#9 Suzy pt. 2: Kezdetek (+18)

Szereplők: YoonGi (BTS)
OC: Suzy (SuJi)

#5 Suzy előzménye a következő one shot.

  Gyerekkorodban talán sokszor kérdezték, mi akarsz lenni, ha nagy leszel. A válaszok között ott lehetett az állatorvos, az énekes, illetve egyéb sablonszövegek. Mindig irányítani akartak minket, gyerekeket a 'helyes' irányba. Főleg szüleink és tanáraink terelgetnek minket, hogy később a jövőbe 'rendes' munkánk, életünk legyen. Úgyse az lettél végül, ami akartál lenni kicsiként, nemde?. Vagy ha igen, elég elkötelezett lehetsz. De nekem is volna egy kérdésem. Ki tudja, mi igazából a 'helyes irány', a 'rendes munka'? A politikusok, akik ugyanúgy lopnak, csalnak? Vagy az orvosok, akik kenőpénzt fogadnak el, és akkor előbb fogadnak, kedvesebbek az emberrel? És akkor csak kettőt említettem, annak példájából, hogy az emberiség kibaszott pénzéhes. Aztán nem is beszéltünk arról, ha valaki direkt árt másoknak, hogy ő előrébb jusson.

  Őseim rengetegszer gondolkodtak el azon, hogy magántanulóvá tesznek, hogy ne ártsak tanáraimnak vagy diáktársaimnak, ami számtalanszor történt általános iskolai tanulmányaim alatt. Néha a körzőt nyomtam osztálytársaim lábába, karjába. Alkalomadtán pedig vonalzót törtem el osztályfőnökömön. Csoda, hogy nem csaptak ki ezekért, mert a szüleim mindig elsimították az ügyeket. Mondhatni befolyásosak voltak odafenn. Viszont én élveztem, ha láttam másokat szenvedni, ha nézhettem, hogy a másiknak fáj. Talán már a homokozóban is kővel dobáltam mindenki szemét, ezért is maradt velem inkább a négy fal közt anyám. Akit talán, lehetséges, hogy ezért megharaptam többször, ami hetekig ott díszelgett karján.
Végül a nyolcadikat már otthon töltöttem, magántanár oktatott a vizsgákra. Nagyon idegesítő egy nő volt, de muszáj volt elviselnem. Persze néha az ő székére is került egy kis szögecske, ha nem figyelt.

  Aztán egyik nap, amikor egy levél jött anyámnak, én vettem át a postástól. Kíváncsiságom vezérelt, ezért kibontottam, amíg szüleim nem tértek haza. Egy árvaház neve díszelgett a borítékon. A levél tartalma pedig arról szólt, hogy elutasítják a felvételemet, erőszakos hajlamokra hivatkozva. Letettem a konyhapultra a levélnyitó kés mellé a lapot, sóhajtottam egy mélyet, rátámaszkodva a felületre, próbáltam feldolgozni a történteket. Ekkor tökéletes időzítéssel nyitottak be őseim a bejáraton.
 - Ti le akartatok passzolni egy árvaházba? - vallattam azonnal őket, közben magam elé meredve, rájuk sem emelve tekintetem. - Engem nem akartatok megkérdezni, hogy mit is akarok, így tizennégy éves lányotokként?
 - Nem szabad kinyitni más levelét - szólalt meg nyugodt hangon édesapám.
 - Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak - kaptam fel a kést, már villámokat szóró tekintettel.
 - Tedd azt le, SuJi! - ordított rám édesanyám.
 - Most azonnal tedd azt le, hogy megbeszélhessük ezt - folytattam apám.
 - Ne mondjátok meg nekem, hogy mit csináljak, ha úgyse voltam nektek elég jó! - egymásra néztek hátha valami okosat válaszolhatnak erre.
 - Tedd meg, Suzy - mintha valaki a fülembe suttogott volna abban a pillanatban, viszont azt sem tudtam, hogy mi az, amit meg akarok tenni. én pedig lecsaptam nyakukon a pengével. Anyám felsikoltott, ahogy még sosem hallottam. Zene volt füleimnek. Mindketten élettelenül hulltak a földre kezükkel szorították el nyaki sebüket. Mégsem volt nekem ez elég. Még párszor hasukba szúrtam a fegyveremül szolgáló kést, amíg még szuszogtak. Ezek után megfogtam magam, és a bejárati ajtón túli lábtörlőre leültem, hátam az ajtónak döntöttem. A pengét magam mellé tettem, a kezemen csurgó vért kicsit beletöröltem pólómba, aztán csak néztem ki fejemből. Szüleim sikolya visszhangzott még fejemben. Olyan tíz perc elteltével két rendőrautó állt meg csikorgó fékkel az udvar előtt. A villogó lámpa a járművek tetején kibaszottul irritálta a szememet, így kicsit eltakartam kezemmel a fényt. Nyílt az ajtajuk, és négy rendőr sziluettje közeledett felém, mindnek keze a fegyvertáskáján nyugodott.
 - Hol vannak a szüleid, kicsi lány? - közeledett hozzám az egyik férfi óvatosan.
 - Odabent - néztem körbe rajtuk, közben pedig biccentettem a hátam mögé fejemmel.
 - Mit csinálnak odabent? - folytatta a kérdést feltételt.
 - Szerintem éppen véres álmokat alszanak - elmosolyodtam kicsit. - Elvisznek innen végre? - rugaszkodtam el a földtől. Megmeredve álltak körbe. - Melyik kocsiba szálljak?
 - A bal oldaliba, kérem, hölgyem - elindultam az említett jármű felé, amikor helyet nyitottak nekem.
 - Hölgyem? Ugyan. Suzy vagyok - legyintettem. Miközben behuppantam a hátsó ülésre, egyikőjük elkezdte sorolni a jogaimat, meg hogy hova fognak most vinni. - Nem hagyná abba? Kibaszottul idegesítő hangja van - ráncoltam össze homlokomat, majd amint csendben maradt, megköszöntem, és az ablakon pásztáztam tovább az elhaladó dolgokat.

Jó pár év eltelt az incidensem óta. Kettő-három talán, ha jól számoltam a napokat. Minden nap kicsit visszhangzott szüleim utolsó szavai vagy éppen sikolyaik. Egy nap viszont úgy döntöttem, osztálytalálkozót szervezek őseim házába, amit ugye távollétük alatt valósítottam meg, így nem volt ki rám szóljon. A huszonegy létszámos osztályból húszan jelen voltak, csupán egy fiú nem tudott eljönni a munkája miatt. Persze, pont annak a fiúnak nevét használtam álnévnek, hogy eljöjjenek a fiatalok.

A jelenlévők jól érezték magukat, gyomrukban az étellel, kezükben az italos poharakkal, a fülükben a jó zenével. Én az emeleten lebzseltem, csináltam így a buli közepe felé egy sminket magamnak. Majd levánszorogtam észrevétlenül. Bezártam minden ajtót, ablakot, ekkor felálltam az üvegből készült dohányzóasztalra a nappalink közepén egy fegyverrel és a kulcscsomóval a kezemben. Egyből felhívtam magamra a figyelmet ezzel.

 - Ez olyan piával töltött műpisztoly? - kérdezte egyik volt osztálytársnőm az asztal mellé pattanva.

 - Ki akarod próbálni, drágaság? - bólogatva nyitotta ajkait, megrántottam a ravaszt a szájába célozva, mögötte mindent vörösre festett kifröccsenő vére. - Hoppá! Ez nem olyan - határozott mozdulattal irányítottam a szökni próbáló emberekre, összeestek a lövés hatására. A fele népességnél elfogyott a töltényem, ezért megfogtam az asztal alá rejtett baltát és azzal folytattam munkámat. Lábon, fejen, gerincen találtam a volt osztályom tagjait. Végig néztem, ahogy elvéreznek egyesével. De azok a sikolyok. Istenem. Utánozhatatlan az az érzés, amikor kihallod hangjukból a halálfélelmet. Vöröslő vér folyt már mindenütt, mint valami új dizájn. A személyeket, kiknek ereinek vére színezte a padlót, a falakat, arrébb rúgtam egy mozdulattal. A maradék remegő ember felé vettem az irányt, akik megsebesített lábuk miatt csupán húzták magukat a parkettán. Felnevettem a látképre, az esernyők közé rejtett baseball ütőt felvettem kezembe, magam után húztam a földön. Két osztálytársam még mindig próbált szabadulni, kevés sikerrel. Meglendítve a botot találtam egyikük lábát, az pedig reccsent egyet, jelezve, eltört. - Tudod, mi a bajotok? Elhittétek, hogy ártatlan vagyok és csendes. Nagy hiba.

Meglendítettem újból az ütőt, az pedig osztálytársam egyikének tarkóját találta telibe, a lány el is ájult. Majd fél perc múlva már hátának emelkedését sem láttam. Odaléptem az utolsó lányhoz.

 - Ne próbálj meg menekülni. Ha körül nézel, látod, mi vár rád is. Nem tudom amúgy, miért születtél egyáltalán meg? A szüleid minek akartak? Hogy igazolhassák a rengeteg hiányzásod, amit csak úgy csavargással töltöttél? A jegyeid sem valami jók, mert egy segg van az agyad helyén is. Én sem mondom, hogy én vagyok a legokosabb, de meg sem erőltetnéd a kis agyacskád, hogy tanulj, ha már beiratkoztál abba a szájbabaszott suliba - nevettem el magam. - Nem baj - legyintettem. - Most már mindegy, nem igaz? Itt a telefonom, hívd fel a rendőrséget és jelents fel - tárcsáztam a számot és tartottam a füléhez a készüléket. - Beszélj. Így is, úgy is meghalsz - dadogva elmondta a telefonba, amit látott, majd rám nézett, mikor végzett.
 - Nem vágod le a lábait? - megint a suttogás. Ugyanaz, aki ezt az egész bulit kitalálta nekem. Csak, hogy szórakoztasson engem.
 - Tudod, milyen aranyos játékot találtam ki neked a rendőrség megérkezéséig? Megfogom azt a baltát - mutattam a lépcsőnek támasztott szerszámra. - és szépen levágom a lábaidat, hogy fájdalmasan vérezz el, drága volt osztálytársnőm - meztelen talpam alatt éreztem a még meleg vért, amíg odasétáltam a lépcsőhöz. Öt perc múlva meg már a kanapénak dőlve ültem a véres szőnyegen, miután megtettem az elmondottakat a remegő lánnyal. Végignéztem, amíg szépen a vérveszteségtől meghalt.

Kifújtam a tüdőm tartalmát, majd a balta élén végighúztam ujjam, ezzel egy kis réteg vért leszedve arról. Ajkaimhoz érintettem a vért és felnevettem, amint megéreztem a fémes ízt. Ekkor berontott az ajtón az egyenruhások egy osztaga, fegyvert szegeztek rám, mire csak elvigyorodtam.
 - Gyorsak voltak - felálltam, hátam mögé tettem kezem, mire egyikük egy bilincset tett csuklóim köré, persze egyből felismertem az egyént barátom személyében, mikor megfordultam. - YoonGi, nem tudom, mi történt - estem kétségbe. - Most mi lesz? YoonGi, mondj valamit.

 - Ne beszéljen, míg be nem érünk az őrsre - fordított az ajtó felé egy hirtelen mozdulattal, majd tolni kezdett kifelé. Beültetett a rendőrautó hátsó ülésére, ő az anyósülésen foglalt helyet, egy kollégája pedig a kormány mögött.
 - A barátnője? - fordult az ismeretlen YoonGi felé, miközben elindította a motort. Mire egy óvatos bólintást kapott válaszul a fiútól. Az épülethez értünk negyedóra kocsikázás után, ahova az ítéletre várókat zárták be. Szinte már otthon éreztem magam. Egy külön cellát kaptam, annak egyik falát vastag rudak helyettesítették. Barátom levette rólam a hideg fémet és belökött a még annál is hidegebb helyiségbe. - YoonGi - szóltam utána. Visszalépett a cella elé, tőlem két méterre. Megfogtam két rudat, közé helyeztem arcomat, majd ránéztem. - Miért nem kérted meg a főnököd, hogy ne küldjön megint ki hozzám?

 - Nem fognak a magánéleti dolgaim érdekelni a munka közben, főleg amíg gyakornok vagyok - komoly tekintettel válaszolt.

 - Akkor mondd el, hogy miért nem szakítasz velem? - olyan kieséseim vannak, azt sem tudom, mit csinálok. Csak egyszerűen véres kézzel térek vissza a fénybe. Ő meg mindig ott van, amikor letartóztatnak.

 - Mert szeretlek, baszd meg - fogta meg ugyanazokat a rudakat kicsit feljebb, mint én, hirtelen felindulásból.

 - Soha nem mondtad - csóváltam meg fejemet.

 - Szerinted, ha nem szeretnélek, melletted maradtam volna mindeddig? Különben is, hogyan jutottál már megint ki? - lépett megint messzebb.
 - Suzy mondta, hogyan - visszajött minden, amit tettem, hogy miért tettem.
 - Ki az a Suzy? - majd mielőtt megválaszolhattam volna a kollégái elhívták, hogy intézkedjenek az ügyemben.
Órákat ott ültem, a fejemet a rudaknak nyomtam és néztem a kezemen megszáradt vért. Majd az ítéletem az lett, hogy elmegyógyintézetbe zárnak, sok lakat alá. Nem is figyeltem nagyon a terepet, amíg odaértünk. Vagyis csak azt hittem.
A nap végén már egyedül voltam egy kipárnázott szobában, kényszerzubbonyban. Az ajtón lévő elhúzható lyuk pedig egy csattanással kinyílt, így felkeltem az ágyamról, és odalépdeltem.
 - SuJi? Minden oké? - YoonGi hangja ütötte meg fülemet.
 - Ezt komolyan kérdezed? Hogy lehetne minden oké? Amikor egy ilyen szobában vagyok, egy ilyen szarban - emeltem fel hangomat.
 - Az csak a megfigyelés idejére lesz rajtad, hogy magadat is bántani akarod e vagy sem. Legalábbis én ezt tudom - magyarázta.
 - Mintha ez megnyugtatna - motyogást hallottam megint a fejemben. - Azt mondod, adjam át ezt neki?
 - Mi? Most hozzám beszélsz? - értetlen hangon szólalt fel.
 - Suzy üzeni, hogy bepótolhatnánk egyszer, hogy még nem feküdtünk le - vigyorodtam el.
 - Eszednél vagy? - akadt ki kicsit.
 - Tudja, hogy te is akarod, nem kell tagadni. De majd még megbeszéljük, ha legközelebb egyáltalán bejössz - vontam meg vállam, majd leültem az ágyamra, hogy tovább bambulhassak magamban.

Thoughts #1

Sick

,,A hányinger kerülget már, hogy visszanyelem fájdalmas könnyeimet. Nehéz bevallani bajaim, nehéz megfogalmazni, mi bánt, mintha tonnányi szikla súlya szakadna rá hátamra ilyenkor. Ha valami érzés ki akar törni végre testem rejtekéből, nem hagyom, mert azt semmi sem engedi, hogy gyenge legyek, nem sírhatok kedvem szerint. Ha végre mondani akarom valakinek dolgaim, sajnáltatom magam, ezért hagyom, had emésszen fel belülről, mint valami sav, mi lassan lecsurog torkomon és kimarja testem minden egyes kis zugát. Gyengeségem foka miatt már sírni sem tudok, csak egyszerűen forgolódok ágyamban hajnalok hajnalán, ébren. Szemeimet égeti már a kialvatlanság gyötrelme. Mint a karót nyelt eb állom meg, hogy szüleim előtt ne gyengüljek el. Fura, merev vagyok számukra. Tudják, elhallgatok valamit. Tanulás okán bevonulok szobámba, zenével elterelve figyelmem bámulok inkább ki az ablakon az utca emberét fürkészve.

Mikor már az iskola ideje jön el, reggel, a hideg hajnalon sétálok az állomás felé, de hirtelen egyetlen, rövid ideig tartó, meleg szellő suhan át hajtincseim között. Megtorpanok egyből, elemezni próbálom a helyzetet. Valami, valaki még mindig próbál erőt adni."

Demons

,,Mikor már csak nézek ki a fejemből, mert már nem érdekel semmi. Se élők, se a holtak világa. Sötét alakok lebegnek az utcákon, homályba veszve lépdelnek. A lábaim nem tudnak nem pocsolya fedte utat érni, néhol pedig jobban felserken a csatornafedelek alatt a csorgó víztömeg. Futok, mindig is futottam a dolgok elől, tehetetlenül sodródtam az árral. Elhatározom, érzelmek nélkül fogok élni, erre szembe jön száz, majd még ezer. Mikor nem foglalkoznék velük, mikor ki akarnám zárni, jön több millió érzés, gond, mind a nyakamon telepszik meg. Nem baj, semmi baj. Végre megvilágosultam, tisztábban látok, már nem kísért ez a tudatlanság, de egy részben mégis, mert a fájdalmam belülről emészt. Kínoz, hogy lenyomjam-e a billentyűket vagy várjak-e hátha megjelenik neved a kijelzőn. Oh, hányszor írtam már, semmi baj, már lassan a saját elmém is kinevet. Szívem már összeszorul, én is összébb húzom magam. Már csak nevetek azon, hogy hullanak könnyeim arcomról. Ha mélyen a szemembe nézne valaki, látná, ott, jó mélyen démonjaim rejtőznek, akik már kitörni vágynak, egy-kettő a fájdalmam jelzése közben kijut bőrömön legördülve, de a többi bent rohad, belülről falva fel engem. Éget, szenvedek tőle már, de nincs vége még. Egy hűvös szélfuvallat, mi átmegy rajtam ekkor. Kiráz a hideg, mintha egy lélek vándorolt volna át rajtam, vagy ki belőlem. Elfog a hiányérzet. Hidegséget, ürességet érzek. Az elmúlás köszönt vígan, mint barátot, öreg társat. Én már mosolyogva megyek vele tovább."

Chaconne

,,Az erdőben sétálok, a fénysugarak néhol áttörik a vastag lombokat. Forgatom fejem, hallgatom a kis neszeket, miket az állatok keltenek, érzem a lágy szellőt az arcomon, ahogy végigsimít bőrömön. Hirtelen egy szürkés kisebb sziklára száll egy pillangó, tarka szárnyait szándékszik pihentetni talán. Odalépek hozzá, megijed, mert ekkor leesik az égből egy esőcsepp mellé. Elrepül, elszáll a magasba, utána nézek, ezután arcomra esik egy vízcsepp. Egyre sűrűbben hull az égből alább, így vízfüggönyt létrehozva. Befutok egy nagy lombú fa alá, onnan nézem az ég áztató munkáját. Ezután valaki megölel halkan hátulról, mire nem számítok, de szorításának ereje ismerős, és mikor meg is szólal könnyek törnek ki belőlem. Szorongat, el sem enged, éppen az, ki elhagyott nem rég, mint ahogy a tarka pillangó, elszállt, de most megint itt van, ölel, mint oly rég. Az a kis idő is egy emberöltő volt számomra. Megfordulok ölelésében, hozzábújok, újra a régi érzések kavarognak fejemben. De mit sem ér a veszekedések okozta düh, a viták okozója, a féltékenység, ha most érzem a jelenlétét, és karjaiban akarnék meghalni a legszívesebben. Szomjaztam szerelméért, míg nem volt mellettem, de végre megnyugszik lelkem."

#AfterLife

,,Már csak ülök a nappaliban, a kanapét nyomom, mert nem tudom, hogy valamit meg kell-e még élnem vagy tovább állhatok-e végre. Nem is élvezem többé az emberek, illetve rokonok társaságát. A fáradságtól biggyesztem ajkamat, és ráncos kezemmel szorongatom a másikat. Öreg vagyok én ahhoz, hogy továbbra is elviseljem a napi gyógyszeradagok által leszorított, de olykor mégis feltörő fájdalmat, amit az elmúlás gondolata ébreszt bennem. A legyengült szervezetem olykor már fel sem akar kelni. Egyik reggel meg felkelnék, viszont testem nem, továbbra is mozdulatlan és hideg. De lelkem ugyanúgy kivándorol a kanapéig, folytatja a napi rutint. Ül, mint egy zsák, de mikor rám találnak, elviszik testem messzire, nem tudnak többé felébreszteni. Fájdalmasan nézem, ahogy síratják fejfámat szeretteim. Megérintem vállukat egyesével, de így még kevésbé tudok továbbállni. Végig kell néznem, hogy meghalnak mind, kínok között vagy békében, így már csak azok a generációk maradnak utánuk, kik nem ismertek, nem tartanak itt. Tovább mehetek, megnyugodhat lelkem. Végre."

#Free

,,A vonat mellett elhaladó dolgok elmosódnak szemem előtt. Merengek a tájban, de elmosolyodom, mert boldognak mondhatom magam. Ahogy zenémet hallgattam, az érzés, amikor már mindent magad mögött hagysz, amikor már nem érdekel semmi, hatalmasodott el bennem. Nem érdekel a kötelességeim listája, mert szabad szeretnék lenni. Megőrülni egy éjszaka erejéig, nem gondolni a holnapra, hogy hogyan fog folytatódni a reggel. Nem fogok sírni többet, senki miatt, ha elvesztek valakit, ha bánatom van, ha valami olyan történt, akkor sem. Soha. Mert többé nem lehet. Kihasználnak majd. Nem engedhetem ezt, magányomban talán elgyengülhetek, de akkor is csak pár pillanatra, mert erősnek neveltek engem. Szabad vagyok most már, a mosolyommal akarom betelíteni a teret a könnyfolyóim helyett. Az őszinte, álcázatlan mosolyommal. Örökké csak mosolyogni akarok, miközben szállok a magasban."

#8 Disbanding

Szereplők: HyunA & JiHyun & SoHyun & JiYoon & GaYoon (4MINUTE) + HyunSeung (BEAST)

/HyunA pov/

A napokban jár le a szerződésünk, amit hét éve kötöttünk a Cube Entertainment-tel. A lányok híven kötődnek a 4Minute névhez, mert hét év bizony sok idő, mégis elgondolkoztak azon, hogy a kiadótól távozzunk együtt. Ugyanúgy folytatnánk csupán más cég neve alatt...nos, nem is tudom.

Eljött a Cube által összehozott fotózás időpontja, egy 'Trouble Maker Throwback Photoshoot' keretében készítenek majd fotókat HyunSeung közreműködésével egy címlapnak, de semmi életérzésem sincs hozzá, mert a fejem csupán a 4Minute jövője körül forog.

Reggel megtettem a szokásos mosakodásomat a tükröm előtt, a sminkem is feltettem, amit minden nap megcsinálok, majd el is indultam a helyszínre. HyunSeung az épület előtt várt már rám egy papírpohárral a kezében, ami kedvenc kávémat rejtette.

 - Hiányolom a Trouble Maker-ös időket néha - szólaltam meg egy kis idő után. - Jó páros voltunk.

 - Szerintem is - mosolyodott el, míg a lépcsőket szeltük felfelé a megfelelő teremig, ahova küldtek a földszinten tartózkodó illetékesek. Az ajtó előtt egy ideges hosszú barna hajú nő állt, aki bosszúsan copfba kötötte hajtincseit és eléggé mérgesen meg is húzta azt, szinte kitépve hajhagymáit fejbőréből.

 - Végre, hogy itt vagytok - nyitotta ki az ajtót, melyen egy tizennyolcas szám díszelgett. - Arra van az öltöző neked, HyunA - tolt meg egy újabb fehér falap felé. - A bent található ruhák sorban vannak, jobbról az elsőt vedd fel, tíz perc és kezdünk. A sminkes is már bent vár rád - csukta be rám az ajtót. Egy kedves hölgy vigyorgott rám, mikor megfordultam. Sokkal szimpatikusabb volt, mint a másik hajtépkedő. Megmutatta, melyik öltözéket vegyem fel először. Magamra öltöttem azt, majd a sminkem is készre alkotta, hajamat pedig kiengedve, szabadon hagyta. Kimentem az öltözőből, HyunSeung mellé léptem, mikor útbaigazítást adott az előbbi nő, mint megtudtam SeoRa, hogy hol és mit csináljunk. Először egy fekete bőr kanapén kellett közös fotókat készíteni.

 - Nem látom, hogy közel lennétek egymáshoz. Adjátok át a Troublemaker érzést - szólalt meg a fotósférfi, alias NamJae a bemutatkozása alapján. Bólintottunk, majd egyből közelebb is húzódott HyunSeung hozzám.

 - Tényleg kilépsz a kiadótól? - suttogta szemembe nézve. A vaku újra villogni kezdett, a falakról visszaverődve a szememen keresztül pedig az agyam is észrevette, így többet pislogtam, hogy ne bántsa annyira a retinám.

 - Ne most beszéljük meg - fogtam meg vállát egy kép kedvéért. Villant párat a fény, aztán újra megszólalt póz váltás közben, nem hagyta annyiban a dolgot.

 - Akkor mikor?

 - HyunSeung, később beszélgess, ha nem ide tartozik, most dolgozunk - mordult fel a fotós, majd megkért, hasaljak fotópartneremre. Próbáltam a pózváltásaimra figyelni csak, de mindig befurakodott valami más agyalni való. HyunSeung hajába túrtam egy fénykép erejéig, ami az utolsó volt ebben a koncepcióban. Még volt pár sorozat, mint például egy fehér vászon előtti sorozat, ami alatt szinte alig figyeltem másra, mint maga a munka, volt szólókoncepciós is, ahol egy eszméletlen kényelmetlen ruhát kellett viselnem, ami szúrt, nyomott szinte mindenhol, de abban is remekelnem kellett, nem máson agyalva. Az utolsó pedig egy ablakpárkányban zajlott. Fotópartnerem ölében kellett legtöbbször ülnöm. Az érintése, a jelenléte felidézte a közös fellépéseket bennem, a színpadi csókokat, a klipforgatások alatt lévő megnyilvánulásait.

Mikor annak is vége volt, körülbelül három-négy órával a kezdés után, hazamehettünk. Visszaöltöztünk saját ruháinkba és elhagytuk az épületet. Elköszöntem HyunSeungtól, de megfogta karomat.

 - Nem úszod meg a beszélgetésünket. Szóval HyunA, el akarod hagyni a Cube-ot? - fordított maga felé.

 - HyunSeung, ne ma, kérlek - sóhajtottam.

 - Akkor mégis mikor? Ha jól tudom, holnap kell döntenetek, hogy megújítjátok-e a szerződést vagy nem. Én csupán tudni akarom, hogyan fogsz dönteni. Maradsz? - húzott magához közelebb. - Te magad mondtad, hogy jó páros voltunk. Ha elmész, nem lehet újabb comeback, HyunA.

 - Tudom jól, HyunSeung, de az egész nagyon nehéz döntés, mert JiHyun, SoHyun, JiYoon és GaYoon is tovább akar állni, viszont mint egy banda, ahogy volt eddig is. Régóta ismerem őket, a barátaim több, mint hét éve - hajtottam le a fejem.

 - És akkor én mi vagyok? - tette fel a kérdést, amire nem tudtam igazából a választ, aztán a csillogó, sötét szemébe néztem.

 - Holnap délután találkozzunk a táncteremben, akkor elmondok mindent, amit szeretnél. Viszlát addig is, HyunSeung - utamra engedett, én pedig hajlékomba fáradtam. Az egész éjszakát végig aggodalmaskodtam, hogyan is döntsek. A 4Minute vagy HyunSeung és a Trouble Maker?

Másnap nyúzottan keltem ki az ágyamból, ami húzott egyfolytában vissza magához, az sem akarta, hogy bárhova is menjek. A fürdőbe kicsoszogva tettem rendbe az ábrázatom, hogy ne tűnjek zombinak az utcákon átsuhanva. Majd kiléptem a napfénybe, ami bántotta szememet.

Ezért lehajtott fejjel baktattam végig az utamon célba véve a Cube épületét. Mikor pedig beléptem a megfelelő irodába a lányok és menedzserünk tekintete szegeződött rám. Helyet foglaltam köreikben. JiHyun, mint a banda vezetője, egy kisebb beszédet tartott, hogy ők úgy döntöttek, nem folytatnák az itteni tevékenységeiket. Idegesen ültem, a gondolataim cikáztak a fejemben, hogy mégis mi tévő legyek. Ezek után egyesével szólított be minket az irodába egymás után menedzserünk. A többieknek nem tudom, mit mondott, de utolsónak én léptem be ismét a helyiségbe.

 - HyunA! - leültem. - JiHyun, GaYoon, SoHyun és JiYoon papírjai itt vannak, hogy ők elhagyják az entertainmentet - elkeseredtem. Minden egyes emlékem átsuhant keresztben az agyamban. A hét közös év, mint 4Minute tag, a sok nevetés klipforgatás közben, vagy a rengeteg fellépés. Nyeltem egy nagyot. Nem tudom, hogy eldobnám-e ezt a rengeteg emléket azért, hogy a HyunSeunggal való pillanatokat gyarapítsam, vagy inkább a négy barátnőmmel tartanék-e egy másik kiadóhoz, ahol ugyanúgy folytatnám a karrierem, mint énekes és mint bandatag. Szívem a torkomban dobogott, síri csönd uralkodott a helyiségben. - Szóval? - törte meg a csendet menedzserem. A torkomat feszítő gombóc nem szűnt meg rengeteg nagyobb nyelés után sem.

Később a megbeszélt helyre mentem sietős léptekkel. Benyitottam a táncterembe, HyunSeung a földön ücsörgött, a telefonján pötyögve valamit. Az ajtó csukódására felnézett telefonja képernyőjéről, feltápászkodott nehézkesen, majd a terem közepén találkoztunk. Mivel jóval több, mint tíz centivel magasabb volt nálam, ezért felnéztem rá, a szemeibe.

 - Szóval? - tette hátsó zsebeibe a kezét.

Sóhajtottam egyet és lehajtottam a fejem.

 - Szóval? Hogyan döntöttél? - kérdezte meg menedzserem, amit nem akartam, hogy kiejtsen a száján. A szívemre hagyatkozom, úgy tűnik.

 - Maradok - vettem a kezembe a tollat egy nagy sóhajtás után, magamhoz húztam a papírlapokat.

 - Ugye tudod, hogy akkor vége a 4Minutenek, ha most aláírod, mert a lányok nem itt folytatják a pályafutásukat. Csakis szólóban mehetsz tovább - részletezte.

 - Tudom - jelentettem fájdalmasan, majd megmutatta, hol írjam alá. Életem legnehezebb aláírása volt ez.

 - Viszlát holnap akkor, HyunA! - kimentem a folyosóra, a lányok fürkésző szemei vettek célba, kérdően néztek rám.

 - Sajnálom - pillantottam körbe a szempárok között. Azok ledöbbentek, csalódás ült ki rájuk.

 - Sok szerencsét, HyunA - tette JiHyun a vállamra kezét, majd távozott. Egy súly nehezedett oda, ahol keze volt.

 - Remélem, jól döntöttél - ölelt át SoHyun épphogy, aztán ahogy szó nélkül JiYoon is tette. GaYoon szembe állt velem. Egy ideig nem szólt semmit.

 - Én remélem, biztos vagy a döntésedben, mert ezt már nem csinálhatod vissza és nem a szerződésre értem. Csupán hiszem, hogy jó okod volt rá és nem csak valami elvakított - mosolygott keserűen, megölelt, majd ő is a többiekkel karöltve ment tovább egyre messzebb tőlem a folyosón. Majdnem elsírtam magamat, ahogy egyre kisebbek lettek a folyóson, majd eltűntek. Biztos jó döntés volt, vagy mégsem? Ha úgy éreztem, hogy jól választottam, miért érzem ilyen nehéznek az egészet?

 - Maradok, HyunSeung - húztam mosolyra a számat. - Megújítottam a szerződésem, de a lányok nem - csuklott el a hangom, átkaroltam HyunSeungot és a mellkasába fúrva a fejem elkezdtem sírni.

 - Semmi baj nincs, HyunA - ölelt magához. - Akkor miért nem mentél velük, ha most ezért sírsz?

 - Miattad, te barom - szipogtam mellkasába.

 - Csak miattam eldobtad az egész bandát? - emelte fel államat, csupán egy bólintással válaszoltam. - Akkor mi vagyok én neked? - nézett mélyen a szemembe.

 - Az egyetlen HyunSeungom, aki megváltoztatta a múltamat és a jövőmet - ajkaira terelődött pillantásom. - Remélem, jól döntöttem.

 - Bebizonyítom neked - csókolt ajkaimra, amitől a Now időszak forgott le újra bennem. Mikor egész végig a közelségét élvezhettem. Eltelített a melegsége, amit ölelés közben adott át, kellemes volt.

Tudom, hogy aljas volt igazából, hogy egy fiúért eldobtam a bandát, sőt a lányokkal való barátságomat is elveszítettem körülbelül. Viszont azt nem tudom, hogy ez hiba volt-e vagy sem. Ez csak a jövőben fog kiderülni, lehet, hogy majd ilyen hullámokat is kibír a barátságunk és lehet, így volt helyes, hogy a Cube-nál és HyunSeung mellett maradtam.

A 4Minute jövőjének vége, de remélem a legjobbakat a lányoknak, minden jót nekik, én örökre barátaimként fogok rájuk tekinteni bármi is történik.

#7 The curse

Szereplők: JungKook (BTS), SolJi (EXID)

,,Ha neked nem kellek, akkor ennek is el kellett jönnie. A lányod legyen olyan szép, mikor felnő, hogy mindenki fusson utána, hogy kelljen a fiúknak, de ezt nem élheti túl semelyikőjük. Az egyetlen dolog, ami megtörheti ezt, az egy szerelmes csók, de mindkét fél felől őszintének kell lennie vagy mindketten belehalnak."

Mióta kijöttem anyám méhéből elég sok minden történt velem, mint szöuli gyerekkel. Három éves koromig mondhatnám egész jól éltem a gyermekkorom, de aztán utolért egy átok, amelyet egy magunkra haragított jósnő küldött rám. Ennek lényege igen egyszerű, ha valaki megkedvel, meghal egy kis idő múlva és semmit sem tehetek. Rengeteg barátom halálát kellett végignéznem. Szüleim ugyan próbálkoztak több ráolvasással, de őket is elérte e átok hatása.

Tizenhét év elteltével, szülők és barátok nélkül, a sulit befejezve járkáltam egy félig leomlott házban, nem is tudtam, mire várva, mint egy magára hagyott szellem, aki sehova sem mehet.

Egy késő délután, szürkületben viszont megváltozott az életvitelem. Csapatostul jöttek a telekhez huszonéves fiatalok, nem éppen józan állapotban. Tudtam, azt fogják hinni, kísértet vagyok. Néztem őket az egyik fal résén. Nevetgéltek, jól szórakoztak, ami nekem is hiányzott.

 - Most legyen nagy a szád, JungKook - ordította az egyik fiú egy helyesebbiknek és talán a legjózanabbnak. - Menj oda be - folytatta a házra mutatva, mire a megszólított elindult az ajtó felé. Gyorsan elbújtam az egyik köztes fal mögé, amikor lépéseket hallottam közeledni felém. Nem tudtam már máshova menni, mikor meglátott.

 - Mondd, hogy nem vagy szellem, csak egy csöves - nézett rám kicsit ijedten. Kikerültem egy grimasszal, visszahúzódtam a rés mellé, amin át néztem korábban őket.

 - Meghaltál már? - ordította kintről az egyik, feltehetőleg, haverja. - Menjünk innen, srácok - hallottam még, majd már csupán a rohanás zajait hagyták maguk mögött.

 - Ki vagy, ha szabad kérdeznem? - erőlködött továbbra is. - Miért laksz itt egyáltalán? - ránéztem, aztán melléléptem.

 - Kifelé - mondtam szemébe egyszerűen. - Nem véletlen lakom itt, de nem akarok neked kis mesét tartani - minden idetévedővel így kellett beszélnem.

 - Mondd el a neved és elmegyek - állt meg a romos ajtó mellett.

 - A nevem SolJi és nincs családom, azért élek itt, de most már jó lenne, ha eltűnnél innen, kérlek - mentem az egyik fal mögé, hogy ne is lássam őt. A szívem hevesen kezdett dobogni, kezeimet hozzászorítottam mellkasomhoz. - Mi történik? - suttogtam magamban.

 - JungKook vagyok és szeretnélek elvinni a városba, SolJi - nyújtotta felém a kezét. Mennyire kell még elbújnom, hogy ne találjanak meg? Hogy nem okozzak senkinek fájdalmat?

 - Nem lehet, nem is szeretném, hogy megkedvelj - utasítottam vissza.

 - Ezzel már elkéstél. Ahogy a szemedbe nézek, mintha egy varázslat ülne rám, ami nem enged el, elvarázsoltál, te titokzatos SolJi. Bármit megteszek, hogy elgyere velem - tudtam, hogy nem fog meghátrálni, és talán ez egy esély az átok megszüntetésére, bólintottam, mire felvidult. A ruhám nem volt koszos, annak ellenére, hogy milyen helyen élek, ezért elindultam vele a városba. Besötétedett, mire beértünk, de egy messziről is kiválóan kivehető kávézó felé vettük az irányt. A főváros utcái fényben úsztak, a neoncsövek, illetve az utcai lámpák bevilágították a sötét éjszakát. - Miért laksz ott? - vont kérdőre egyből, mikor leültünk egy két fős asztalhoz.
 - Hogy őszinte legyek, rejtőzködök. Nem szabadna nekem emberek között lennem. Fura most is, hogy újra a városba jöttem - rendelt nekem is egy teát, majd szó nélkül ültem a széken.
 - Nem akartál soha eljönni onnan? Normális életet élni? Munkát esetleg? - tette fel a megfelelő kérdéseket, amire persze igen lett volna válaszom, viszont inkább gondolataim tömegével maradtam a fejem belsejében. - Tudod, tényleg megkedveltelek, mert olyan modorod van, ami bejön és muszáj ezt elmondanom szerintem. Mutassak neked valami nagyon jót? - hajolt közelebb, mintha titkot akart volna suttogni. Nem volt sok választásom, mivel JungKook nyomulós stílusa úgyse hagyott volna menni.
Miután megittuk italunkat rengeteg párhuzamos utcán keresztül vezetett egészen a partig. A Han folyó mellett sétáltunk tovább. Fényár árasztotta el a víz felett átívelő hidakat, ami talán a város látványosságai között is szerepel. Különböző formájú és designú fénycsöveket szereltek fel a betonhidakra, ezzel jobban vonzva az emberi szemeket magához. Egy lilás színskálájú fényszórókkal felszerelt híd oldaláról szinte vízesésként ívelt alább a víz, ahogy azt tervezője álmodta anno.

Addig forgattam a fejem a színek között cikázva, hogy oda sem figyelve a szembe jövő emberekre mentem bele egy férfiba. Majdnem a földet értem, az egyensúlyom is elvesztettem. Viszont filmbeillően JungKook elkapott derekamnál fogva, ahogy visszarántott talpaimra. Soha nem hittem a filmes csodákba, de mikor a szemeibe néztem igen közelről, amíg ő a derekamat fogta, egészen nagyot dobbant a szívem, aztán két ütemet ki is hagyott. Beleszerettem pár óra alatt a csillogó szempárba. Viszont tudatnom kellett a gondolataimmal, hogy az átok hatása alatt van e fiú és még nem is ismerem.
 - Köszönöm, hogy elkaptál - pislogtam párat, majd próbáltam kibújni kezei közül. - Most már elengedhetsz - fejtegettem le magamról kezeit, sikertelenül. Erősen szorított, mint egy transzban lévő személy. - JungKook! - löktem el végre sikeresen.
 - Bocsánat, bocsánat - túrt hajába idegesen. - Nem tudom, mi van velem.
 - Hiszel abban, hogy egy nap alatt lehet szerelem két ember között? - bólintása után lenéztem a földre. - Szerintem szerelem nem tud egy nap alatt kialakulni - sóhajtottam.
 - Solji, be kell vallanom, hogy én nem ma ismertelek meg. Már egy gimnáziumba is jártunk, sőt az én nénikém szórta rád, ami miatt nem bírsz rendes életet élni. Nem tekintem ezt végzetnek, csupán véletlen egybe esésnek, de mégis jó egy kicsit - emelte fel államat. - Bocsánat, hogy eddig nem próbáltam meg segíteni rajtad - hajolt közelebb és már csak ajkait éreztem sajátjaimon. Ismét nagyot dobbant a szívem, lehunytam szemem és mintha elillant volna az elmúlt tizenhét év összes fájdalma és halálesete. Tudtam, hogy megtört, ami kísértett minden nap. Egy gyönyörű befejezése volt az átoknak, amit rám szórtak. Nem hittem volna sohasem, hogy olyan közel voltam a megoldáshoz, de mégis oly messze. - Túléltük? - vigyorodott el, bolondnak nyilvánítva szavakkal csaptam vállára, majd újabb csókot adott.


Pár hét múlva kellemes szuszogásra keltem. JungKook békés levegővétele volt az, mi felébresztett engem, de nem is bántam, mert imádtam nézni az arcát, miközben alszik. Érzékelhette, hogy néztem, mivel elkezdte nyitogatni szemét, majd rám mosolygott, amint meglátott.
 - Túléltük? - nevettem el magam.
 - Úgy látszik - simogatta meg arcom.
Mintha tűzijáték játszódna le a fejemben, mintha rózsaszín köd lebegne körbe. Mintha gyomromban pillangók kaptak volna szárnyra, mintha az agyam elment volna szabadságra és a szívem diktálna.


Úgy tűnik a legváratlanabb helyeken bukkan fel a végzet, ahol nem is számítanánk rá, olyan képben jelenik meg, amiről fogalmunk se lenne. Nem szabad azt hinni, nincs megoldás. Mindig van megoldás, csak nem mindig elsőre találjuk meg vagy lehet nem is lelünk rá az egyértelmű válaszra.

#6 The Room 106 (+18)

Szereplők: HoSeok; YoonGi; NamJoon (BTS), HyoMin (T-ara)


A kompon szeltük a nagy szélességű tavat, hogy átérve elfoglalhassuk a szállodát. A hideg szél iszonyatosan fújt, az időjárás sem volt jobb, az eső verdeste pulcsim kapucniját. Mindenki összehúzódva didergett.

Igazgattam vizes hajtincseimet, mikor félre nézve megláttam a komp legszélén egy nőt, hosszabb haja volt, mint nekem, és feketén lengette a levegő áramlása. Egy fehér, hosszú ujjú, bokáig érő ruha volt rajta, aminek csipkézett mintája miatt régiesnek hatott. Sápadt arcán nem volt észrevehető bármi jel, ami azt mutatta volna, hogy nem élvezi a hideg fuvallatot, ami bőrét érte.

 - Elnézést, jól van? - léptem mellé, mert aggasztani kezdett bőrének színe. Terjengett a fiatal nőből az átható, poshadt vizes szennyes szaga. Csak miután megkocogtattam vállát nézett rám. Egy bólintásnyi időre felém fordult, aztán újra a vizet pásztázta. Visszatértem baráti körömhöz, ekkor át is értünk, megálltunk, hátra nézve már nem is láttam a hölgyet. A hideg szaladt át gerincemen, de nem az időjárás okozta, ez más volt.

A szálloda felé indultunk, az esőfelhők még mindig nem hagyták megszáradni ruháinkat. Szerencsére a szállás közel volt a kikötőhöz.

A bejárati ajtón belépve egyből kiegyenesedtek a didergő hátak a meleg hatására. HoSeok,  a recepcióhoz sietett, hogy minél előbb elfoglalhassuk szobánkat.

A benti bútorzat régies, kopottas állapota hátborzongató hatást keltett bennem. A sötét falak se nyújtottak kedves kezeket felém.

Amint a kulcsfelelősünk meglengette a fémdarabot, és az zörrent egyet a vele egy karikán lévő kulcstartóval, amin a szobaszám díszelgett, az öt fős társaságunk végig vonult a lépcsőn felfelé, az első emeleten elfordulva, a folyosó végén találtuk meg a két napig otthonunknak nevezendő helyiséget. A szobában két különálló, de mégis egybenyíló helyiség volt, egy ajtónak hagyott lyuk volt csupán a falon, plusz egy fürdő. Összesen pont öt ágy volt, ami nekünk megfelelt.

Az egyes emberek elfoglalták, kis veszekedésekkel, az ágyakat, én meg az ablak alatti fekvőhelyre lehuppanva néztem kifelé.

Átlibbent a másik részből barátnőm, a szőke HyoMin, felvetette az ötletet, hogy csináljunk már valamit, de a többi szobalakó a telefon képernyője mögé bújva lustálkodott tovább.

 - HyoMin, senkinek nincs kedve semmihez ilyen szar időben, te is vegyél vissza kicsit, ez az egész úgyis a te ötleted volt - szólalt meg a velem szomszédos ágyon heverő fekete hajú, álmoskás egyén, azaz YoonGi, közben szemei lehunyva tartotta. Jót mosolyogtam beszólásán, mire a lány dühös tekintettel nézett felém. Letettem a fejem párnámra, amíg sértődötten átvonult a helyére HyoMin, majd YoonGi az oldalára fordulva rám nézett. - Te mégis mit vársz ettől az úttól? - szegezte felém a kérdést.

 - Hogy éljük túl - nevettem el magam. Nagyot sóhajtva újra az ablakon lefolyó vízcseppekre terelődött a tekintetem. Csak éljük túl.

Hamar be is esteledett, és egyre sötétebb lett a szobában is, a lámpákat próbáltuk felkapcsolni, sikertelenül. A recepcióra leballagva, közben telefonjainkkal világítva, megtudtuk, hogy az áramot a vihar csapta le, így fűtés sem lesz este. Felháborodva trappolt fel az emeletre a társaságunk másik - mi ketten foglaltuk el a lányok szerepét az ötös fogatban - lány tagja.

 - Holnap meg lesz javítva? - érdeklődtem, nem foglalkozva HyoMin besértődős fajtájával. A recepciós hölgy bólintására csak egy nyugtázó mosollyal válaszoltam.

 - NamJoon, hogy viseled el ezt a nőszemélyt? - lökött egyet haverján YoonGi, miközben szeltük a lépcsőfokokat a vaksötétben.

 - Szeretem, néha ilyen, az meg hát a velejárója - vont vállat a kérdezett. A szobánkban, mire felértünk, már a fal felé fordulva, nyakig betakarózva aludt a beszélgetés témája. - De a szőke haja mutat valamire - kacsintott a fiúk felé.

 - Én is értem, nyugi - bújtam el telefonom mögé. - Barátnők mesélnek ám egymásnak, Nam - ijedt tekintetén nem tudtam nem elnevetni magam.

Hogy hagyjuk aludni HyoMint, YoonGi ágyán ültek a fiúk, én a sajátomon, és beszélgettünk, közben fagyoskodva, mert a falak kezdtek áthűlni.

Aztán kezdtem valami fura szagot érezni, ezt meg is jegyeztem, mire a fiúk felállva elkezdték keresni a szag forrását. A telefon lámpái cikáztak faltól falig, padlótól plafonig, majd az én kezem megállította YoonGi csuklóját, és rávezette egy foltra HyoMin ágya mellett. Közelebbről megnézve egy vérfoltnak látszott, majd a mozdulatlan barátnőmről lehúztam a takarót, és a vérben fürdő testének látványától elborzadva hátráltam vissza.

 - Srácok, most mit csináljunk?! - szólalt meg remegve HoSeok. - Csaknem hagyhatjuk így.

 - Nem csinálhatunk már semmit, HoSeok! - ijedt, aggódó hangon mordult rá NamJoon. Óvatosan visszalépkedve az ágyhoz takartam be HyoMin vágásokkal, sebekkel tarkított testét, közben belelépve a vértócsába. Az agyam elkezdett kattogni, hogy hogyan nem vehettük észre.

 - El kell mondanunk - jelentettem ki. - Muszáj. Nem takarhatjuk vissza, mintha csupán aludna, fiúk!

 - Én mindenesetre előbb gondolkozni akarok egy kicsit - vonult feszülten, aggódó ábrázattal a fürdőbe becsukva maga mögött az ajtót NamJoon.

 - Látott ez horrorfilmeket? - akadt ki HoSeok. - Nem szabad szétválni - tagolta szavakra mondatát, kihangsúlyozva mondanivalóját, kihúzta a fürdőszobából barátját, és együtt maradtunk YoonGi és az én ágyamon ülve.

Még mindig törtem a fejemet a történteken. Összerezzentem, amint újra előjött a kép a halott testről. De újra és újra lejátszottam a képeket, majd felpattantam, és a testhez léptem, megint beleléptem a szőnyeget vörösre festő anyagba. A takarót arrébb húztam, aztán a fénnyel jobban megnéztem a sebeket. Mélyek, szabályosak voltak, mint egy kés pengéje, de az aggasztó a nyakán figyelő szorításnyom volt. Hirtelen valaki mögém lépett, és megkocogtatta a vállam. Ugrottam egyet, megfordulva pedig a nőt fedeztem fel a kompról, felé világítottam, ő meg csak nézett engem, egyre szaporább lett a szívverésem, nagyokat nyeltem, valamit pedig tátogott, próbáltam kivenni, sikertelenül. Aztán YoonGi utánam jött, de nem látta a hölgyet. Szellem volna?

 - Van valami baj? - fogta meg a vállam. - Haló! - integetett arcom előtt kezével, mire a nő eltűnt.

 - Nincs, semmi, csak..mennyi van még napfelkeltéig?

 - Két óra, körülbelül - nyeltem egy nagyot, mire egy női sikolyt hallottam a folyosóról.

 - Ti is hallottátok? - gyűltünk össze ismét ágyam mellett. Mind a négyen a hosszú folyosón kötöttünk ki, hogy megtudjuk a sikoly okát. A négy fény egyike eltűnt a látókörből, NamJoon telefonja lemerült. Így még kevesebb fénnyel, de tovább mentünk, a padlón véres lábnyomok tűntek fel, amik a semmibe vezettek. A sötétből, minden irányból ordítás, sikolyok, durva fém koccanása valami kemény felületen hallatszott.

 - Eltűnt! Eltűnt! - hadarta egymás után HoSeok. - NamJoo.... - zuhant a földre. Körülnézve a legidősebb tagunk sehol sem volt, és ilyen helyzetben mind tudtuk, hogy mi történt vele, majd messziről hallottuk a fájdalmas hangját is.

Tanácstalanul haladtunk le a lépcsőn, a vaksötétben lépkedtünk lefelé, a recepciós pultot én láttam meg legelőbb, de vissza is léptem. A pult még friss vérrel volt fedve, a hátborzongató bútorok telefröcskölve az anyaggal. A padlón keresztülestem egy testen, ami a recepciós hölgyhöz tartozott.

A kanapé hátuljához toltam magam lábammal, és keserves sírásba kezdtem, a fülem pedig lefedtem a kezeimmel. Féltem, nem volt ilyenbe még részem, igazából azt sem tudtam, mi történik éppen. A halálfélelemtől remegtem, lehunytam a szememet is. A sikítások abba maradtak, de a szemeimet így sem nyitottam ki.

 - HoSeok! - hallottam meg YoonGi hangját távolabbról, majd egy pisztoly dördült. Egyáltalán nem is számítottam fegyver hangjára. Felugrottam a földről, és az ismerős alakhoz futottam. A mindig mosolygós barátunk feküdt a padlón, nem messze a lépcsőtől, a fejébe eresztett golyó által hagyott lyukból folyt a vér, amibe beletenyereltem, a kezeimre néztem, és a kint még mindig tartó dörgések utáni villámlások világították meg kezem.

A látványtól kiment a vér a lábamból, és elvesztve az egyensúlyom ültem le a földre. A sírás újra kitört belőlem, mikor a feljebbi szintekről hallottam az újabb fájdalmas, utolsó leheleteket.

YoonGi felrántott a padlóról, és szaladni kezdett velem, berontott egy földszinti szobába, egy kis helyiségbe, és bezárta kulccsal az ajtaját. Raktárhelyiségnek tűnt, mivel takarítószerek sorakoztak a polcokon, épphogy elfértünk köztük. A sírásom megállíthatatlan volt, láttam, éreztem a halott embereket. Egyre nehezebben vettem a levegőt, a szívem is a torkomban dobogott, a sok adrenalin nem hagyott lenyugodni. A velem egy helyiségben tartózkodó személy magához húzott.

 - Nem a te hibád ez, nyugodj meg, kérlek - próbált lenyugtatni. Kintről még mindig szűrődtek be a halálsikolyok, majd egyszer csak minden csendes lett. Elkezdtem remegni, az arcomra irányította a telefonja vakuját, aztán megsimogatta arcom, hogy ne féljek. A kilincset lenyomta valaki kívülről, majd próbált be is jönni, hirtelen a kulcs elfordult a zárban, és kinyílt az ajtó.

A hosszú, fekete hajú alak állt vizesen az ajtóban, hátulról a villámlás világította meg, a fehér ruhája ezúttal szinte fürdött a vérben, a kezében egy csurom vér kés díszelgett. Nyeltem egy nagyot, tudtam, hogy nem élem túl. Hirtelen YoonGi maga felé fordított, és megcsókolt, őszintén. Ekkor a nő, mikor újra ránéztünk elsírta magát, a kést eleresztette, az a földet érve koppant, megfordult, és eltűnt. Megkönnyebbülve, de még mindig gombóccal a torkomban léptem ki a helyiségből. A véres lábnyomokban pedig egy képet találtam, ami fénnyel megvilágítva megvilágosított engem is. Elraktam a zsebembe, majd HoSeok zsebéből kivettem a szobakulcsunkat, beletettem a 'Kijelentkezve' feliratú kosárba, utoljára körülnéztem még, az ablaknál a hajnalodás jelei látszódtak, így meg lett világítva az előtér, a vér fedett mindent, de nem tudtam csak úgy elmenni onnan.

A kérésemre minden egyes megtalált embert eltemettünk YoonGival a hotel kertjében. Minden ember arca, sebei beleivódott az emlékeimbe, az elmémbe. Egy perces néma csendet is tartottunk az egyesével elásott személyeknél. Majd elindultunk csak a saját telefonjainkkal és a visszaútra szóló jegyeinkkel, a többi holminkat a hotelben hagyva. A legelső kompra felszállva néztük, ahogy emelkedett a Nap feljebb és feljebb. A vizet pásztáztam, majd a zsebemből elővettem a talált fotót, a fekete hajú nő és férje üldögélt rajta. Dédmama, dédpapa, nyugodjatok békében. Elengedtem a fotót, azt pedig repítette magával a szél messzire. YoonGi hátulról megölelt, összefonta ujjainkat, amin még mindig a rászáradt vér volt, majd együtt sóhajtottunk.

 - Túléltük - nyomott puszit arcomra, majd együtt néztük tovább a tavat, amint fodrozódott a komp haladásával párhuzamban.

Egy barátunk csendben, a másik kínok között, a harmadik a saját keze által holt, de mi mégis az emlékükkel tovább élünk. Viszont soha vissza nem térünk a százhatos szobába.

~~~

Egy perces néma csend minden elhunyt szerettünkre.

To-Do List #10 ~ A perfect day

Szereplők: Kai (EXO)
OC: Sophie


~
Hirtelen egy nagy dudálás zökkent ki merengésemből, a buszmegálló mellett elhaladó sofőrök feszültségét érzem behatolni dombhártyámon.
- Miért mennek úgy az utakon, mint egy csapat állat? - sóhajtom magam elé. Begördül ekkor a busz a helyére, elfoglalok rajta egy tetszőleges ülést, majd a fülhallgatómat elővéve zárom ki a reggeli csecsemősírás, a hangosan beszélgető egyének és a közlekedés zaját. Csak bámulok ki az ablakon, mikor térlátásomnak köszönhetően látom, hogy egy személy megáll a soromban és az ülésre mutat, ugyan a zenétől, mi a fülembe szól, nem hallom a kérdését, de arrébb húzódom jelzésképpen.
Pár perc múlva az illető kikapja a fülemből a megnyugtató dallamokat, felé kapom fejem, mikor rájövök, ismerem.
- Jó reggelt, Sophie! - mosolyog rám fiúm.
- Neked is Kai. Csak a buszon szándékszol tudomást venni rólam? - tudni illik, hogy a suliban nagy hírneve van, mindenki érte omlik, de nem vállalta még fel, hogy együtt vagyunk. Az út további részében folytatom az elhaladó fák fürkészését, majd ahogy szokásosan a bejáratnál különválunk, mintha nem is ismernénk egymást, mintha talán az osztálytársi viszonyban kimerülne a dolog.
Az órák egymás után jönnek, viszont az egyik szünetben a mindig zsúfolt folyosón, ahol általában a legtöbb pletyka alapanyaga keletkezik, Kai közelít felém, amíg én a szekrényemet zárom éppen vissza.
- Sophie. - lép mellém határozottan a mögötte sorakozó lánytömeggel.
- Mit szeretnél? - mély barna szemeibe nézek, ami egyszerűen ellenállhatatlanná teszi és ezért is bomlanak érte annyian. Füttyent egy nagyot, mire a diákok összessége egyszerre megáll, újra felém fordul miközben minden egyes szempár minket néz.
- Téged. - suttogja. - Én ezt a lányt akarom mindenki közül. - emeli feljebb hangját a focista alkatú srác, hogy mindenki hallja.
- De..de..de Kai.. - hisztizik be mögötte a lánycsapat.
- Mostantól felvállalom, hogy ő a barátnőm. - letérdel elém ekkor hirtelen, a kabátjából előhúz egy szál vörös rózsát nekem címezve.
Pirulva átveszem, majd az egész napot velem tölti a suliban is. Hazafelé már öt körül jár az idő, de mi még mindig a sötétedő, decemberi utakat járjuk. Egyszer csak egy olyan úthoz érünk, ahol a fagyott út csillog az utcai lámpa fényétől, páromra mosolygok, elkezdek csúszkálni, mire lassacskán Kai is becsatlakozik a bolondozásomba. Felnézek az égre, ahonnan fehér pontokat látok esni. A lassan szállingó pelyheket enyhén fújja az északi szél. Mindent hó fed nem sokára. A patakok is lassabban folynak az ilyen hideg időkben felkészülve a mínuszok okozta fagyra.
Kinyújtottam kezem, hátha tenyeremben elkapok pár apró, de mégis különböző hópelyhet.
- Mi lesz, ha mindent elér a fagy, a vég? - fordulok fejemmel a mellettem álló személy felé.
- Akkor én ott leszek egy forró teával a kezemben. Nem hagynám, hogy az egyetlen reményem az életben megfagyjon.- elpirulok, kezébe veszi óvatosan arcom, mélyen szemembe néz. - A szerelmünk nem fagy meg soha.
Kezeit leveszem arcomról, megfordulok, lehajtom fejem, majd valamiért bekönnyezem és már csupán a szűz hóba eső könnyeimet látom. Az okát sírásomnak nem tudom viszont.

Hirtelen elkezdem érezni kezeit magam körül, érezni kezdem melegségét. Megfordít, államat felemeli, hogy szemembe nézhessen. Fájdalmasan ránézek. Hajamon elolvaszt egy hópelyhet, majd elengedve tincset megszólal.
- Miért sírsz? - kérdi kedves hangon.
- Nem tudom magam sem, igazából talán öröm könnyek.
- Ne sírj többet, kérlek. - ölel át vállam felett. - Gyere, csúszkáljunk még, akkor felvidulsz. - húz magával vissza a csúszós felületre. Aztán egyszer úgy kisiklik a lábam magam alól, hogy magammal rántva Kait elesek, ő hátára én meg rá érkezek, de csak nevetve nézünk egymásra. Lassan csöndbe maradunk, bámulunk egymás szemébe, hátamra hullnak az apró pelyhek, de nem zavar, mert talán ez az a pillanat az életemben, amikor semmi az ég világon nem érdekel, mert vele vagyok. E percek első találkozásunk emlékét idézik fel bennem, a havazást, a balesetből egymásra borulást, a szerelmes pillantásokat.
Feltápászkodva elindulunk az emeletes házig, hol én lakom. Az idő csakis ellenünk dolgozik, mert pár perc alatt a célunkhoz érünk. Fájdalmas búcsút kéne vennem tőle, mert szüleim nem éppen kellemesen fogadják jelenlétét. Úgy döntök hát, hogy barátom is magammal húzom a lépcsőházba, ahol melegebb van, mint kint, leülök az első lépcsőfokra, mosolyogva magam mellé húzom szerelmem.
- Nem kéne haza menned? - fordul felém.
- Itthon vagyok.
- Nem fognak leszidni, mert a lépcsőházban vagy és velem? - vált aggódó hangnemben.
- Nem érdekelnek a szüleim most. - bújok hozzá átölelve karját.
Hűvös a levegő ugyan, de Kai átadta melegét nekem. Így alszunk be, és így lett ez életem legszebb és legemlékezetesebb napja, vagyis tökéletes.

To-Do List #9 ~ Better fate

Szereplők: KiBum (SHINee)
OC: MyungHee


A dolgok elfajulhatnak. Rengeteg fiatal hal meg apró dolgok miatt. Szülői nemtörődömség vagy szerelmi bánat okozza, mindegy. Ha az embernek fáj valami, képes a legvégsőkig elmenni, ha nincs kinek elmondania azt. A világon nincs már így is elég gyilkosság, még valaki öngyilkos is lesz egy idő után...

~

Nagyra vágyó vagyok, ha csak el szeretnék szabadulni a gondterhelt életemtől?

Szüleim a jogi pálya felé zavarnak, de minek, jól keresnek, ennyi. Haza akarok menni. Egy olyan otthonba, akarok hazatérni, ahol elfogadnak úgy, ahogy vagyok, nem mondják, lányom, tanulj keményebben, mert nem lesz életed.

Érezni szeretném a tavaszias szellőt az arcomon, talán egy mezőn üldögélve. Valakivel, akit szeretek esetleg. 

Helyette itt ücsörgök a dohos, koszos, mihaszna tanterembe. Kifelé bámulok az ablakon, többször rám szól tanárom, de mielőtt még megkérne, hogy fáradjak ki, ugyan nem hangoskodok, de inkább kimegyek. Utánam néznek osztálytársaim, de mit érdekelne az engem.

Egyenesen, cuccommal együtt, rohanok keresztül a folyóson, ki az intézmény kapuin, majd csupán a híd korlátja állít meg.

Elegem van az életemből, a legboldogabb óráim akkor vannak, mikor álmaimban járok, de ekkor is kiszakít álmodozásomból szüleim veszekedésének zaja.

Átmásztam a korláton, épphogy egy kezemmel fogtam azt. Egy árva lelket sem rendít meg tettem.

Mikor épp ugrottam volna a hideg, kéklő vízbe egy fiú hangja szólított meg.

- Ugye nem ugrasz le? - lépett közelebb óvatosan.

- Van más választásom? Nem hiányoznék senkinek. - válaszoltam hátra se nézve.

- Ezt nem értem én. Mi olyan történik az emberek életében, hogy véget kell vetniük mindennek?

- Nem értheted. - vágtam fejéhez.

- Magyarázd el nekem. - fogta meg kezemet, ami a korláton nyugodott.

Megfordultam, majd átsegített a fémrúdon.

- Nem fogom neked megköszönni, hogy megmentettél talán egy jobb élettől. - kaptam fel vállamra táskám és indultam el az egyik irányba.

Nem néztem hátra, nem is érdekelt az a fiú. A mély barna szemei, a... nem érdekelt.

A nap folyamán császkáltam a városba, vissza nem mentem a suliba, minek is mentem volna?

Másnap újra belefutottam a hídi megmentőmmel.
- Szia. - mosolygott. - Megint lógsz a suliból?
- Te se tűnsz többnek nálam, akkor is lógsz?
- Igen. - vonta meg a vállát nevetve. Oh, istenem, az a nevetés.
- Mi a neved? - égetett a kérdés.
- KiBum. - dőlt neki a híd korlátjának hátával.
- Nem vagy helyes gyerek, ne játszd azt. - cukkoltam.
- Inkább mondd, mi a neved?
- MyungHee. - mutatkoztam be.
- Örülhetnél, megmentettelek ahelyett, itt cikizel?
- Ki cikizett?
- Helyes vagyok? - vágta be magát pózba.
Igen, minden irányból, minden megvilágításban, helyes vagy, anyám..
- Hm. - vágtam so-so képet.
Beleharaptam alsó ajkamba, mikor közelebb lépett.
Az amúgy forgalmas híd számomra megszűnt, csupán KiBumot láttam magam előtt. A járókelők sokasága eltűnt.
Soha nem éreztem ilyet, minden tagom bizsereg, végre boldog vagyok, pedig alig ismerem, sőt a nevén kívűl semmi egyebet sem tudok róla, de ez miért izgatna egy magam fajtát?
- Nem kell meghálálnod, hogy megmentettelek. Sétálj velem kicsit. Az is elég lesz.
- Rendben. - bólintottam. - Mesélsz magadról kicsit?
- Meg szeretnél ismerni? - húzta fel szemöldökét mosolyogva. - Hát rendben, hol kezdjem? Kim KiBum, tizenhat éves vagyok, a szüleim alig foglalkoznak velem, ezt lehet, hogy a sulihoz való hozzáállásom miatt teszik.
- KiBum, ha meghálálom, hogy megmentettél, akkor megígéred, hogy járni fogsz rendesen suliba?
- Ha te is ezentúl. - kötötte ki.
- Rendben. - ráztunk kezet. Az érintése puha, selymes, kedves volt. Mosolygása megnyugtatott, mosolygásra késztetett. Ajkai teltek, puhának tűnőek.
- Mi az álmod?
- Hm? - szakított ki merengésemből. - Öhm, hát, régen, amikor még általánosba jártam, szerettem lovagolni, jó is voltam benne, de aztán valahogy akkor történt, amikor meghalt az egyik lovam. Utána nem akartam többet másikra ülni. - figyelmesen hallgatott, ahogyan az élettörténetemet meséltem neki. - És te?
- Hát, nem is tudom, nem olyan fiús dolog, de nagyon szerettem volna divattervező lenni. Mert a ruhákat imádom, de ez is valami folytán meghiúsult ez a tervem.
- Én segítek. - jelentettem ki, ami életem legboldogabb éveinek kezdetét jelentette.
Ezek után mind a ketten egymásnak segítettünk a céljaink elérésében. Egy ideig még azt sem tudtuk, a másik hol lakik. Közel kerültünk egymáshoz.
Majd egy nap körülbelül két évvel ezek után újabb biztatásra került sor.
- Menni fog. - szorította meg kezeimet tenyerei között.
- Nem, nekem nem fog menni, KiBum.
- Ne is mondj ilyet. - nézett mélyen a szemembe, hirtelen közelebb hajolt egy csókot adva. - Remélem, majd megérdemled a következőt is. - kacsintott elengedve kezeimet, hogy mehessek.
Az első csókunk. Ez örökké megmarad bennem. Felültem lovamra, sóhajtottam egy határozottat.
Nem jutottam volna el idáig sem, ha nincs KiBum, igazából ha nincs ő, én már rég alulról szagolnám az ibolyát, hogy a régi kifejezésekkel éljek. Nem lett volna ruhatervezőszakon éltanuló ő sem nélkülem. 
Elkezdődött hát a versenyem, lovam remekül helyt állt. Ugrott ha kellett, tudta, mit kell csinálni.
Büszke voltam rá, főleg mikor megtudtam, első helyezést ért el az én négy lábú kis bajnokom.
Annyira hozzánőttem, mióta újra elkezdtem lovagolni, mint anno a régi lovamhoz.
KiBum gratulált egyből, miután megtudta az eredményt. Magához húzott, megcsókolt, aztán rám vigyorgott.
- Mivel megérdemled. - felnéztem csillogó szemeibe, tudtam, többet nem szabadulok mellőle.
A béna öngyilkossági kísérletemnek legalább volt egy jó indoka. Megismertem egy csodás fiút, aki tényleg szeret, aki megmutatta el tudom érni az álmomat, ha akarom és segít is benne ha kell.
Talán többször nem is kell magam a híd széléig kergetni többet.
De be kell vallanom, nem bántam meg semmit.

To-Do List ~ #8 The boy next door

Szereplők: Tae (BTS)

OC: Alice

Hány éve már? Taevel már vagy hét éve barátok vagyunk. Kitárgyaltunk mindent egymás között. A csajos ügyeit is sikerült elrendeznem, de egy nap..
- Alice, légyszi rejts el! - könyörgött lakásom ajtajában szomszédom, Tae.
- Már megint egy csaj? Menj vissza, elintézem.
Visszaküldtem lakásába majd tíz percre rá én is beléptem.
- Ki ez a csitri? - rontottam be, mint egy féltékeny barátnő.
- Neked barátnőd van? - kerekedett el a szeme a csajnak majd elkezdte összepakolni dolgait.
- Figyelj, Alice, én... - játszott rá Tae.
- Nem, nem..meg se lássalak..te meg elmehetsz. - szóltam a csajra, aki ki is rohant. - Ki volt ez a csaj? - ordítottam még rájátszva. - Tae, én..
Hirtelen közelebb lépve egyik kezével derekamat fogva magához húzott és megcsókolt. Ez mind két másodperc alatt történt meg. Én meg csak néztem, hogy mit művel.
Viszont nem toltam el magamtól.
Egyre hevesebbé akarta tenni a csókot, amivel nem is ellenkeztem. Nyakam kezdte csókolni. Majd már éppen kezdett volna a fal felé tolni amikor elfutottam. Megálltam öt méterre tőle.
- Mit művelsz? Barátok vagyunk. Már hét éve. Nekem az a dolgom, hogy a csajaid üldözzem el. Ezentúl légyszíves old meg magad. - haraptam alsó ajkamba.
- Alice! - szólt utánam amikor kimentem lakásából és berohantam ajtómon magam mögött becsukva azt. - Alice.. - kopogott be. - Nyisd ki, megmagyarázom.
- Tae, barátok vagyunk. Ennyi. Nem lesz több. - szóltam át az ajtón. - És tudom, ezek után kínos lesz minden.. - sóhajtottam utána elmentem az ajtó mellől. Leültem kanapémra, hogy eltereljem gondolataimat.
Az elkövetkezendő napokban, hetekben bármikor összefutottunk a folyosón vagy bárhol kínos csend állt fel.
~
Három hét után szinte minden ugyanolyan volt, mint régen kivéve az emlékek. Nem volt már kínos csend, beszélgettünk.
De mikor vagy már a harmadik randipartnerem lemondta szomorúan kullogtam haza, a folyosón összefutva Taevel.
Csak mosolygott rám köszönésül, de én nem mosolyogtam vissza rá. Ezért mellém lépve kérdezte:
- Mi a baj?
- Semmi, megint egy újabb randit mondtak le.
- Gyere ide! - nyújtotta szét karjait, hogy vigasztalásul megöleljen.
- Te vagy a legnormálisabb fiú és ezt egyre jobban érzem.. - motyogtam már mellkasába.
- Gyere be egy kicsit, beszélgessünk. - hívott be lakásába.
- Minden olyan lett, mint régen, de én ezt nem hiszem el.. anyám azért zaklat egy hete, hogy van-e már barátom. - ültem le a kanapéjára. - De ha végre találnék is egyet.
- Jaj, te! - huppant le mellém Tae hátradőlve a kanapén.
Szemébe néztem és késztetést éreztem arra, hogy átöleljem.
- Tae, szeretem, hogy mindig meghallgatsz, hogy mindig megnevettetsz ha kell. Mindig számíthatok rád. - bújtam hozzá átölelve.
- Ezt úgy hívják, hogy barát, Alice. - mosolygott.
- Tudom..
Ismét felnéztem íriszébe, de csak pár centire volt arcunk, szánk egymástól.
Tekintete szám és szemem között cikázott. Szívverését hevesebbnek éreztem egyből.
Láttam a tehetetlenséget szemében így hát azt a pár centit én tettem meg szájához.
Megcsókoltam, de ő is kapcsolt és visszacsókolt. Ölébe ültem és úgy néztem újra mély barna szemébe, amitől eláll mindig a szavam is.
- Te hülye! - mosolyogtam bele a csókba.
- Én vagyok a hülye? - vigyorodott el.
- Inkább csókolj meg. - nevettem el magam.
Annyira örülök, hogy behívott.
Hogy több éve a barátom már, a szomszédom. Szinte bátyámnak tartom, de inkább nem, mert a bátyámmal nem csinálnék ilyeneket.

*Két héttel később*
- Anyudnak bemutatnál egy magam fajtát?
- Úgy érted egy olyan nőcsábászt, aki a lánya fejét is elcsavarta? Nem. - ültem Tae mellett a kanapémon átrakva lábaim az övéin. - A fiúmat fogom bemutatni neki. De az apám véleményétől én is félek.
- Ráér a találka szerintem. - jelentette ki amikor valaki kopogott. Odamentem az ajtóhoz és kinéztem. Mivel láttam, hogy a házmester az lecsittegtem Taet.
Mikor a lépések távolodtak az ajtótól sóhajtottam egyet.
- Ki volt az?
- A házmester. Nem fizettem még, de a munkahelyemen is gázok vannak ezért keres folyton. De úgyis kirakja a szűrőm.
- Van egy ajánlatom. - pattant fel a kanapéról és lépett mellém.
- Mi az?
- Odaadom a tartozásod, hogy ne rakjanak ki. Egy feltétellel.
- És az mi? - néztem fel rá.
- Utána hozzám költözöl. - vigyorodott el.
- A tied az egy legénylakás. Kíváncsi sem vagyok arra, hány lány fordult meg az ágyadban.
- Veszek másikat.
- Komolyan mondod?
- Igen.
- Akkor rendben. - mosolyodtam el.
Elrendeztük az ügyeket a házmesternél majd megtörtént a költözés. A nem egy napos költözés..
Egy nap úgy értem haza, ami már Tae lakása volt, hogy Tae vett egy új ágyat.
- Jó lesz? - vigyorgott.
- Tényleg vettél egy új ágyat, Tae? - nevettem el magam.
- Miért? Új kezdet. És tudod, - fogta meg a kezem. - ebben az ágyban te leszel az egyetlen lány, aki megfordul.
- Annyira sz.. - még nem mondtam ki egyszer sem azt a szót. - Szeretlek. - jelentettem ki átölelve.
- Én is szeretlek! - karolta át a derekam.
- Ne legyél nyálas. - pirultam el.
- Nem tudom, hogyan bírtam ki több, mint hét éven át a csókod nélkül.
- Nyálas! - pfujoztam le Taet.
- Jó akkor hagyjuk. - huppant le az ágyra. - Akkor nem leszek nyálas, se romantikus. Ennyi erővel akkor agresszív állat is lehetnék.
- Ne sértődj már be. - ültem le mellé. - Csak húztam az agyad.
- Tudom én.
Pár perc után újra megszólalt.
- Hogyan is találkoztunk?
- Középsuliban. Első nap kilencedikben. Leültél mellém és beszélgetni kezdtünk. Aztán így alakult, hogy egymás mellé is költöztünk.
- Tényleg. - nosztalgiázott magában.

*Pár évvel később*
- Első nap leültem a gólyatársam mellé, beszélgetni kezdtem vele. Aztán csak eltelt ez a tíz év. Azóta is nagyon örülök annak, hogy leültem melléd, Luna. Szeretlek, ahogy olvastam egyszer.. egy férfinak három nőt kell szeretnie életében. Az anyját, a kedvesét és aki őt anyának hívja majd.
- Tae.. - könnyeztem be, mire a násznép is elolvadt már. - Ne legyél nyálas. - nevetett velem együtt mindenki.
- Nem változtál semmit.
- Tudom én. - mosolyogtam bekönnyezve, mire a pap összeadott minket pár szóval.
~
Ne mondd azt, hogy nincs ember a Földön, aki szeretne.
Bár nekem nem kellett messzire mennem. A szomszéd fiúba szerettem bele.
Egyszer és Mindörökké..

To-Do List ~ #7 A different relationship

Szereplők: HoSeok; Jimin; NamJoon (BTS), MinJi (2NE1), TaeYeon; YoonAh (Girls' Generation)
OC: SooRin


A legmacsósabbnak vélt fiú. Ő a lányok bálványa. Utána esedeznek. Jómagam is. De egy probléma van. Én fiú vagyok. De mivel a fiúkhoz vonzódom, ezért a lányokkal sokkal többet beszélgetek, fiú haverjaim is csak pár van. De pont emiatt jött egy fordulat az életemben.

A lányok körébe leültem, mert nagyon beszélgettek valamivel.
- Ezért HoSeoknak van a legtöbb esélye. - fejezte be utolsó mondatát SooRin, aki úgymond a legjobb barátom volt az osztályból, de valójában a ikerhúgom.
- Mi van? - kerekedett el a szemem, mikor megfordítottam a széket és úgy ültem le rá.
- Oh, Rinnie olyan egy sztorit mesélt. - lelkesedett fel MinJi.
- Valaki mondja már el! - néztem körül az arcokon.
- Jó, gyere közelebb. - szólalt meg SooRin majd közelebb hajoltam. - YoonAh hallotta, hogy Jiminnel valami problémák vannak. - suttogta fülembe.
- Mi? - kaptam fel fejem.
- De nem olyan, hanem az identitásával kapcsolatban. YoonAh úgy hallotta, hogy Jimin a fiúkra bukik. - susogta tovább fülembe.
- Ez sok mindent megmagyarázna. - vontam meg a vállam.
- Ennyi? Komolyan csak ennyi? Ez azt jelenti, hogy neked több esélyed van, mint bármelyik lánynak.
Rólam nyíltan tudja az egész osztályom, de Jimin? Dehogy..
Lazán a vállam felett elnéztem és a terem másik végében ülő Jimint vizslattam. Szokásosan sok csaj vette körül, akik bomlottak érte.
- Ez lehetetlen, lányok.
- Kérdezzük meg. - vetette fel az ötletet TaeYeon.
- Ilyet nem szabad megkérdezni. - morogta húgom le őt.
Én továbbra is Jimint néztem. Míg körülötte beszélgettek, összeért tekintetünk, majd kacsintott.
Nagyokat pislogva fordultam vissza.
Mikor becsöngettek, a matek tanárunk egyből belépett, majd hozzáfogott a szokásos mondandójához.
- Na, gyerekek, kijavítottam a dolgozatokat. Egy meglepett tényleg. A többiek hozták a szintet, még hogyha az nagyon is alacsonyan van, TaeHyung. - nyújtotta át dolgozatát TaeHyung.
- Mit akar tanárnő? Így is kettes. Ez tök jó.
- Ez tök jó, az érettségin is tök jó kettessel átmenni? - fordult hátra a tanár, de közben adogatta ki a dogákat kezéből.
Néhány helyen mondott pár szót.
- Hármas lett. Ez az! - forgattam dolgozatom kezemben.
- És akin meglepődtem, az Jimin. Négyes. A múltkori egyes után, szép teljesítmény. - nyújtotta át Jiminnek is dolgozatát.
- Biztos puskázott. - szólalt meg NamJoon.
- Ahogyan te? - nevettem el magam.
- HoSeok, maradj csendben. - mordult rám NamJoon.
Szünetben épp mikor kiment a tanár Jimin felállt székére és elkezdett ordítani.
- Betartom az ígéretem! Ma házibuli nálam és az egész osztály jöjjön ám!
Mindenki ujjongásban tört ki.
- Ti jöttök? - lépett mellénk Jimin.
- Nem hiszem. - ráztam fejem.
- Mindenki jön, pénteken milyen programod lehet?
- Nem akarok menni? - álltam fel helyemről, de Jimin megakadályozta, hogy elhaladjak mellette.
- Akarsz. - súgta fülembe.
Majd a helyére ment. Visszaültem helyemre és rájöttem ezt az egészet lefilmezte húgom.
- Rinnie. A fiúkra bukik. - jelentettem ki ajkaimba harapva.
- Ne élvezzél már el tőle, HoSeok. Csak válassz ki egy jó elegáns ruhádat vagy mittomén és utána le akarja majd venni rólad. Tudom is! Azt a kék zakót. - míg SooRin teljesen beleélte magát, hogy mégis mit vegyen, vegyek fel a tavaszias időben addig én a lehetséges kimeneteleken gondolkoztam.
~
Megfogadva SooRin tanácsát, dzseki helyett a kék zakómat vettem fel a fehér felsőmre, amihez szintén Rin tanácsára hagyatkozva a fekete farmerom vettem fel.
Átmentem SooRin szobájába, mert állítólag MinJi, akivel beszélt, tudja az utat Jimin házához.
Így együtt SooRin, MinJi, YoonAh, TaeYeon és én indultunk el az adott házhoz.
És amikor megláttuk a kertben bulizókat, tudtuk jó helyen járunk.
- Hát hello! - köszöntött minket a házigazda, aki már cseppet sem volt józan. - Az italokat arra, a mosdót arra találjátok. - mutatott két különböző irányba. - Jó szórakozást lányok! - jelentette ki majd vállam felett átkarolt. - HoSeok, csak eljöttél?
- Volt más választásom, Jimin? - vettem le vállamról izmos kezét.
- Egy középiskolásnak mindig kell egy kis kikapcsolódás.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Te a fiúkat szereted? - ordítottam a hangos zene miatt.
- Mi?
- Te a fiúkat szereted? - léptem közelebb hozzá megismételve a fülébe.
- Majd kiderül, HoSeok. - kacsintott, majd visszament az ajtóba köszönteni az érkezőket.
Leültem a kanapéra, de azonnal leparkolt mellém SooRin.
- Nem fogsz itt üldögélni ha tudsz táncolni, HoSeok.
Felrángatott a kanapéról és be kellett mutatnom azt, amit csak dance machinenak hív. Lényegében tánc. Mindenki tapsolt ujjongott, ezért élvezettel folytattam.
De végül én is kifáradtam, így kezembe adtak egy jó erős piát pihenésképpen.
A sokadik kör után a pia már félig elhomályosította az agyam. Valahova leültem, már pontosan nem emlékszem, szerintem a padlóra és leült mellém Jimin.

Átrakta kezét a vállam felett, mikor ránéztem és felé fordítottam fejem ő számra nézett. Kicsit nekem is odatévedt tekintetem, de csak elfordítottam fejem.
- Holnap ráérsz, HoSii..? - sóhajtott.
- Miért?
- Elmehetnénk valahova.
- Phf! - nevettem el magam.
Körülnéztem, már mindenki dülöngélt jobbra-balra, valakik éppen meglátogattak egy szobát, de a menekvést a válasz elől nem találtam szememmel, vagyis SooRint. Már megint eltűnt..
- HoSeok! - ordította túl a hangos zenét majd megfordította fejem és úgy nézett szemembe.
Igaz, nem túl férfias, de elolvadtam tőle és minden tagom beleborzongott mély barna szemeibe. Egyszerre elengedett az összes izmom és feszült meg mindenem várva, most mit tesz.
- Jó. - pislogtam rá majd felkeltem mellőle.
- Ehj! Itt mer hagyni, azok után, mit kérdeztem tőle.. - pufogott magába Jimin.
- Gyere velem. - vontam meg vállam.
- Megyek! - és mint egy kis pincsi jött utánam.
- Jimin, te ennél férfiasabb vagy.
- Te meg máshol tekergesd a csípőd, ne a táncparketten.

Az este második felében végig mellettem volt Jimin. A lányok még mindig rajta lógtak. De láttam rajta, nem izgatja. Oké, Jimin, kiderült, ahogyan megmondtad.
Mikor SooRin végre előkerült egy fiú volt oldalán.
- Hol voltál? - jött ki belőlem az aggodú bátyó, ami nagyon ritkán jön elő nálam.
- Te is elvoltál, én meg beszélgettem YoonGival. - mutatott a maga mellett álló szőkeségre.
- HoSeok, ikrek vagytok, de mégis különböztök. - mondta ezt tök nyugodt hangnemmel.
- Elrabolnám kicsit a húgom.
- Tessék, a te húgod volt előbb. - vonta meg vállát majd arrébb lépkedtem SooRinnal.
- Mi az? - kérdezte.
- Jimin holnap el akar menni velem valahova.
- Akkor igaz! - vigyorgott diadalmasan.
- SooRin! Mit mondjak? Azt mondtam, jó, de hát..
- Akkor min görcsölsz, legyél férfi és kész! Én meg megyek, oké?
- Mármint haza?
- Hát mondjuk. - nevetett.
- Csak vigyázz magadra!
- Oké. Oké. - veregette meg a vállam.
Ennyire emlékszem az estéből. Meg arra, hogy még ittam valamennyit. Talán, kicsit sokat.

Reggel arra eszméltem, hogy egy cellában ülök, mellettem és körülöttem egy páran a buliból.
- Mi történt? - fordultam Jimin felé.
- A szomszédok feljelentettek minket. És most itt ülünk. - magyarázta.
- Ahj! A szüleim meg fognak ölni. - sóhajtottam hátra hajtva fejem. - És SooRin?
- Ő már nem volt ott mikor ez történt.
- Akkor jó.
- El akartunk menni valahova. - jegyezte meg. - Ez jó? - mosolygott.
- Itt is velem vagy és együtt vagyunk. - nyúltam kezéért, amit ölébe rakott.
- Igen. - fogta meg kezem. - Együtt. - suttogta mosolyogva.

~

Hinni kell a dolgokban, hogy megtörténnek maguktól. Csak várj és talán észrevesz valaki.

To-Do List ~ #4 A kiss from him

Szereplők: ChaeRin; MinJi (2NE1), Zelo (B.A.P), TaeHyung (BTS)

~

,,Nem mindig kapjuk meg azt, amit akarunk.."

Én erre annyit mondok:

,,Azért próbálkozni szabad, nem?"

~

,,Ott van!" Ordította a fülembe a szokásos mondatot barátnőm.
Hogy kiről volt szó? Zeloról. Arról a fiúról, aki minden rosszba benne van, graffitiket is csinált már, igazi gördeszkás rossz fiú. Ezért is, ami persze nyilvánvaló, tetszik nekem. Mindenki azt mondja, hogy miért tetszik nekem, "ő csak egy szokásos rossz fiú, amilyet bárhol máshol találok", de nekem ő kell.
- Hali! - biccentett felém, amikor szekrényemnél álltam barátnőmmel, ChaeRinnel.
- Szia. - köszöntem, mikor felénk kanyarodott és megállt előttem.
- Nincs kedved ma eljönni lógni velem és a haverjaimmal? - megigazította táskáját vállán majd bele túrt bordós vörös hajába, amitől szabályos halmazállapot változáson mentem át.
- De. - mondtam határozottan.
- Akkor gyere! - fogta meg kezem majd kihúzott az épületből.
Rohantam, ahogyan csak bírtam majd térre érve megállt. Üres volt, mert még tanítási időben voltunk. Magához fordított és felnéztem a minimum egy fejjel magasabb fiúra.
- Graffitiztél már valaha? - kérdezte egy félmosolyt felvéve.
- Nem.
- Te jó kis lány. Miért nem hívtalak el előbb? Ittál már valaha? Elviseled ha cigiznek körülötted vagy te is cigizel?
- Mi ez kihallgatás? Amúgy nem és nem.
- Keresztény családban nőttél fel vagy mi? - nevette el magát. - Változtatunk ezen. Ugye nem képzeled magad apuci kicsi lányának?
- Nem.
- Akkor jó. - vett fel egy ravasz mosolyt arcára. - Igaz, hogy tetszem neked? Csak válaszolj.
- Hát..igen.
- Okés, semmi problémám nincs veled. Sőt.. - húzott magához. - Olyan jó csajt csinálok belőled, hogy irigykedni fogok, de persze nem adlak senkinek.
- Miért akarsz megváltoztatni? - közben persze elpirultam kissé.
- Szerintem egy kis változtatás senkinek sem árt, de nem azt mondtam, hogy mindenképpen ezt kell csinálnod. Csak kirángatlak az unalmas hétköznapjaidból, amíg még fiatal vagy. Ennél fiatalabbak nem leszünk.
Az összes szavát csak úgy ittam befelé. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ennyire közel vagyok hozzá, plusz még a kezem is fogja, a szemembe néz, meg..ah...ha én itt nem halok meg, akkor viszont sehol.
Közelebb hajolt, eljött az amit már vagy két éve várok, megcsókolt.
Egyesen elolvadtam, ahogyan összeért ajkunk, majd a heves csók, amit adott, mutatta pluszban, hogy tényleg "rossz fiú".
- Ki ez a csajszi? - lépett mellénk egy srác közben méregetett engem.
- Hagyd őt, TaeHyung. - távolodott el tőlem Zelo, de utána átkarolta vállam.
- Értem én. - vigyorgott.
- Hol hagytad, MinJit? - kérdezte TaeHyungtól még mindig engem átkarolva.
- Rólam beszéltél? - lépett körünkbe egy rövid vöröses hajú lány pár fiúval mögötte.
Jól elbeszélgettek körülöttem keresztbe beszélgetve, de semmit nem értettem. Zelo még mindig vállamon nyugtatta kezét és úgy beszélgetett. Rám nézett majd elmosolyodva előszedte táskájából kilógó gördeszkáját. Felállt rá, elkezdte hajtani körülöttem körözve.
- Kipróbálod? - mosolygott rám.
A többiek elbeszélgettek rólunk minket méregetve, amint engem tanított deszkázni a félisten Zelo.
Gyakorlás címszóval megengedte, hogy azon menjek, ahova elindultunk.
Egy lepukkant házhoz mentünk, ami már szinte tele volt lyukakkal. Mindenki előkapta a festékeket, majd telefújták a házat mindenfélével. Álltam és néztem ahogy dolgoznak.
Nem értem. Nem értem, miért tiltják a graffitit. Ez a pár ember, akikkel vagyok, jobbnál jobb dolgokat festenek a ház falára, amivel csak feldobták a kinézetét.
MinJihez léptem, aki éppen elkezdett egy újabb művet.
- Te is szeretnél fújni valamit? - állt meg rám nézve.
- Nem, nem. - mosolyogtam.
- Várj csak. - kezdett el kutatni zsebében.
Elővett egy vörös rúzst.
- Szabad? - nyújtotta szám felé, mire bólintottam.
Berúzsozta számat, majd megnéztem telefonomban, hogy áll.
- Nem rossz. - vigyorogtam.
- Tök jól áll, mit akarsz? - nevette el magát. - Zelonak is tetszeni fog, nyugi.
- Nem vagyok vele együtt.
- Csókolóztatok is, akkor? - kerekedtek el szemei.
- Igazából ma beszélgettem vele a legtöbbet.
- De már megcsókolt? - röhögött. - Mindegy. Remélem körünkben maradsz.
- Hát, én nem ilyen vagyok. - vakartam meg tarkóm.
- Én is ezt mondtam TaeHyungnak, de hát.. - mosolygott.
Sötétedésig kint maradtam, amikor szüleim felhívva hazarendeltek.
Zelo hazakísért, majd újabb csókot adott elköszönésül.
- Jól áll a vörös. - karolta át a derekam, én meg vállát.
- Bemegyek. - vettem le kezeimet.
Még egy utolsó csókra visszarántott, majd úgy engedett be.
Persze szüleim lecsesztek, hogy hol voltam, de csak Zelo járt a fejemben még a veszekedésük közben is.
~
Az elkövetkezendő napokban délutánonként mindig Zeloval, MinJivel, TaeHyunggal és a többiekkel voltam.
A spórolt pénzemből vettem magamnak egy deszkát és persze rúzst is.
Mondhatjuk azt is, hogy megváltoztam. A stílusom is megváltozott. Kipróbáltam a graffitit is. A cigizésre rá akartak szoktatni a többiek, de elutasítottam. Az már túlzás.
Krystallal viszont összevesztem, mert alig vagyok vele és szerinte túlságosan megváltoztam.
A suliban már lenéznek, de az egyik lány, nevén nevezve YoonAh, féltékeny rám, hogy miért nem előbb ment Zelo után.
~
Egy hét telt el mióta Zeloval először maradtam kint. Azóta a folyóson is úgy közlekedünk, hogy átkarolja vállam. A tanárok csak néznek, hogyan változtam meg ilyen hirtelen, ahogy azt a jegyeim is mutatták.
A szüleim el is tiltottak Zelotól, míg ki nem javítom jegyeim. Persze, hogy próbáltam kikerülni a szobafogságot, de hát csak arra került a sor.
Egy hétig tényleg tanultam normálisan, majd javultak is jegyeim.
Viszont el kellett döntenem, hogy mit is akarok. Lógni a suliból vagy keményen tanulni a jövőmért.
Szeretem Zelot, de nem lesz jövőm..

Ültünk Zeloval egy téri padon hétvégén, mikor már kiengedtek.
- Segíts dönteni, Zelo. - bújtam hozzá. - Ez nem fog egyszerre menni. A tanulás és lógás nem megy együtt.
- Neked kell döntened.
- Mi lenne, ha hétvégente lógnánk délután. Nem mondom, hogy te csak hétvégén, de én akkor jönnénk ki.
- Idén érettségizünk, nekem meg van a kettes mindenből, de gondolom te nem éred be ennyivel.
- Nem hát, főleg szüleim nem..
- Tudom, mennyire fontos ez neked. Ezért legyen egy megegyezésünk.
- Figyelek.
- Van még körülbelül öt hónapunk. Addig nem kaphatsz csókot tőlem. Akkor talán ha nem lesz kettesed az érettségidben. Rendben?
- Szívatsz. - bújtam hozzá. - De legyen. - dünnyögtem mellkasába.
~
Több hónapig max ölelést kapok tőle, de megéri-e?
~

*Öt hónappal később*
*Az érettségi napja*

Majd beledöglöttem a tanulásba, éjjeleken át virrasztottam, hogy mindig jó jegyeket kapjak és sokat tanultam az érettségire is.
- Kezdjétek. - szólalt meg az érettségiztető tanár majd több órányi öttusa következett.
Utána még szóbeli, ami alatt végig remegett lábam, de nagyot nyelve sikerült kinyögnöm, amit kellett.
Végem..esküszöm, ha most nem tudom meg, milyenek a jegyeim földhöz vágok valamit. További pár hét még mire megtudom, ami most a halálomat jelzi.

Minden nap kínszenvedés volt átélni, hogy látom Zelot, de mégse mehetek közel hozzá.
Egy nap anyám feljött a szobámba és magával hozott valami csomagszerű cuccot, ami érettségimet tartalmazta. Remegő kézzel nyitottam ki, majd néztem bele.
Nem szóltam semmit csak a kezembe fogva futottam le az emeletről és cipőmet felvéve futottam.
A térre rohantam, és jól sejtettem, hogy ott lesznek Zeloék.
Egyenesen Zelonak rohantam és megcsókoltam. Persze, nem lökött el magától, hanem elmélyítette a csókot.
- Sikerült? - kérdezte vigyorogva.
- Igen, egy kettesem sincs.
Vigyorogtam, mint egy őrült. És örültem, hogy végre két évnyi várakozás, aztán hat hónapnyi megvonás után újra megcsókolhatom őt.
~

Igaz az a mondás, hogy ,,Mindent elérhetsz csak akarni kell.."?

Én bebizonyítottam..

Igen.

To-Do List ~ #3 Get back the memories

Szereplők: JungKook (BTS)

OC: SoRa

Köhögve egy kórházi ágyon feküdve ébredtem fel. Körülnéztem és mellettem egy fiú ült, egy számomra ismeretlen és sötét hajú.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Igen, de te ki vagy? - kérdeztem vissza egy sor köhögés után majd felültem.
- Nem ismersz meg? JungKook vagyok.
- Semmire sem emlékszem. - fogtam meg fejemet.
Ezernyi kérdés fordult meg a fejembe, de elkezdte mesélni a dolgokat a bemutatkozása szerinti JungKook.
- Te SoRa vagy. Valahogyan leestél egy hídról. És mikor a vízbe érkeztél akkor üthetted meg annyira, hogy amnéziád lett. - magyarázta. - Egy pár nap lehet, amíg visszaállnak a dolgok az orvosok szerint. De veled leszek végig.
- Van valakim? Szüleim vagy valaki?
- A szüleid egy hét múlva jönnek csak vissza.
- És te ki vagy? - tettem fel az engem már nagyon foglalkoztató kérdést.
- JungKook, a te fiúd..
Ahogy kimondta egyszerre éreztem a hangján a kétségbeesést és a fejembe nyílaló fájdalmat, mire felszisszentem.
- Én nem tudom, hogy ki vagy. - néztem a szemébe.
- Túl régóta ismerlek, hogy ezt annyiba hagyjam. - rázta fejét. - Szép lassan emlékszel majd mindenre.
Nekem ez túl ijesztő. Egy ismeretlen azt mondja nekem, hogy amúgy a fiúm? Csak forgatni tudtam a szemem kínosan.
- Honnan tudjam, hogy ki vagy?
- Légyszi, higgy nekem, SoRa. - fogta meg a kezem.
- Kérlek, menj ki. Egyedül szeretnék lenni kicsit.
- Rendben. Amúgy holnap suliba kell mennünk majd.
Bólintottam lesütve a szemem majd kiment a helyiségből.
Annyira fura ez. Egy fiú aki azt mondja, hogy a fiúm. Holnap suliba kell mennem, amire egyáltalán nem is emlékszem. Biztos vannak barátaim, akikre szintén nem emlékszem.
Délután pár vizsgálat után hazaengedtek.
JungKook társaságában. Sétáltunk a háza felé, mert azt mondta még nem mutattam meg neki az enyémet.

*JungKook pov*
Félek megfogni a kezét vagy magamhoz húzva megcsókolni. Mivel talán miatta visszajönnek az emlékei. Amit még nem akarok.

*SoRa pov*
Félénken bementem a házba. Kedvesen körbevezetett, de én mégis feszengtem mellette.
- SoRa, muszáj elmondanom valamit. De még nekem is fáj.
- Holnap nem lenne jobb, kérlek. - fordultam meg.
Az arcomba lógott hajam, azzal álcáztam remegő tekintetem.
Hirtelen átölelt hátulról.
- Miattam ugrottál le a hídról. Mert én hülye voltam. - suttogta e szavakat a fülembe, mire remegő lábakkal összerogytam.
JungKook persze megtartott, de a hasítás, ami élesen fúródott a fejembe nem akart megszűnni.
Felnéztem az engem körbefonó karok tulajára.
- Nem akarom tudni. - jelentettem ki. - Majd eszembe jut minden.
Kétségbeesetten nézett rám majd óvatosan leültetett a kanapéra.
Törődő tekintettel kérdezgette, valamit szeretnék-e. Minderre nyersen, keserűen egy nemmel válaszoltam.
- Sajnálom. - sóhajtottam. - Hol tudnék aludni?
- Fent a szobámba.
- Köszi. - álltam fel a kanapéról.
- Ne vezesselek el odáig?
- Megtalálom.
- De..
- JungKook! - emeltem fel a hangom. - Tudom, segíteni akarsz, de éppen most mondtad, hogy te vagy az amnéziám hibása. Szerinted milyen érzés? Azt se tudom, ki vagy. - újra belehasított fejembe, aztán a fülem is elkezdett sípolni. - Csak hagyj. Tényleg kössz a segítséget, de nem kell több. - lépcsőztem fel.
A szobák közül az egyikre rá volt írva "JK" úgyhogy gondoltam, az az övé.
Nem is érdekelt semmi csak betaláltam az ágyat, amikor el is aludtam.
Másnap reggel hat körül JungKook ébresztett. Az arcán már nem a mosoly, hanem szomorúság látszott.
Épp ment volna ki a szobából, mikor utána szóltam.
- Sajnálom. - fogtam meg kezét.
- Mit sajnálsz? Nem kell semmit. - nézett a szemembe.
Mikor a szemébe láttam megcsillanni egy könnycseppet beugrott egy emlékkép.
Mikor JungKook sírt először előttem, amikor elvesztette anyukáját. Próbált akkor mégis férfi maradni a talpán, de nem bírt könnyeivel. Vele sírtam ekkor.
- Anyukád jó ember volt. - jelentettem ki.
- Te honnan tudod, hogy meghalt? Emlékszel?
- Csak egy emlékkép. Akkor volt, hogy először sírtál előttem. Ugye?
- Igen..
- Szeretlek? Vagy szerettelek?
- Azt neked kell tudnod.
- Nem lehetne, hogy holnap megyek suliba? Mégis csak mindent elfelejtettem.
- Előjött az előbbi is. Lehet, hogy a suliba menet eszedbe jut a napi rutinod. - mosolygott.
- Mi lenne ha elmondanád, mit csináltál, ami miatt ezt csináltam?
- Nem. Hagyjuk. Aludj! - ment ki a szobából.
Kétségbeesve ültem le az ágyra, de túl fáradt voltam ezért hátradőlve el is aludtam.

Az elkövetkezendő napokban félénken, de mégis barátságosan mentem suliba. Úgy, hogy senkit sem ismertem meg. Próbáltak segíteni, de négy nap után sem jött vissza emlékezetem. Ugyan pár emlékfoszlány előjött, de csak néhány. JungKookkal is egyre jobb viszonyba kerültem. Éreztem, hogy mi tényleg egy pár vagyunk, voltunk. Kézen fogva mentünk haza meg ilyenek.

Az ötödik napon viszont betelt a pohár nálam, hogy nem ismerem fel a nekem köszönőket.
- JungKook! - szólítottam meg, mikor a parkban ültünk pár haverral, én meg ölében keresztbe. - Légyszi, végre elmondanád? - néztem szemébe.
Szemébe megint előjött a kétségbeesés, tudtam, hogy éppen arra gondol, ami történt.
Közelebb húzott magához, majd fülembe suttogta.
- Ezt nem mertem eddig, mert féltem..az emlékektől...
A szemembe nézett majd lassan megcsókolt. Lehunytam szemem mire az összes, de tényleg az összes emlék előjött.
Az is, ami miatt leugrottam.
- Akkor vége! - hangzott el JungKook szájából emelt hangon.
- Akkor így! - ordítottam rá. - Túl sok volt a veszekedés. Elegem van!
- Tőlem a hídról is leugorhatnál. Nem érdekelne. - könnyezett be, de közbe ordított.
- Igen? - fakadtam sírva. - Hát jó. - rohantam el onnan majd a híd szélén álltam.
Sokáig néztem a vizet majd mikor csupán a fájdalom volt előttem, akkor ugrottam és ütötte meg fejemet, a magasról betonnak érezhető víz.
Az utolsó amit láttam, az a nap volt a vízfelszín felett, ami csak távolodott ahogy süllyedtem lefelé. Ekkor elvesztettem eszméletem.
- El akarok menni innen. - pattantam fel öléből, majd sietősen, köszönés nélkül elmentem onnan.
Az összes emlékem visszajött, így hát hazamentem, ahol megláttam szüleimet.
Megörültek, hogy láttak, de persze, mint minden szülő észrevették rajtam, hogy valami van.
Beszámoltam nekik az elmúlt napokról, majd tátott szájjal néztek rám.
Aztán kérdezgették, hogy de azért jól vagyok-e.
Komolyan ezek után, hogyan lehetnék jól? Egyáltalán elviselhető állapotban?

Pár órával később csengettek és én nyitottam ajtót. JungKook állt az ajtóban.
- Szia.. - hajtotta le fejét.
- Mit szeretnél? - csuktam be kívülről az ajtót.
- Egy esélyt.
- Nem érdekellek, azt mondtad. Leugrottam a hídról is miattad. Szerencse, hogy nem haltam meg. Csak a te hibád lett volna. Te magadnak adnál egy esélyt? Én nem szeretnék. - magyaráztam. - Most kérlek, menj. Legyünk csupán osztálytársak, JungKook.
- SoRa.. - nyúlt kezem felé.
- Menj el! - húztam el kezem.
A lábam néztem és igaz, hogy fájt, de a tekintetem nem is emeltem fel addig amíg el nem indult JungKook. Mikor már nem is nézett vissza sírva fakadtam.
Fájt. Fájt egyszerűen minden porcikám. Gyűlölöm azt, hogy nem tudom nem szeretni.

~
Minden történetnek van tanulsága. Ennek az volt, hogy nem minden ember érdemel második esélyt. Akármennyire is fáj, de ezt mindenkinek át kell élnie.