis változtatás senkinek sem árt, de nem azt mondtam, hogy mindenképpen ezt kell csinálnod. Csak kirángatlak az unalmas hétköznapjaidból, amíg még fiatal vagy. Ennél fiatalabbak nem leszünk.
Az összes szavát csak úgy ittam befelé. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ennyire közel vagyok hozzá, plusz még a kezem is fogja, a szemembe néz, meg..ah...ha én itt nem halok meg, akkor viszont sehol.
Közelebb hajolt, eljött az amit már vagy két éve várok, megcsókolt.
Egyesen elolvadtam, ahogyan összeért ajkunk, majd a heves csók, amit adott, mutatta pluszban, hogy tényleg "rossz fiú".
- Ki ez a csajszi? - lépett mellénk egy srác közben méregetett engem.
- Hagyd őt, TaeHyung. - távolodott el tőlem Zelo, de utána átkarolta vállam.
- Értem én. - vigyorgott.
- Hol hagytad, MinJit? - kérdezte TaeHyungtól még mindig engem átkarolva.
- Rólam beszéltél? - lépett körünkbe egy rövid vöröses hajú lány pár fiúval mögötte.
Jól elbeszélgettek körülöttem keresztbe beszélgetve, de semmit nem értettem. Zelo még mindig vállamon nyugtatta kezét és úgy beszélgetett. Rám nézett majd elmosolyodva előszedte táskájából kilógó gördeszkáját. Felállt rá, elkezdte hajtani körülöttem körözve.
- Kipróbálod? - mosolygott rám.
A többiek elbeszélgettek rólunk minket méregetve, amint engem tanított deszkázni a félisten Zelo.
Gyakorlás címszóval megengedte, hogy azon menjek, ahova elindultunk.
Egy lepukkant házhoz mentünk, ami már szinte tele volt lyukakkal. Mindenki előkapta a festékeket, majd telefújták a házat mindenfélével. Álltam és néztem ahogy dolgoznak.
Nem értem. Nem értem, miért tiltják a graffitit. Ez a pár ember, akikkel vagyok, jobbnál jobb dolgokat festenek a ház falára, amivel csak feldobták a kinézetét.
MinJihez léptem, aki éppen elkezdett egy újabb művet.
- Te is szeretnél fújni valamit? - állt meg rám nézve.
- Nem, nem. - mosolyogtam.
- Várj csak. - kezdett el kutatni zsebében.
Elővett egy vörös rúzst.
- Szabad? - nyújtotta szám felé, mire bólintottam.
Berúzsozta számat, majd megnéztem telefonomban, hogy áll.
- Nem rossz. - vigyorogtam.
- Tök jól áll, mit akarsz? - nevette el magát. - Zelonak is tetszeni fog, nyugi.
- Nem vagyok vele együtt.
- Csókolóztatok is, akkor? - kerekedtek el szemei.
- Igazából ma beszélgettem vele a legtöbbet.
- De már megcsókolt? - röhögött. - Mindegy. Remélem körünkben maradsz.
- Hát, én nem ilyen vagyok. - vakartam meg tarkóm.
- Én is ezt mondtam TaeHyungnak, de hát.. - mosolygott.
Sötétedésig kint maradtam, amikor szüleim felhívva hazarendeltek.
Zelo hazakísért, majd újabb csókot adott elköszönésül.
- Jól áll a vörös. - karolta át a derekam, én meg vállát.
- Bemegyek. - vettem le kezeimet.
Még egy utolsó csókra visszarántott, majd úgy engedett be.
Persze szüleim lecsesztek, hogy hol voltam, de csak Zelo járt a fejemben még a veszekedésük közben is.
~
Az elkövetkezendő napokban délutánonként mindig Zeloval, MinJivel, TaeHyunggal és a többiekkel voltam.
A spórolt pénzemből vettem magamnak egy deszkát és persze rúzst is.
Mondhatjuk azt is, hogy megváltoztam. A stílusom is megváltozott. Kipróbáltam a graffitit is. A cigizésre rá akartak szoktatni a többiek, de elutasítottam. Az már túlzás.
Krystallal viszont összevesztem, mert alig vagyok vele és szerinte túlságosan megváltoztam.
A suliban már lenéznek, de az egyik lány, nevén nevezve YoonAh, féltékeny rám, hogy miért nem előbb ment Zelo után.
~
Egy hét telt el mióta Zeloval először maradtam kint. Azóta a folyóson is úgy közlekedünk, hogy átkarolja vállam. A tanárok csak néznek, hogyan változtam meg ilyen hirtelen, ahogy azt a jegyeim is mutatták.
A szüleim el is tiltottak Zelotól, míg ki nem javítom jegyeim. Persze, hogy próbáltam kikerülni a szobafogságot, de hát csak arra került a sor.
Egy hétig tényleg tanultam normálisan, majd javultak is jegyeim.
Viszont el kellett döntenem, hogy mit is akarok. Lógni a suliból vagy keményen tanulni a jövőmért.
Szeretem Zelot, de nem lesz jövőm..

Ültünk Zeloval egy téri padon hétvégén, mikor már kiengedtek.
- Segíts dönteni, Zelo. - bújtam hozzá. - Ez nem fog egyszerre menni. A tanulás és lógás nem megy együtt.
- Neked kell döntened.
- Mi lenne, ha hétvégente lógnánk délután. Nem mondom, hogy te csak hétvégén, de én akkor jönnénk ki.
- Idén érettségizünk, nekem meg van a kettes mindenből, de gondolom te nem éred be ennyivel.
- Nem hát, főleg szüleim nem..
- Tudom, mennyire fontos ez neked. Ezért legyen egy megegyezésünk.
- Figyelek.
- Van még körülbelül öt hónapunk. Addig nem kaphatsz csókot tőlem. Akkor talán ha nem lesz kettesed az érettségidben. Rendben?
- Szívatsz. - bújtam hozzá. - De legyen. - dünnyögtem mellkasába.
~
Több hónapig max ölelést kapok tőle, de megéri-e?
~

*Öt hónappal később*
*Az érettségi napja*

Majd beledöglöttem a tanulásba, éjjeleken át virrasztottam, hogy mindig jó jegyeket kapjak és sokat tanultam az érettségire is.
- Kezdjétek. - szólalt meg az érettségiztető tanár majd több órányi öttusa következett.
Utána még szóbeli, ami alatt végig remegett lábam, de nagyot nyelve sikerült kinyögnöm, amit kellett.
Végem..esküszöm, ha most nem tudom meg, milyenek a jegyeim földhöz vágok valamit. További pár hét még mire megtudom, ami most a halálomat jelzi.

Minden nap kínszenvedés volt átélni, hogy látom Zelot, de mégse mehetek közel hozzá.
Egy nap anyám feljött a szobámba és magával hozott valami csomagszerű cuccot, ami érettségimet tartalmazta. Remegő kézzel nyitottam ki, majd néztem bele.
Nem szóltam semmit csak a kezembe fogva futottam le az emeletről és cipőmet felvéve futottam.
A térre rohantam, és jól sejtettem, hogy ott lesznek Zeloék.
Egyenesen Zelonak rohantam és megcsókoltam. Persze, nem lökött el magától, hanem elmélyítette a csókot.
- Sikerült? - kérdezte vigyorogva.
- Igen, egy kettesem sincs.
Vigyorogtam, mint egy őrült. És örültem, hogy végre két évnyi várakozás, aztán hat hónapnyi megvonás után újra megcsókolhatom őt.
~

Igaz az a mondás, hogy ,,Mindent elérhetsz csak akarni kell.."?

Én bebizonyítottam..

Igen.

To-Do List ~ #3 Get back the memories

Szereplők: JungKook (BTS)

OC: SoRa

Köhögve egy kórházi ágyon feküdve ébredtem fel. Körülnéztem és mellettem egy fiú ült, egy számomra ismeretlen és sötét hajú.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Igen, de te ki vagy? - kérdeztem vissza egy sor köhögés után majd felültem.
- Nem ismersz meg? JungKook vagyok.
- Semmire sem emlékszem. - fogtam meg fejemet.
Ezernyi kérdés fordult meg a fejembe, de elkezdte mesélni a dolgokat a bemutatkozása szerinti JungKook.
- Te SoRa vagy. Valahogyan leestél egy hídról. És mikor a vízbe érkeztél akkor üthetted meg annyira, hogy amnéziád lett. - magyarázta. - Egy pár nap lehet, amíg visszaállnak a dolgok az orvosok szerint. De veled leszek végig.
- Van valakim? Szüleim vagy valaki?
- A szüleid egy hét múlva jönnek csak vissza.
- És te ki vagy? - tettem fel az engem már nagyon foglalkoztató kérdést.
- JungKook, a te fiúd..
Ahogy kimondta egyszerre éreztem a hangján a kétségbeesést és a fejembe nyílaló fájdalmat, mire felszisszentem.
- Én nem tudom, hogy ki vagy. - néztem a szemébe.
- Túl régóta ismerlek, hogy ezt annyiba hagyjam. - rázta fejét. - Szép lassan emlékszel majd mindenre.
Nekem ez túl ijesztő. Egy ismeretlen azt mondja nekem, hogy amúgy a fiúm? Csak forgatni tudtam a szemem kínosan.
- Honnan tudjam, hogy ki vagy?
- Légyszi, higgy nekem, SoRa. - fogta meg a kezem.
- Kérlek, menj ki. Egyedül szeretnék lenni kicsit.
- Rendben. Amúgy holnap suliba kell mennünk majd.
Bólintottam lesütve a szemem majd kiment a helyiségből.
Annyira fura ez. Egy fiú aki azt mondja, hogy a fiúm. Holnap suliba kell mennem, amire egyáltalán nem is emlékszem. Biztos vannak barátaim, akikre szintén nem emlékszem.
Délután pár vizsgálat után hazaengedtek.
JungKook társaságában. Sétáltunk a háza felé, mert azt mondta még nem mutattam meg neki az enyémet.

*JungKook pov*
Félek megfogni a kezét vagy magamhoz húzva megcsókolni. Mivel talán miatta visszajönnek az emlékei. Amit még nem akarok.

*SoRa pov*
Félénken bementem a házba. Kedvesen körbevezetett, de én mégis feszengtem mellette.
- SoRa, muszáj elmondanom valamit. De még nekem is fáj.
- Holnap nem lenne jobb, kérlek. - fordultam meg.
Az arcomba lógott hajam, azzal álcáztam remegő tekintetem.
Hirtelen átölelt hátulról.
- Miattam ugrottál le a hídról. Mert én hülye voltam. - suttogta e szavakat a fülembe, mire remegő lábakkal összerogytam.
JungKook persze megtartott, de a hasítás, ami élesen fúródott a fejembe nem akart megszűnni.
Felnéztem az engem körbefonó karok tulajára.
- Nem akarom tudni. - jelentettem ki. - Majd eszembe jut minden.
Kétségbeesetten nézett rám majd óvatosan leültetett a kanapéra.
Törődő tekintettel kérdezgette, valamit szeretnék-e. Minderre nyersen, keserűen egy nemmel válaszoltam.
- Sajnálom. - sóhajtottam. - Hol tudnék aludni?
- Fent a szobámba.
- Köszi. - álltam fel a kanapéról.
- Ne vezesselek el odáig?
- Megtalálom.
- De..
- JungKook! - emeltem fel a hangom. - Tudom, segíteni akarsz, de éppen most mondtad, hogy te vagy az amnéziám hibása. Szerinted milyen érzés? Azt se tudom, ki vagy. - újra belehasított fejembe, aztán a fülem is elkezdett sípolni. - Csak hagyj. Tényleg kössz a segítséget, de nem kell több. - lépcsőztem fel.
A szobák közül az egyikre rá volt írva "JK" úgyhogy gondoltam, az az övé.
Nem is érdekelt semmi csak betaláltam az ágyat, amikor el is aludtam.
Másnap reggel hat körül JungKook ébresztett. Az arcán már nem a mosoly, hanem szomorúság látszott.
Épp ment volna ki a szobából, mikor utána szóltam.
- Sajnálom. - fogtam meg kezét.
- Mit sajnálsz? Nem kell semmit. - nézett a szemembe.
Mikor a szemébe láttam megcsillanni egy könnycseppet beugrott egy emlékkép.
Mikor JungKook sírt először előttem, amikor elvesztette anyukáját. Próbált akkor mégis férfi maradni a talpán, de nem bírt könnyeivel. Vele sírtam ekkor.
- Anyukád jó ember volt. - jelentettem ki.
- Te honnan tudod, hogy meghalt? Emlékszel?
- Csak egy emlékkép. Akkor volt, hogy először sírtál előttem. Ugye?
- Igen..
- Szeretlek? Vagy szerettelek?
- Azt neked kell tudnod.
- Nem lehetne, hogy holnap megyek suliba? Mégis csak mindent elfelejtettem.
- Előjött az előbbi is. Lehet, hogy a suliba menet eszedbe jut a napi rutinod. - mosolygott.
- Mi lenne ha elmondanád, mit csináltál, ami miatt ezt csináltam?
- Nem. Hagyjuk. Aludj! - ment ki a szobából.
Kétségbeesve ültem le az ágyra, de túl fáradt voltam ezért hátradőlve el is aludtam.

Az elkövetkezendő napokban félénken, de mégis barátságosan mentem suliba. Úgy, hogy senkit sem ismertem meg. Próbáltak segíteni, de négy nap után sem jött vissza emlékezetem. Ugyan pár emlékfoszlány előjött, de csak néhány. JungKookkal is egyre jobb viszonyba kerültem. Éreztem, hogy mi tényleg egy pár vagyunk, voltunk. Kézen fogva mentünk haza meg ilyenek.

Az ötödik napon viszont betelt a pohár nálam, hogy nem ismerem fel a nekem köszönőket.
- JungKook! - szólítottam meg, mikor a parkban ültünk pár haverral, én meg ölében keresztbe. - Légyszi, végre elmondanád? - néztem szemébe.
Szemébe megint előjött a kétségbeesés, tudtam, hogy éppen arra gondol, ami történt.
Közelebb húzott magához, majd fülembe suttogta.
- Ezt nem mertem eddig, mert féltem..az emlékektől...
A szemembe nézett majd lassan megcsókolt. Lehunytam szemem mire az összes, de tényleg az összes emlék előjött.
Az is, ami miatt leugrottam.
- Akkor vége! - hangzott el JungKook szájából emelt hangon.
- Akkor így! - ordítottam rá. - Túl sok volt a veszekedés. Elegem van!
- Tőlem a hídról is leugorhatnál. Nem érdekelne. - könnyezett be, de közbe ordított.
- Igen? - fakadtam sírva. - Hát jó. - rohantam el onnan majd a híd szélén álltam.
Sokáig néztem a vizet majd mikor csupán a fájdalom volt előttem, akkor ugrottam és ütötte meg fejemet, a magasról betonnak érezhető víz.
Az utolsó amit láttam, az a nap volt a vízfelszín felett, ami csak távolodott ahogy süllyedtem lefelé. Ekkor elvesztettem eszméletem.
- El akarok menni innen. - pattantam fel öléből, majd sietősen, köszönés nélkül elmentem onnan.
Az összes emlékem visszajött, így hát hazamentem, ahol megláttam szüleimet.
Megörültek, hogy láttak, de persze, mint minden szülő észrevették rajtam, hogy valami van.
Beszámoltam nekik az elmúlt napokról, majd tátott szájjal néztek rám.
Aztán kérdezgették, hogy de azért jól vagyok-e.
Komolyan ezek után, hogyan lehetnék jól? Egyáltalán elviselhető állapotban?

Pár órával később csengettek és én nyitottam ajtót. JungKook állt az ajtóban.
- Szia.. - hajtotta le fejét.
- Mit szeretnél? - csuktam be kívülről az ajtót.
- Egy esélyt.
- Nem érdekellek, azt mondtad. Leugrottam a hídról is miattad. Szerencse, hogy nem haltam meg. Csak a te hibád lett volna. Te magadnak adnál egy esélyt? Én nem szeretnék. - magyaráztam. - Most kérlek, menj. Legyünk csupán osztálytársak, JungKook.
- SoRa.. - nyúlt kezem felé.
- Menj el! - húztam el kezem.
A lábam néztem és igaz, hogy fájt, de a tekintetem nem is emeltem fel addig amíg el nem indult JungKook. Mikor már nem is nézett vissza sírva fakadtam.
Fájt. Fájt egyszerűen minden porcikám. Gyűlölöm azt, hogy nem tudom nem szeretni.

~
Minden történetnek van tanulsága. Ennek az volt, hogy nem minden ember érdemel második esélyt. Akármennyire is fáj, de ezt mindenkinek át kell élnie.

To-Do List ~ #1 Dye hair

Szereplők: ByungHun (TeenTop), YoonGi (BTS)

OC: MyungJi

Már nagyon rég, kislány korom óta egy farmon élek. Nagyon szeretem az állatokat. A nagypapámmal élek itt, mivel anyum és apum meghaltak. Anyu a szülésbe, apu meg az utána lévő depresszióba és stresszbe halt bele. A legközelebbi hozzám tartozó a nagyapám volt, ezért ötéves korom óta a farmján lakok. Ez tizenhárom éve volt..

Reggel hat fele, mikor felkelt a nap egy júniusi reggelen és a sugarak elérték a arcom kinyitottam a szemem. Minden reggel mosollyal az arcomon kelek körülbelül, de most még nagyobbal, mivel a szülinapom reggelén ébredtem.
-  Jó reggelt! - léptem be a konyhába.
- Jó reggelt, MyungJi.
Lehuppantam az egyik székre az ebédlő asztal mellett majd mellém lépett papám.
- Ez a tiéd. Boldog szülinapot! - nyújtott felém egy borítékot.
Kinyitva egy busz jegyet és mellette egy kis pénzt találtam.
- Köszönöm, de minek a busz jegy?
- Tudom, hogy mit akartál szülinapodra. Hogy befesthesd a hajad. Be tudsz menni így a városba ahol megcsinálhatod. Hiszen tizennyolc vagy már. - mosolyodott el.
- Köszönöm! - pattantam fel és öleltem át. - Hogyan emlékeztél rá?
- Mindenre emlékszem.
- Sziasztok! - lépett be az ajtón a szomszéd néni. - Csak boldog szülinapot akartam kívánni az unokádnak.
- Köszönöm. - mosolyogtam.
- Menj akkor szedd a cuccod. - sürgetett nagyapám.
Megfogtam egy hátizsákot és amit jónak és hasznosnak tartottam bele pakoltam.
A buszmegállóig kikísért nagyapám majd vidáman integetve köszönt el a busz ablakán át.
Elindult a busz és hivatalosan egy napra elhagytam a kis falut, ahol már tizenhárom éve éltem.
Kis idő után az egyik megállónál egy fiú szállt fel haverjával.

Egy barna hajviseletű aranyosnak látszó fiú volt. Annak látszott, az is volt szerintem. De nekem a kapucnis és az alól kilátszó vöröses fürtökkel megáldott fiú keltette fel érdeklődésemet.
Tizenhárom éve a nagyapámon kívűl nem láttam más fiút, kivéve a még ott lakó időseket, akik szintén nagyszüleim lehetnének.
A szomszéd néninek van egy unokája, aki néha meglátogatja, de hát na, ez a srác sokkal helyesebb nála.
- Szabad ez a hely? - mutatott a mellettem lévő üres helyre a vörös hajú személy.
- Persze. - húzódtam arrébb kicsit az ablak felé kicsit elpirulva.
- Köszi, amúgy ByungHun. - mutatkozott be. - Ő a haverom. YoonGi.
- Szia. - biccentettem.
- És te? - kérdezte ByungHun.
- Ja, én MyungJi.
- Örültem. - mosolygott.

Ahogy kérdezgetett, hogy hova megyek meg hasonlók, egyre jobban tetszett meg ByungHun.
- Oh, ott egy haverom. - kapta fel a fejét YoonGi. - Mindjárt jövök. - azzal elment köszönni egy éppen felszálló fiúnak.
- Van barátod? - kérdezte hirtelen felém fordulva ByungHun.
- Mi? Nincs. - vágtam rá.
- Okés. - vigyorgott utána ezerrel.
- Miért? - pillantottam rá kis idő múlva. - Ne mond azt, hogy csak kérdezted.
- Nyugi már. - tette a combomra kezét.
Elpirulva ültem a helyemen míg meg nem érkeztünk a városba.
Addig egész végig ByungHun keze az én combomon nyugodott.
Elindultam a megállóból egy fodrászat felé, amit kiszúrtam a sarkon.
- Várj! - szólt utánam ByungHun.
- Mi az? - fordultam meg.
- Hova mész most?
- Befestetem a hajam. Szülinapom alkalmából kaptam rá pénzt. - mintha ez nem került volna már szóba, ember.
- Boldog szülinapot! - vigyorgott.
- Köszi. - pirultam el.
- Elkísérjelek?
- Mi lesz YoonGival?
- Lebeszélem vele. - legyintett majd odarohant haverjához.
YoonGi megveregette ByungHun vállát majd elindult.
ByungHun pedig visszajött mellém.
- Mehetünk?
- Aham. - hümmögtem.
- Amúgy hány éves lettél? - indultunk el.
- Tizennyolc.
- Az jó évjárat. - mosolygott megint mire ajkaimba harapva sóhajtottam.
Betértünk a fodrászhoz, ahol üresedés miatt fogadtak is. Először nem tudtam dönteni a színek között, de ByungHun segített így hát szőke lettem.
Sötét tincseimet felváltotta a világos, amiket muszáj lesz megszoknom.
A festés után kifizettem az összeget és kiléptünk a szalonból.
Sétáltunk majd hirtelen megszólalt a mellettem lépegető fiú.
- Bejövök neked, ugye?
- Mi? Dehogy, nem, dehogy. - gyorsult fel szívverésem.
Arrébb húzott egy félreeső kis utcába. Neki nyomott a falnak majd úgy nézett a szemembe. Egy lélek sem volt a közelben.
- Biztos vagy te a szavadban?
- Nem. Miért is lennék?
- Tudtam. - nevetett fel kicsit majd közelebb hajolva megcsókolt.
Újra felgyorsult szívverésem. Már éreztem torkomban dobogó szívemet.
Lehunytam szememet és boldogság tört fel bennem.
- Hol voltál eddig? - kérdeztem.
- Túl messze voltam.
- Most már gyere közelebb. - húztam vissza magamhoz.
Levettem kapucniját fejéről majd beletúrtam hajába. Közben újabb csókot adott az előttem álló illető. Míg én haját birizgáltam, ő kezével átkarolta derekam és úgy húzott közelebb magához.
- Nem jössz fel hozzám? Itt lakom nem messze. - szakította meg a csókot.
- De.
Megfogta kezem és úgy vezetett el egy házig. Belépve senki nem volt a légtérben. Ledobta a kulcsokat egy kis asztalkára majd felhúzott az emeletre. Majdnem elestem a fokokon felfelé lépkedve.
Az emeleten a legközelebbi szobába vitt majd becsukta az ajtót.
- Körül sem nézhetek? - állítottam meg.
- Turista vagy? - nevetett fel.
- Nem.
- Akkor?
- Azért nem akarom azt. Nem is ismerlek.
- Feljössz a szobámba, bele is egyeztél, hogy feljössz. Most meg.. - morgolódott.
Majd ugyanúgy nekitolt a falnak és megcsókolt, mint az utcán.
Elkezdte levenni pulcsim, de én rámordultam, mire csak gyorsabban húzta le rólam.
- ByungHun! - szóltam rá. - Én csak egy éjszakás lennék neked?
Igaz, hogy nem városban nevelkedtem, de azért láttam filmeket meg hasonlókat. Meg hát általános suliba a városba jártam, ezért tudok pár dolgot a mostani fiúkról.
- Nem, dehogy. - rázta a fejét.
- Aha, persze.
- Ne rontsd el a dolgokat, MyungJi. - közelebb hajolt újra, mire eltoltam.
- Nem vagyok csitri. Ha valamit akarsz tőlem ismerj meg..
- Mire célzol?
- Nem mondtam, hol lakom.
- És?
- Egy farmom, a nagyapámmal. Így is kellek?
- Öhm, igen.
- Aha, inkább megyek. - nyitottam volna az ajtót.
- Ne menj! - húzott vissza ByungHun. - Különlegesnek látszol, nem mindennapinak. Meg akarlak ismerni. - csókolt meg újra.
Elmélyültünk a csókba, beleharapott néhol alsó ajkamba majd megfogta combjaim és az ölébe felkapott. Belenéztem mélyen sötét szemébe és elállt szavam is. Lerakott az ágyra és felém mászott.
- Meg akarsz ismerni?
- Igen. - mosolygott.
- Első lépés. - húztam magamhoz.

~
Leültem a padra két évvel később, ugyanúgy a szülinapomon. Összegyűltünk egy kis csapatba a nagyapám háza melletti nagy udvaron. Két év alatt többször jártam a városba és megismertem pár embert. Legalább húszan voltunk a huszadik szülinapomon. Négy pad volt egy tűzrakóhelykörül, ami nem volt még begyújtva.
- MyungJi, nem is mesélted. - szólalt meg nagyapám. - Ha szabad megkérdeznem, unokám.
- Mi az? - mosolyogtam.
- Hogyan ismerted meg a melletted ülő fiatal embert? Akire amúgy büszke vagyok.
- Hát.. - vigyorogtam.
Ránéztem az említett személyre.
- Legyek őszinte, nagyapa? - kérdeztem vissza.
- Azért kérdeztem, MyungJi. - nevetett fel.
- Egy buszon. - mosolyogtam ByungHunra. - Két éve. Mikor a városba mentem. Leült mellém és hát történelem, emberek.
- Közbe szólok! - jelentkezett YoonGi. - Ha én nem megyek el az útból, nem lennétek együtt most. - nevetett. - Voltam olyan jó haver és hagytam kicsit csajozni a mi ByungHununkat.
- YoonGi! - rikoltott megcsapva a fiú vállát legjobb barátnőm SooRin.
- Na, most mi van? Nem igaz, ByungHun? - fordult haverja felé, aki átkarolt engem a padon.
- Szerintem ha te is ráhajtottál volna MyungJira akkor is engem választott volna.
- Hé! - kaptam fel a fejem. - Ha rám hajtott volna?
- Szívem, nyugi. - ölelt magához.
- Aha szóval, MyungJi, ez biztos? - folytatta a vitát YoonGi.
- Jaj már, nem mindegy? - nevettem.
- Nem. - durcázott be.
- Na, fiatalok. Kicsit csillapodjatok! Kérdeznék valamit, ByungHuntól. -állt fel nagyapám helyéről. - Fiam, látom, hogy boldog vagy az unokámmal. Egy vén csont vagyok. Ezért szeretném majd neked adni a farmot ha lehet.
- Megtiszteltetés lenne, köszönöm. - mosolygott ByungHun.
- MyungJi, unokám, anyukád büszke lenne rád, tudod te is. - mosolygott. - Remélem boldog leszel mostantól és mindened meg lesz. Az is amit én nem adhattam meg.
- Felnevettél.

Az anyám az életét adta, hogy én élhessek. Alig éltem tizennyolc éves koromig. Jártam a városba, de szó szerint ByungHun mutatta meg igazából az életet.

Minden csók az elsőre emlékeztet..

#4 Miss Perfection

Szereplők: Jessica ([former] Girls' Generation), Jackson (GOT7), Amber + Victoria ( f(x) )

OC: Luna

~

Mindenki ismeri azt az embert, aki "tökéletes" több szempontból is. Szép vagy helyes, okos, pénzes családból származik, mindent megkap egy szó után az édes pofikája miatt és mindenki szereti.

Mi igazából a tökéletesség? Mit is jelent?

Korszakok szerint változik ez, ami kissé aggasztó. Több éve a teltebb nők voltak az ideálok. Mostanában ha körül nézel csupa "tökéletes", vékony, általában szőke lányok a ideálok a fiúk számára. Persze vannak kivételek a fiúk között, akiknek ez nem tetszik, de a többségüknél ez a jó.

Ezeket a lányokat én "plázacicáknak" hívom. Bár agyat nem lehet a plázában venni. A szép lányok nagyobb része buta.

Mi jó abban ha valaki szép, de buta, mint egy fadarab?

~

Egy éve nem láttam azt a szemétládát, aki a barátnőmmel, Jessicával csalt meg. Az utolsó mondata hozzám a "Vége." volt. Azóta azzal a barátnőmmel se beszéltem. Egy osztályba járunk, de egy szót se váltottunk.

De egy nap a szemétláda, nevén nevezve Jackson visszatért osztályunkba Angliából, ezért minden nap látnom kellett a fejét.

A sulis szekrényem mellett álltam két barátnőmmel, Amberrel és Victoriaval, mikor elment előttünk osztályunk és egyben a suli legmenőbb csaja, a régen még barátnőm, Jessica és barátja, Jackson, aki a volt barátom volt.

- Már megint. - sóhajtott forgatva szemét Amber.

- Ki? - kapta fel fejét telefonja képernyőjéről Victoria.

- Vajon? - mordultam rá barátnőmre.
Nagyából mióta Jessica együtt van Jacksonnal, azóta Jess egy kicsit elszállt magától és ezért már nem is vagyunk barátok.
- Szia, Luna, régen láttalak. - állt meg mellettem Jackson miközben Jessica tovább ment a termünkbe.
- Ja, szia. Mehetsz is, vár a barátnőd.
- Na! Milyen kis morcos valaki. - simogatta meg arcom, mire elkaptam fejem és toltam el magamtól.
- Húzz innen, Jackson! - trappoltam el, be a termünkbe.
Becsengettek pont, mire leültem helyemre, az ablak felőli padsor harmadik padjának belső helyére. Mellém leült Amber, elé Victoria.
A párocska az ablak felőli legutolsójába foglalt helyet.
A tanár mivel nem akart órát tartani megengedte, hogy beszélgessünk vagy átüljünk máshova.
Jessica szokásosan barátnőivel bevonult az egyik sarokba telefonozni. De Jackson elindult a padunk felé. A mögöttem lévő padra ráült és úgy szólalt meg.
- Haragszol rám? - tettette az ártatlant.
- Nem, miért is? Ja, mert megcsaltál az egyik barátnőmmel.
- Ahj, Luna, régen volt az. - kezdte el birizgálni hajam.
- Menj..innen. - fogtam vissza kezem, hogy ne pofozzam fel.
- Jó itt. - vonta meg a vállát elégedett mosollyal az arcán.
- Jackson, ide jössz? - ordította át a termen Jessica.
- Hív az asszony. - jelentettem ki.
- Luna.. - hajolt közel a fülemhez, hogy csak én halljam. - Egy parancsolgatós asszony mellett lennie kell egy szeretőnek is. - duruzsolta fülembe.
Majd lehuppant "asszonya" mellé a terem másik végébe.

....

Órák után mentem hazafelé és ismét Jacksonba ütköztem.
Próbáltam kikerülni, de folyton elém állt.
- Mit akarsz? - emeltem fel a hangom.
- Luna. - nézett kiskutya szemekkel. - Téged.
- Nem, nem érdekelsz. Elegem van minden fiúból, főleg belőled. Nem én leszek a hülye. Akit majd átvernek. Szépen végig fogod nézni, hogy mennyire meg vagyok nélküled. Azt, hogy nem kellesz nekem, hogy boldog legyek. - magyaráztam majd egy nagy ívbe kikerültem őt.

Nem leszek naiv. Akármennyire is fáj az..

Egész nap hívogatott, üzenetet írt, olyanokat például, hogy "vedd fel, beszélni akarok", de persze egyikre sem válaszoltam.
Belépett az ajtón anyum.
- Luna, gyere enni. - mondta, mire éppen megszólalt telefonom, ismét Jackson hívott.
Sóhajtva dobtam az ágyamra a készüléket.
- Ki az? - lépett beljebb anyu.
- Egy senki. - vontam meg a vállam lenémítva telefonom.
- Luna, mond el ha valami van légyszíves.
- Csak Jackson volt az.
- Az a Jackson gyerek?
- Ühüm. - hümmögtem. - De hagyjuk itt békén a dolgot.
Lementem vacsorázni, majd vissza a szobámba.
Egész éjszaka, a sötétben bámultam a telefonom kijelzőjét.
Túl sok volt az, hogy újra láttam.

.....

Másnap reggel mikor felkeltem, elindultam a suliba és a suli bejáratánál megállva láttam Jacksont bekötött kézzel.
- Mi történt a kezeddel? - léptem a bejáratnál egyedül ácsorgó Jacksonhoz.
- Miért érdekel? - fordította el a fejét.
- Még te sértődsz be? - válasz nélkül hagyta kérdésem. - Hát jó. - indultam volna el befelé mire megfogta csuklóm.
- Elvágtam a kezem, mert ököllel belevágtam a tükrömbe. - motyogta miközben lassan elengedte csuklóm. - Utána szakítottam Jessicával.
- Miért?
- Miattad. - nézett végre a szemembe. - Légyszíves gyere velem. - nyújtotta kezét.
Mulasszak csak azért, mert Jackson képes volt szakítani Jessel és meg is sebezte magát.. miattam? Ha elmegyek vele, akkor soha az életben nem fogom elfelejteni őt, főleg ha megint elválnak útjaink. A kérdés az, hogy el akarom-e bármikor felejteni őt?
Nyújtottam én is kezem, majd Jackson megmarkolta kézfejem és elkezdett mosolyogva rohanni és húzni magával. Szedtem lábaim, hogy ne essek orra, de közben mosolyogtam, mert mélyen tudtam, hogy éppen annak a személynek a kezét fogom, akit szeretek.
Megállt egy park közelében, ami mellett házak voltak, majd az egyik falnál megtorpant. Nekitolt a falnak és a szemembe nézett.
Jól döntöttem?
Közelebb hajolva, két kézfejem megfogva csókolt meg és ez eldöntötte a kérdésem. Érte megéri a kockázat.

~

Nem kell tökéletesnek lenned.

Ha valakinek így nem tetszel, akkor nem kell vele foglalkozni.

Ilyenkor meg kell mutatni, hogy te az ő véleményük ellenére is jól érzed magad a bőrödben.

Könyörgöm, kit érdekel mások véleménye ha van sajátod is?

Élj úgy ahogyan akarsz, mert úgy kell.

~

#3 It holds me here

Szereplők: (OC-k:) SooRin + EunTae

Elmentem sétálni, ahogy szokásomhoz híven szoktam minden nap. Már szeptember volt. Jó idő, talán harminc fok is volt, szikrázó nap sütés. Nem is kellett suliba mennem. Csodás nap volt.

Aztán az utca végén megláttam szüleimet. Utánuk szóltam, de nem hallottak és úgy hajtottak el mellettem a kocsiban. Mivel utolérni nem tudtam volna a járművet inkább hagytam.
Az árnyékban sétáltam, mikor megláttam pár régi barátnőmet.
Utánuk futottam, de észre sem vettek. Mögöttük sétáltam, semmi reakció. Leültek egy padra és a mellettük egy szabadon hagyott helyre leültem. A társalgásba nem tudtam beleszólni, mert nem tudtam, miről volt szó. Lenéztem az árnyékukra, amit a hátulról jövő napsugarak festettek az aszfaltra. Magam elé nézve semmit nem láttam mást csupán három barátnőm árnyékát.
Ugyanis én nem voltam ott. Testben nem is. Szellemként.
- Tényleg nem hallotok? - ordítottam el magam.
Elsírtam magam a nulla reakcióra.

~

A lelkek egy bizonyos ideig még köztünk maradnak, hogy befejezzék ügyeiket valahogyan.

Néhány rokon meg szokta idézni a lelkeket, de ez kockázatos. Viszont a szellemek tudnak "szólni", jelezni akárhogyan a jelenlétüket.

Csak nem halljuk őket..

~

Mikor felálltak a padról utánuk nyújtottam karomat, de lehajtva fejem fakadtam sírva újra.
- Miért nem mehetek el? - szipogtam. - Senki sincs aki hiányolna..vagy még nem engedett el.

Másnap kimentem a temetőbe.
Körülnéztem és megakadt a szemem egy harminc év körüli nőn. Sírt egy sír melletti kis padon.
Mellé léptem és a padon mellette ült egy kislány. Viszont a kislány rám nézett, ezért tudtam, hogy ő is szellem.
A sírkőre nézve egy felirat díszelgett miszerint egy tíz éves HyeNa nevű lány nyugodt ott, az anyukája ült ott és keservesen sírt.
- Ő az anyukád, ugye? - szólaltam meg.
- Igen. - bólogatott.
- Nem tud elengedni?
- Nem. Te megszoktad már ezt?
- Mármint ezt, hogy senkihez nem tudok beszélni, mert nem hallanak? Lassan két éve egy napig sem. De ha jól látom akkor te csak egy hónapja vagy itt.
- Jajj, istenem! - sóhajtott fel a kislány anyukája. - Miért kellett elvesztenem téged?
- Én megyek. Hagylak vele beszélgetni. - mosolyogtam.

Sétáltam a sírkövek között, majd megálltam egy ismerősnél. A nagypapámnál.
- Papa, te hogyan tudtál elmenni? Én még mindig itt vagyok. És nem tudom, hogy ki az, aki itt tart. Tudom, hogy te már vagy tíz éve mentél el, de én már kettő. Azóta nem is tudom, hogy ki jár egyáltalán hozzám. Soha nem látok senkit itt kint. Pedig vagyunk páran.
Sóhajtottam, majd tovább sétáltam. Ezúttal az én sírkövemhez.
Milyen már, hogy a saját sírkövemet látom magam előtt?..
Megálltam a sírnál majd letérdeltem.
Minden nap egy friss fehér rózsa a síromnál, de soha nem láttam, ki rakja oda.
Egy könny gördült le az arcomon, mikor megláttam a friss rózsa hozóját.
Sóhajtva térdelt le a sír elé, majd letette a fehér virágot a többi mellé. Bekönnyezve tette a kezét a kőre és szorította össze a száját.
- Szia, húgi. - szólalt meg elmosolyodva, letörölve könnyét arcáról. - Mióta elmentél csak HoSeok tart életben. Többször már depresszióba estem volna. Anyuék minden napot szinte zombiként élnek meg. Akkor nevettünk talán ha elfelejtjük egy pillanatra a halálod, de utána túl csönd van és észrevesszük hiányod. Közös szobánk volt, ezért én veszem észre leghamarabb, hogy az ágyad üres, az asztalod nincs használva, a szekrényedből nem fogynak a ruháid. De nem fogom kidobni a dolgaidat. - szipogott egy mély levegőt véve. - Egy ideje használom a telefonod, mert hiányzol és úgy alszom el, ahogy te szoktál. Zenét hallgatva.. a te zenéidre alszom el, igaz, hogy bekönnyezve, de a fejemben a húgommal. - hajtotta le fejét. - Hiányzik az ölelésed. A reggeli puszik, mikor mentél suliba és elköszöntél. Szerintem nekem hiányzol a legjobban. Csupán a jelenléted. A hangod.. de most mennem kell, mert anyunak besegítek az otthoni dolgokban. Légyszíves vigyázz magadra. - állt fel és porolta le térdét. - Akárhol is vagy.. - sétált el a kapuban álló barátjához.
A nővérem tart itt. Nem bír még elengedni. Így meg még nekem rossz. Egyedül vagyok, senki nem hall.

Este elmentem a házunkhoz és be is mentem.
Felmentem a szobába, ami a közös szobánk volt a nővéremmel. A szobába minden ugyanúgy volt, mint két éve úgy hagytam. Az ágyában ott volt a tesóm és tényleg az én telefonomról hallgatott zenét. Nehéz volt nézni, hogy könnyes az arca.
- El kéne engednie. Két éve már.. - sóhajtottam, majd fogtam egy papírt és leírtam rá egy mondatot.
Leültem a volt ágyam szélére és elmosolyodtam, mikor feltört bennem a sok emlék, ami itt történt.

A legjobb életet éltem, amit csak lehetett. Volt egy nővérem, aki szeretett és törődő szüleim. De túl sok volt már a végén a fájdalom. Eljött az idő, amikor el kellett mennem. A családom nem akar elengedni még, ezt megértem. Én viszont már tovább akarok menni. Ha még valakinek fáj is..

Másnap ismét a temetőben ültem a sírkövemnek dőlve. A nővérem szintén megjelent ezúttal is, de én ugyanabban a pózban maradtam.
- Te írtál nekem? - térdelt le, mint tegnap. - Hogy tudtál? - könnyezett be ismét. - De megteszem. Szia. Szeretlek és soha nem felejtelek el. Egyetlen és örök kis húgom. Hiányozni fogsz, de túl kell élnem. - felkaptam fejem és ránéztem.
Elővett egy papírt és kettéhajtva azt letette a friss fehér rózsa alá.
Az a papír volt az, amire írtam. Elmosolyodott és felállt úgy nézve sírkövemet. Felkeltem és mellé álltam.
- Bárcsak beszélhetnék hozzá. - öleltem át, de nem érzett semmit.
- Szia, húgi. - sóhajtott majd egyet szipogva elment.
Lerogytam a földre, a rózsát és a papírt a kezembe véve vettem mély levegőt. Hevesen elkezdett fújni a szél, hirtelen elhervadt az összes rózsa, azon az egyen kívűl, ami a kezemben melegedett.
Lehunytam szemem és kinyitva éreztem: Most már átkelhetek.
Szétnyitottam a lapot és így raktam le a sírra.
A rózsával a kezemben elindultam a semmibe, magam mögött hátrahagyva mindent, amit szerettem. Vigyázzanak magukra, nem úgy, mint én tettem.

Magam mögött hagytam a lapot, mire utolsó mondatomat írtam:

El akarok menni.